Brisbane 35 csillagozás

Jevgenyij Vodolazkin: Brisbane

A XIX. századi klasszikus orosz irodalom legnagyobb témájával viaskodva Vodolazkin ízig-vérig mai regényt alkotott: olyan polifonikus művet, amelyben nemcsak egy nagy művész gondolatai szólnak (miközben mindvégig halljuk a zenét is a szöveg mögött), hanem az emberi életeket felfaló, gyilkos történelem minden fals nesze, nüansza, ordítása, egyszóval az idő zúgása is: Oroszország és Ukrajna elmúlt évtizedeit éljük át – egy olyan ember nézőpontjából, aki éppannyira ukrán, mint orosz, és közben európai, de leginkább – az élet nagy titkaival és tragédiáival szembesülve – egyszerűen csak ember, aki tudni szeretné, mi végre van itt a földön.

Eredeti cím: Брисбен

Eredeti megjelenés éve: 2018

>!
Helikon, Budapest, 2019
536 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634793366 · Fordította: Pálfalvi Lajos
>!
Helikon, Budapest, 2019
536 oldal · ISBN: 9789634793786 · Fordította: Pálfalvi Lajos

Kedvencelte 4

Most olvassa 2

Várólistára tette 40

Kívánságlistára tette 37

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

giggs85>!
Jevgenyij Vodolazkin: Brisbane

Bevallom előzetesen, hogy nagyon vártam a Brisbane megjelenését, de minden bizonnyal meglepő okból: éppen azért, mert ahhoz a szűk kisebbséghez tartoztam, akiknek nem tetszett Jevgenyij Vodolazkin korábbi kötete, a Laurosz – ami egyébként világszerte óriási közönség és kritikai sikert is aratott –, ám én az erényei elismerése mellett számos komolyabb hibát is éreztem a középkori szentről szóló regényben. Pont ezért akartam még egy esélyt adni a szerzőnek, és rájönni arra, hogy voltaképpen hányadán is állok az ex-középkorkutatóval.

Bár a Brisbane első ránézésre gyökeresen más, mint a Laurosz, de voltaképpen ugyanazokra az örök kérdésekre keresi a választ, mint az elődje. Természetesen nem véletlen, hogy ez a könyv egy világhírű zenészről mesél (aki mellékesen Dosztojevszkij műveinek polifóniájából írta a szakdolgozatát), hisz egyszerre csendül fel számtalan szólamban és számtalan témában, hogy ezek a végén egy igazi 19. századi irodalomban gyökerező, ám mégis ízig-vérig mai regényben álljanak össze egy klasszikus szimfóniává (és ezúttal jóval kevesebb kirívó hibával).

Maga a történet két váltott szálon halad előre, és ebből az egyik egy bizonyos értelemben vett hanyatlásé. A gitárvirtuóz Gleb már rögtön az első oldalakon azzal szembesül, hogy koncert közben remegni kezd a keze (amit ekkor még senki nem vesz észre, de valljuk be, ez, különösen egy zenész esetében, nem sok jóval kecsegtet a jövőt illetően). A véletlen úgy hozza, hogy pont ekkor találkozik össze egy szintén világhírű orosz íróval, aki felajánlja neki, hogy egy olyan egyedi életrajzot ír róla, ami tényleg képes megvilágítani Gleb lényének és művészetének valódi lényegét; ez az életrajz lesz a másik szál, a felemelkedésé, ami különös módon ellenpontozza a jelen eseményeit.

Vodolazkin újfent emlékezetes jeleneteket és történéseket tár elénk mindkét idősíkon, hogy (ahogy korábban is említettem) a lehető legfajsúlyosabb lételméleti kérdéseken gondolkodjon. Olyanokon, mint az emberi lét végessége és a halállal való szembenézés; a hit és a hitetlenség; a tehetség végessége és végtelensége; a Lauroszban is központi szerepet kapó idő; vagy éppen olyan mai, aktuális problémákat tárjon elénk, mint az Oroszország és Ukrajna közötti konfliktus.

Ezúttal engem is lenyűgözött Vodolazkin fajsúlyos nagyregénye, amely úgy tud szólni különböző komoly témákról, hogy nemcsak egy pillanatig sem hat erőltetettnek, de rengeteg gondolkodnivalót is ad. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a legnagyobb 19. századi orosz írók méltó örököse is lehet az ukrán-orosz szerző. Így természetesen remélem, hogy a Helikon Kiadó a jövőben előáll az író további műveivel is (de abban azért bízom, hogy azokban nem lesz ilyen sok és zavaró félregépelés vagy szerkesztési hiba, mint ami a mostaniban volt).

