Valahogy sose szoktam maradéktalanul jóban lenni a spanyol nyelven alkotó szerzőkkel; kötözködöm és fintorászok, túl sokat beszélsz, édes egy fiam ( vagy lányom, ugye ) , ha négyzetgyököt vonnék a bekezdéseidből, még akkor is keresnem kellene, hol felejtetted a tételmondatot, ilyeneket mondok nekik, még azoknak is, akik amúgy az egyszerű mondatszerkezetet és a szikáran száraz stílust célozták meg. Itt se történt másként, elkalandozol, bogaram, hát én tartsam észben, hogy a narrátorod kamaszfiú inkább, vagy a kamaszkorára visszatekintő felnőtt férfiú, vagy kinek a dolga az? (Neked mindegy, feltehetően, mert nem voltál annyira következetes ebben a dologban Mintha a tárgyhoz az elbeszélője nem feltétlenül tartozna hozzá, mert az csak kerékkötője az általános érvénynek, az igazság traumatizált fáklyahordozójának a személyiség csak ballaszt.) Na és az, hogy a harmadik eszmefuttatásodat az emlékezet illékonyságáról most már tényleg kihúzza? Igen, az meg a szerkesztődé lett volna, tudom. Mondjuk most már mindegy, 2005 óta pont annyi év telt el, amennyi, de akkor is.
Merthogy ebben a tényeket szikárszárazon adagoló, ámde gazdagon asszociatív (mondhatni, dúsan mellébeszélő) szövegben időről időre beleakadtam egy-egy mondatba, bekezdésbe, epizódba, amitől újraéledt a feszültség, átrendeződtek a hangsúlyok, és tartalommal telítődött a több bekezdéssel azelőtti eszmefuttatás. (Kár, hogy ez sokkal ritkábban történik, mint amit még szándékos írói húzásnak tudtam tekinteni.) És hát az, amit elbeszél a történet, tulajdonképpen eléggé borzaszt és hidegráz ahhoz, hogy majdnem végtelen mennyiségű forrókása-kerülgetést, megtorpanós visszaemlékezve asszociálást és Frappáns Hasonlatot felvegyen – mint az első szerelmem nagynénikéjének a rumos sütije tette volt a névadó alapanyag egészen elképesztő mennyiségével, ami ennek okán kizárólag nekem ízlett, bár ne tette volna, tekintve, hogy lehetnék titkos japán is annak alapján, mennyire nem bontja a szervezetem az alkoholt. (… Na ezt képzeljétek, sokszor. Százötven oldalhoz képest meg pláne.) Ebből kifolyólag a feszültség nagyjából a kötet kétharmadáig tart ki – azon túl mintha már csak az elbeszélőnket érdekelné érdemben, hova fut ki ez az egész (persze, mind tudjuk, akik olvastunk huszadik századi vagy kortárs elmélkedős-visszaemlékezős izéket, de mi meg nem mondjuk meg, mert volt gyerekszobánk, ó, de még mennyire, ma is előttem van, hol tartottuk a kiscicás asztalt, kh-hm, ugorjunk úgy huszonhét évet, ha kérhetném, be kellene fejezni itt egy értékelést), addig viszont kifejezetten gyomorszorító is, szomorú is végigkövetni Diago működését és a nyomokat, amiket maga után hagy.
Szóval nem hibátlan, valahol az izgalmas és a túlírt között leledzik. Ugyanakkor, ahogy a túlírtságot sem, úgy az izgalmat sem lehet elvitatni tőle, meg a spontán nyíló mélységeket sem. Csak nekem kicsit sok, lásd fent. (Kortárs asszociációs spirál megnyitása ugyanott.)
