A ​föld, amelyen állunk 77% 15 csillagozás

Alternatív történelmi regény egy olyan Spanyolországból, amelyet a történelem egy bizonyos pontján lerohant (oh, pardon: „testvériesített”) a Birodalom. Következésképpen most a helyiek szolgák, az urak pedig az idegenek, akik szolgálataik jutalmául idilli kúriáikban tengetik életüket. Egy ilyen birtokon éldegél a vén, magatehetetlen ezredes is feleségével, nézik a cukkini növését, teázgatnak, ilyesmi – egészen addig, amíg fel nem bukkan egy csavargó, akit szemmel láthatóan túl sok emlék köt ehhez a helyhez. A feleség puskát ragad, mert az efféle csavargókat minden következmény nélkül le lehet puffantani, akár a szalonkákat – hogy ezt megtehetné, az minden elmond a rendszerről. Viszont nem puffantja le – és ez alkalmasint mindent elmond a feleségről. Innentől kezdve pedig kialakul egy nagyon tisztességesen ábrázolt viszony győztes és legyőzött, elnyomó és elnyomott között, amiből kirajzolódik egy diadalmas faj bűntudata, és az, amit ezzel a bűntudattal kezdeni lehet. Ígéretes téma, érdekes kifejtés, csak sajnos ezen kívül van ebben a regényben két dolog, ami zavart. Az egyik azért, mert túl sok, a másik azért, mert túl kevés.

Kezdjük a túl sokkal: a visszaemlékezések. Carrasco a regény minimum harmadát, de lehet, felét azzal tölti, hogy ábrázolja a csavargó, Leva fogságba esését, valamint szenvedéseit a távoli, hideg fakitermelő telepen. A baj az, hogy nemigen találtam ebben a részben olyat, amit ne írtak volna már meg (jobban) egyéb holokauszt- vagy gulágregényekben. Értem én, hogy a szerző meg akarta teremteni a kontrasztot az elnyomó és elnyomott életminősége között, csak azt hiszem, nem bízott eléggé az olvasóban (vagy magában) ahhoz, hogy elhiggye, ezt puszta utalásokkal is megteheti. Ezért inkább ábrázolt, hosszan, akkurátusan – csak éppen az erőt nem érzem benne.

Aztán a túl kevés: az alternatív történelmi szál. Egyszerűen csak ott van a háttérben a náci (?) rendszer, de nem sok minden van kezdve vele. Mert ez nem egy tanmese a diktatúra működéséről, hanem a gyarmatosító lelkiismeretének a regénye, ez világos. De ezt lehetett volna igazi történelmi helyzetekkel is illusztrálni, mondjuk a fehérek viselkedésével Dél-Afrikában, a németek viselkedésével Namíbiában, vagy akár a spanyol telepesek viselkedésével Argentínában. Az, hogy Carrasco behozta ezt az alternatív történelmi síkot, mégpedig ilyen kidolgozatlanul, számomra eléggé indokolatlannak tűnik: mintha pusztán azért tette volna, hogy a spanyol olvasók jobban átérezzék a fájdalmat. Talán úgy hitte, a spanyol olvasó is olyan, hogy az fáj neki igazán, ami a spanyolokkal történik. Csak hát lehet, ezzel más számára zárta le a teljes átélhetőség útját. Nem is tudom.

Van potenciál ebben a könyvben. Csak épp olyan lecsó, amit jobban össze kellett volna főzni.