7 hozzászólás
Annamarie P>!
Jevgenyij Vodolazkin: Brisbane

Kedvenc témáim egyikében barangolhattam, nevezetesen a művészvilágban.
(…)
Zenei mű ez a könyv, és nem csupán azért, mert zenészekről van benne szó, hanem azért, mert úgy tud a múlt és a jelen egyszerre zengeni a történetben, hogy közben egy tökéletes művet szólaltat meg. És nem azért, mert valami elképesztő dologról mesél, még csak veretes igazságokat sem kapunk, hanem egyszerűségében tud kerek lenni. Az elmúlásról, az együttélések és lemondások csendes mozzanatairól ír Vodolazkin. Gleb fokozatosan távolodik el a világból, egyre több lemondással hajtja tovább az élet kerekét. A régi időkben való barangolásból megtudjuk, hogy mit jelképez Brisbane, az ausztráliai város, ahová Gleb anyja vágyott. Mert kell egy távoli cél mindenkinek, ami segít abban, hogy könnyebb legyen a napok terhét felvenni reggelente.

A Brisbane számomra szembemegy minden elvárható dologgal. Glebnek ugyanis a szülői minta ellenére, nincs meg a maga világítótornya. Ő egész másképp áll a világhoz. A sikereiben alkonyuló művész találkozik volt diákkori szerelmével, és annak kislányával, az igen tehetséges zongoristával, Verával. De e tekintetben sem a klasszikus papírforma szerint alakul a történet. Ebben a zenedarabban nem veszi át a dallamot a következő zenész, hanem kis eltolódással, egymás mellett fut az alapmotívum, sőt megkockáztatom, hogy új fődallamot hoznak létre. Nem hiába a polifónia volt Gleb Janovszkijnak a kutatási területe, mely azt a sokféle hangzást jelöli a zenében, melyben minden szólam önállósága megmarad, s függetlenségüket megtartva alkotják meg a darabot. Vera és Gleb kiegyenlített erőviszonyai olyanok, mint a regényben megjelenő ukrán orosz „kapcsolat”, vagy Németország és Oroszország, vagy Gleb és felesége, Kátya házassága. Sehol nincs elnyomás, egymás mellett léteznek, ugyanolyan súllyal veszik ki részüket az egészből. Ez a ki nem mondott, de beteljesített elfogadás ejtett rabul engem a könyvben, ami csendben ott lüktet mindvégig. A csendesség mögött azért sok egyéb dolog is megbújhat. Az ukrán-orosz házasságból származó gitáros gyerek alakja, kimondatlanul a máig jelenlévő népek közti feszültséget is felvillantja.

Elkápráztatott Vodolazkin írásában az az elegáns nagyvonalúság, ahogyan mindig elejtett egy olyan pici, de izzó parazsat, ami nagyon cselesen, de felszította a kíváncsiságomat, ébren tartotta a figyelmemet. Ezek tényleg megfoghatatlan, intellektuális apróságok, kicsi semmiségek voltak, melyek szenvedélyessé tették számomra az olvasást. Ezek közül az élmények közül két dolgot kiemelnék, az egyik Vera és Gleb közös koncertje. A semmiből robban be a történetbe ez a rész. Slendrián lazasággal jelenik meg, de ahogy közeledik a fellépés, hirtelen minden részletessé válik, mindkét szereplőt nagyítón keresztül látjuk, hogy a színpadon létrehozzák a közös művet.
A másik talán teljesen el is törpül egy koncert dübörgő sikere mellett. Ez pedig Kátya és Gleb szerelme. Leheletfinom, gyöngéd, észrevétlen. Olyan láthatatlan, hogy nem is csodálkozom, ha nem tűnik fel majd senkinek. A férfi ki nem mondott szeretettel fogadja el feleségét gyengeségével együtt.
Pont ez a mesteri Vodolazkinban, hogy szinte teljes némaságban tár fel elképesztő rétegeket. Az biztos, hogy érzékeny olvasást kíván meg tőlünk, amolyan pianissimot is meghalló közönséget vár, cserébe gazdagon ajándékozza meg őket. (…)

https://annamarie-irkal.blogspot.com/2020/05/vodolazkin…

6 hozzászólás
kaporszakall>!
Jevgenyij Vodolazkin: Brisbane

Jól megírt, tisztességes regény: egy zenész életének krónikája; benne elmélkedések az öregedésről, a halálról, az ukrán-orosz hasonlóságokról és különbségekről, és sok-sok szó a muzsikáról. Végig kiegyesúlyozottnak tűnt, de a befejezés túlzottan melodrámaira sikeredett.