Munkatáborokról, egyáltalán arról, ahogy egy nép erőszakot tesz egy másikon, már annyit és annyiféleképpen írtak. A spanyol szerző részéről az újdonság abban rejlik, hogy egy nagyon vékony, kevéssé elkoptatott sávot választ ki. Elbeszélője életkora és neme külön-külön tipikusabb lenne, de így együtt érdekesebb: ő a győztesek hátországához tartozott, ő volt az anya, a feleség – de ma már erről a státuszáról is csak múlt időben beszélhet (fia hősi halott, férje leépült). Adott tehát ez a mindenen túliság, kívüliség (még lakhelye is kissé távolabb áll a közösségtől), és adott egy rezignált, erősen lírai hangnem. Szó nincs sokkolásról, realizmusról, a brutalitás hangsúlyozásáról… Sokkal inkább a hatalom kiszolgálása által kiváltott, megkövetelt szelektív észlelés lassú felszívódásának vagyunk tanúi. Ahogy egyszerre világossá válik mindaz, ami addig a számára nem is létezett.
Van ennek a szövegnek szépsége. Értelme? Úgy értem: haszna?
A későn jött felismerések megható erejűek, de nem írnak felül semmit. És a hatalom mindenkori kiszolgálói sem alkalmasak saját „kitüntetett áldozati” pozíciójuk felismerésére.

Ez egy nehéz könyv volt, nem csak olvasni, megírni is az lehetett. Nem volt jó olvasni, mert nem jó arról olvasni, hogy embereket lágerbe zárnak és állatokként, vagy még annál is alantasabbként dolgoztatják őket, családjuktól elszakítva, akiket valószínűleg már meg is gyilkoltak. Aztán ők is megőrülnek, megbetegszenek, és végül elpusztulnak. Sokféle holokauszt van, ez is az. Ezt a történetet kiegészíti a másik szereplő, aki visszatalál ember önmagához, és meg is őrzi azt, még akkor is, amikor mindent elveszthetne ami maradt neki. Igaz, a legfontosabbat már rég elveszítette ő is…

Carrasco valamit nagyon tud, azt legalábbis mindenképpen, hogy én milyen könyveket szeretek. Ugyanis a Kegyetlen idő után ismét nagyon betalált. Bár a téma ezúttal is kemény, s a végkifejlet is hasonlóan kegyetlen eseményekkel tarkított, mint első regényében, kedvelem, ahogy Carrasco ír, a természet és a vidéki lét Delibeshez hasonló ábrázolását, s együttérzését a kitaszítottakkal. A történet egy alternatív valóságban játszódik, ahol Spanyolországot idegen megszállók tartják hatalmukban, a falvak legszebb portáit a megszálló hatalom hívei öröklik meg az elüldözött helyiektől, akikkel ki tudja, mi történt pontosan. A történet főszereplője a hódítók egyik hős ezredesének (aki mostanra már nincs testi és szellemi képességeinek teljes birtokában) felsége áll, aki menedéket nyújt egy menekült helybélinek. A történet két szálon fut, az egyiken megismerhetjük a férfi múltját, míg a jelenben az ezredesfeleség vívódásait követhetjük nyomon. Nem volt kérdés, hogy megvegyem-e, azonnal beszereztem Carrasco harmadik regényét is.

Sokkoló írás egy alternatív történelmi valóságról, ahol a múlt századi Spanyol területet a Birodalom meghódította, saját ideológiájuk szerint „testvérien magához csatolta” (anyád).

A hódítók kisajátították a legjobb házakat, és a hatalomhoz hű, saját lakosaival töltötte be. Kényelmüket a megmaradó helybeliek szolgálják. Ilyen betelepülő Eva Holman és ezredes férje, Josif Holman is. Sosem kérdezték meg, hogy a lakók többsége hová lett a településről, nem izgatta őket, amíg egy napon egy idegen jelenik meg kertjükben, aki kétségbeejtően tájékozott a birtokukon. Tiszta haszon, hogy Josif magatehetetlen beteg, akinek az agya is csak szakaszosan működik, mert már régen keresztüllőtte volna, mint egy kutyát. Eva azonban habozik, ami ugyanolyan probléma a regnáló rendszer szempontjából, mint a háziak értesítése a hatalom felé ittlétéről.

Eva lassan, óvatosan tájékozódni kezd, és a megtudottak alapján kibontakozó marhavagonokban emberek szállítása, munkatáborok kegyetlensége elborzasztja és kiváltja lelkiismerete felébredését.

Vajon mire lesz elég az a lelkiismeret?