Jó volt elolvasni, és két figura, a zenész nagyapja és német felesége karakteres, vonzó jellemek. Ám e művet a nagy klasszikus alkotásokhoz hasonlítani szerintem túlzás; azok mélységét nem éri el. Az íróban megvan a mesterségbeli tudás, de a belső tűz mintha hiányozna belőle…

Azért kíváncsi leszek, mivel rukkol ki legközelebb.

Ildó>!
Jevgenyij Vodolazkin: Brisbane

     Vodoklazin engem már a Laurosz című művével is lenyűgözött még annak ellenére is, hogy annak bizonyos részei nem is nyerték el maximálisan a tetszésemet, így mikor szembe találtam magam a könyvesboltban a Brisbane-nel, nem tudtam ott hagyni. Pedig a fülszövege nem kecsegtetett semmi eget rengető történettel, sőt, a betegség miatt megtört zenei karrier majdhogynem lerágott csontnak is tekinthető, de szerencsére – hála az írónak – nem az.
     Ez az újbóli találkozás az íróval felülmúlta a korábbi élményt. Egy sokkal hétköznapibb történetet kaptam, sokkal hétköznapibb szereplőkkel, de mégis egy hétköznapinak egyáltalán nem mondható, különleges stílusban. Egyszerre van benne a múlt és a jelen, a feltörekvés és a hanyatlás, születés és elmúlás. Két szálon követhetjük nyomon Gleb életének alakulását, gyerekkorát a tanulmányait, későbbi feleségével való megismerkedésének – egyébként hihetetlenül romantikus – történetét, házasságuk, közös életük nehézségeit, jelentősebb változásait, karrierjének kezdetét, illetve végét. Közben mindvégig ott van a zene. Az már az én hiányosságomat tükrözi, hogy végig arra vágytam olvasás közben, hogy valóban hallhassam a zenét, mert én nem tudtam elképzelni, miként is szólhat Gleb egyedi zümmögése a gitárkísérettel. Itt a lehetőség egy újfajta hangoskönyv műfajra: a könyvből hallható kísérő zene.
     Az életet minden csak nehezíti, legyen az akár a nemzeti hovatartozás kérdése. Szépen, finoman becsordogál a történelem is az orosz-ukrán ellentét kapcsán. Ráadásul Gleb egy német nőtt vett feleségül, ami még tovább bonyolítja ezt a kérdést. Vagy akár egy betegség, amely befolyással van a megszokott életre, esetleg a megélhetésre is, melyet könnyebb tagadni, mint elfogadni, pedig a tehetetlenség miatt meg kell tanulni együtt élni vele. Hisz nem romlott el az a rádió, csak kissé recsegve szól. Brisbane pedig egy irány, egy cél, amire vágyunk, amely lehet elképzelt, akár valós, de szükségünk van az életben egy ilyen pontra, melyet szem előtt tarthatunk. Mert az életben azoknak is kellenek a kapaszkodók, akiknek nem adatott meg a zene ekként.

VeronikaNy>!
Jevgenyij Vodolazkin: Brisbane

Itt van egy orosz-ukrán író, a könyv címe egy ausztrál város, a borítón egy gitár van. Elképzelni sem tudtam, mire számítsak (vagyis nem olvastam eddig semmit tőle).
Gleb nemzetközileg elismert gitárművész amikor egy koncerten kiderül, valami gond van a kezével, persze rögtön sejti, hogy emögött valamilyen komolyabb betegség áll. A jelenben játszódó szálat maga Gleb meséli el, fordulatosan, sok párbeszéddel, a másik szál Gleb története kisgyermekkorától, amit külső mesélő mesél, cserében nemhogy párbeszédek, de bekezdések sincsenek benne. Ezekben a részekben az ukrán apa, orosz anya, kijevi gyermekkor jelenik meg, illetve a fenőtté, művésszé válás folyamata, az iskolák, a szerelmek, házassága korai évei. A zene Gleb életének bizonyos szakaszaiban nagyon fontos, ahogyan a nem túl jó hallású kisfiú számára a zene érezhetővé, érthetővé, élhetővé válik, ahogyan kiteljesedik benne, ilyenkor a regény is maga a zene, de amikor Gleb életében háttérbe vonul a zene, akkor a regényben is áttetszővé válik. Gleb története a hetvenes években kezdődik, vagyis a Szovjetunióból indulva lesz Németországban élő, a világ leghíresebb hangversenytermeiben játszó világpolgár. Mindig útkereső, múltbeli részekben is utat keres, nem egyenes úton halad a világhír felé, és a jelenben játszódó részekben is utat keres, a világhír utáni leépülésben, saját magához. Nem nagyívű történet ez, csak egy ember élete, végülis nem is csak az a lényeg, amit ír, hanem ahogyan írja, nagyon olcsó azzal jönni, hogy méltó a nagy orosz elődeihez? Varázsol a szavaival. Komolyzene-rajongó vagyok, vagyis a zene annyire hiteles megjelenítése plusz két csillag, csak azok már nem fértek ki…

kannarenina>!
Jevgenyij Vodolazkin: Brisbane

Alapvetően tetszett, olvasmányos, érdekes könyv. Valamiért szeretek a volt szocialista országok mindennapjairól olvasni, és nagyon érdekel a rendszerváltás is, bármelyik országról is legyen szó. Gleb gyerek-, és ifjúkora ebben telik el, előbb Kijevben, majd Leningrádban, később picit belekóstolunk a német rendszerváltásba is. Ha csak a múltban játszódó részeket kellene értékelnem, akkor 5 csillag lenne, de a jelen történései nekem már néhol a giccs határát súrolták, és nem tudtam hová tenni azt sem, hogy pontosan ő miért is lett ennyire híres. (Persze ez a történet szempontjából majdnem lényegtelen.)

1 hozzászólás
Bence_Kis>!
Jevgenyij Vodolazkin: Brisbane

Vodolazkin nagyon átgondoltan ír, piszok jól fogalmaz, remek szerkezetet épít, és beleteszi minden részletbe azt a pluszt is, ami a téma maga: a zenét, a ritmust, a kompozíciót, harmóniát és az érzelmeket. Egyszóval: professzionális.
Tényleg összejött neki, hogy a könyvet úgy írta, mint egy zeneművet. A párhuzamosan összefonódó szálak egyikének vége, majdhogynem a másik szál kezdete, és mindkét pászmának jelentős mellék- és főszereplői vannak, helyén vannak a fortissimók, az andanték, pesanték és staccatók. Tényleg egy csodás szimfóniát tesz az olvasó kezébe. Nekem egy bajom volt vele: a felétől kezdtem unni, a vége előtt meg kimondottan olyan érzésem volt már, mint azoknál a könnyűzenei számoknál – hogy maradjunk a zenei vonalon – amik jók ugyan, de a végük nincs lezárva, csak semmibe veszően elhalkulnak a refrén taktusai, mint mikor egy DJ fogja a potmétert, és egész egyszerűen lassanként lecsavarja nullára. Szerencsére a végén azért a „karmester” csinált még egy kis csodát, de nekem ez kevés volt most az 5 csillaghoz.
Újra fogom olvasni, mert szerintem csak rosszkor emeltem le a polcról. Most szépen visszarakom a Laurosz mellé, aztán majd egyszer leemelem újra.

sziddhartha>!
Jevgenyij Vodolazkin: Brisbane

Ennek a könyvnek egyetlen hibája volt, hogy a korrektor meglehetősen slendrián munkát végzett. Kár érte.

mzsuzsa89>!
Jevgenyij Vodolazkin: Brisbane

Sajnos nem sikerült megtalálnom a közös hangot ezzel a regénnyel, pedig a bevezető szöveg alapján ígéretesnek tűnt. A főhős ifjúságára, a zenetanulásra, az egyetemi évekre történő visszatekintés tetszett. Zenészi pályafutásának végéről, a beteg kislánnyal való kapcsolatáról szóló részek már kicsit erőltetettnek, giccsesnek tűntek számomra.


Népszerű idézetek

Annamarie P>!

Kiderült, hogy a jól kiválasztott könyvek legalább olyan jól elzárták a valóság elől, mint az álom. A Robinson Crusoe– val kezdte, és miután befejezte, rögtön elolvasta még kétszer.

167. oldal

1 hozzászólás
Annamarie P>!

[…] mert ami tökéletes, annak nincs vége – egyszerűen átalakul valami mássá. Nem feltétlenül zenévé – szóvá tájjá, mozdulattá: tán kevés tökéletes dolog van a világon? Végül hallgatássá alakul, mert egyedül csak a hallgatásra mondhatjuk, hogy teljesen tökéletes.

323. oldal

Annamarie P>!

A zene örökkévalóság lenne, kérdezte Gleb.
Pedro atya a fejét rázta. A zene nem örökkévalóság. De a mély zene emlékeztet az örökkévalóságra.

186. oldal

Annamarie P>!

Nem az ujjaidért, hanem a halhatatlan lelkedért aggódom.

517. oldal

Annamarie P>!

Nos, mondjuk mindig volt fejlődés az életemben. Most meg hirtelen a végére jutottam, érted? Itt állok, és nem világos, mit tegyek, egyáltalán nem világos. Mi értelme van ennek az állapotnak?
Mefogyij(..): abból indulsz ki, hogy a szőnyegen csak előre lehet menni. De ez nem így van. A fejlődés kibontakozás -mintha lecsavarnál valamit, ami fel volt csavarva. Ugyanazt a szőnyeget A végére értél, te meg ott állsz és előre nézel. A hátad mögött vannak a beleszőtt minták -járkálj rajtuk, amennyit csak akarsz.
Gleb: ebben az esetben csak visszafelé mehetek, a mából a tegnapba. Mi értelme az ilyen mozgásnak?
Mefogyij: az örökkévalóság szempontjából nincs sem idő, sem irány. Ezért az élet nemcsak a jelen pillanat, hanem minden pillanat, amit megéltél.
Gleb: A jelenről és a múltról beszélsz, de hallgatsz a jövőről, mintha az nem is lenne.
Mefogyij: az tényleg nincs is. Egyik pillanatban sincs. Mert az csak jelen formájában jön el, és hidd el nagyon más, mint amilyennek elképzeljük. A jövő képzelgések vagy ami még rosszabb, utópiák halmaza, a megvalósításukért pedig feláldozzák a jelent. A jövőbe vetítenek mindent, ami életképtelen.
Gleb: az emberre az a jellemző, hogy a jövőbe törekedik.
Mefogyij: jobb lenne, ha ez az ember a jelenbe törekedne.

517-518. oldal

Annamarie P>!

Emlékszem, tízéves lehettem, amikor valóra vált az álmom: vettek nekem rádiót.

426. oldal

Annamarie P>!

A párizsi Olympia színpadán lépek fel, és nem megy a tremoló.

(első mondat)

Annamarie P>!

Gleb le nem vette a szemét Lenáról, de nem olvasott le róla semmi mást, csak a Peer Gynt iránti rajongást. Amikor mesélt a darabról, föltette a lemezt. Amikor Aase halálát hallgatták, könny futotta el a szemét. Anitra tánca közben alig észrevehetően vezényelt – épp csak az ujjai hegyével. Mintha ez lett volna Lena tánca. Nem tánc, csak a jelzése, és ettől az érzékiség magasabb fokára lépett. Lena. Napbarnított, a haja – hollószárny. A beduin vezér lánya. Fölemelte a mutatóujját: halljátok – a csellista és a bőgős pizzicato játszik – micsoda gyönyörűség! Tett néhány pengető mozdulatot. Gyönyörűség. De Glebnek a Solveig dala tetszett a legjobban. Léna mindig várni fogja, legalábbis addig, amíg föl nem nő.

87. oldal

giggs85>!

A dal telitalálat volt, mert aznap reggel diktálták le az iskolában az ajánlott olvasmányok listáját orosz irodalomból, ezen pedig Vszevolod Ivanov A 14-69-es páncélvonat című kisregénye is szerepelt. Mivel Bdzsilka lassan írt, nem tudta feljegyezni a páncélvonat számát, és óra után odament a tanárnőhöz, hogy pontosítsa. Fennállt a veszélye annak, hogy a diák olyan páncélvonatról olvas kisregényt, amelynek más száma van.

101. oldal

Ildó>!

Apám olyan védtelenül ült. És tudod, akkor éreztem meg hirtelen, mennyire szeretem.

79. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Leiner Laura: Valahol
Colleen Hoover: Maybe Someday – Egy nap talán
Mészöly Ágnes: Szabadlábon
Anders de la Motte: Halálos ősz
Marni Bates: Segítség, YouTube-sztár lettem!
Anne Percin: Hogy intézd (el jól) a love storyd
Belinda Alexandra: Flamenco Párizsban
Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék
Vitomil Zupan: Menüett gitárra (és huszonöt lövésre)
Marosi Katalin: Teddy bosszúja