Levelek ​Skye szigetéről 92% 430 csillagozás

Még soha nem olvastam ilyen könyvet. Csupa levél. Két idősíkban íródik – az 1910-es évek és 1940. Elspeth és David levelezéséből egy különleges szerelmi történet bontakozik ki.
Az utószóban az írónő megemlíti, hogy maga Skye-szigete ihlette a történetet. Amikor ott nyaralt, elképzelte, milyen lehet itt a világ végén levelet kapni. Bár nem fest túl romantikus képet a szigetről (eső, dombok, birkák, sehol egy fa), mégis kedvet csinál hozzá, hogy elugorjunk oda. Nyugodtan olvassátok, HEA a vége.

Olyan lassan olvastam a könyvet, amennyire csak tudtam, hogy minél tovább a történettel maradhassak. Egyszerűen imádom a jól megírt levélregényeket! <3

Átjárt a könyv hangulata, az atmoszférája és még egy darabig biztosan bennem fog rezonálni Brockmole regénye. Számomra mindig megkapó, ha levelekbe, egy-egy szereplő személyes soraiba pillanthatok bele. Talán ez a legintimebb közlési forma, amit el tudok képzelni. Szeretem, ahogyan klasszikus narráció, leírások nélkül is tökéletesen láttat egy (jól író) szerző és meg tudja teremteni a regény képi világát a legapróbb részletekig.

A történet vezérfonala a kitalált skót költőnő, Elspeth Dunn (Sue) és az amerikai David Graham (Davey) levelezésére és nagyrészt episztoláris kapcsolatára épül, melyre szorosan rásimul Sue lányának, az Edinburgh-ban élő Margaretnek és gyermekkori barátjának, Paulnak a levelezése. Míg Sue életét az I. világháború, addig Margaretét a II. világháború árnyékolja be. A II. világháború és egy bombatalálat feltépi a múltat off, ami menthetetlenül összekuszálja a szálakat. Sue-t ellepik a több mint húsz éve elfojtott emlékek, eltűnik, Margaret pedig meg szeretné végre fejteni a titkokat, melyek között fel kellett nőnie. Egyszerre kezd el nyomozni anyja eltűnése és a múlt eltemetett off talányai után, miközben a világban újabb háború tombol. Számtalan kérdés merül fel, melyre meg kell találnia Margaretnek a válaszokat. Ehhez azonban meg kell ismernie a saját családját is off

Teljesen magával ragadott Sue és Davey éveken át zajló, finoman kibontakozó, megkapó levelezése, mely eszembe juttatta és előkerestette velem az I. és II. világháborús levelezőlap/tábori levelezőlap gyűjteményemet, melynek darabjait egykor katonák írtak és kaptak a szeretteiktől, a szerelmüktől. Összemosódott számomra az egykori valóság és a regény fikciója, sajátos atmoszféra lengett körül napokig.

A regény bepillantást enged a világháborúk világába, de kizárólag a személyes sorsok oldaláról. Nem a háborúk konkrét történetisége a hangsúlyos, hanem a jellemekre, az egyéni sorsokra, az emberi és családi viszonyokra gyakorolt hatása kerül a fókuszba. Így természetesen a szerelem is megjelenik a lapokon fő motívumként, de a családi (pl. testvéri) kapcsolatok formálódása, a konfliktusok születése és kezelése (?) is teret kap. Ami különösen tetszett, hogy nemcsak a frontvonalakban harcoló katonák, de a közvetlenül a frontvonalak mögött dolgozók, például a sebesültek ellátásával foglalkozók munkájával is ismerkedhetünk. A történetből kibontakozik, hogy mennyire sok élet múlhatott a mentőautó-vezetők bátorságán, hivatástudatán is. Hogy hányak vállalhatták a veszélyt és kockáztathatták a saját életüket azokon a bizonyos fedezék nélküli „halál folyosóin”.

Két idősík (1912-1917 és 1940, a regénybeli jelen) mosódik össze a lapokon és megannyi nézőpont, pontosan annyiféle, amennyien tollat ragadva levelet írnak a könyv hasábjain. Minden összeáll egy kerek egésszé és nemcsak két szerelem bontakozik ki a szemünk előtt, de a múlt titkai is felfeslenek apránként, s ami talán korábban egyértelműnek tűnhetett, abban is meglepő fordulattal találkozhatunk off.

A múlt szerelmeseként szeretek eljátszani a gondolattal, mi milyen természetes lehetett adott korban, mit hogyan élhettek meg elődeink, s ahhoz képest miben, mennyire változott a világunk. Erre remek példa e levélregény kapcsán az, hogy a gyors e-mail-ek, telefon- és videóhívások előtti korokban mennyire evidensnek tűnt, hogy íróeszközzel, választékos stílusban, mindenre kiterjedő, hosszú leveleket fogalmazzanak és írjanak eleink, melyek postai kézbesítésére hosszú napokat, heteket – ha óceánokat, országhatárokat is átívelt a levél útja – vártak türelmesen.

A regénynek köszönhetően ismerkedhettem Skócia költőien szép, sajátos világával, mely felkeltette az érdeklődésemet további skót történetek iránt is.

A könyv címébe és a letisztultan egyszerű borítójába szerettem bele, így esett rá egy pillanat alatt a választásom.
Nagy örömmel konstatáltam olvasás közben, hogy akaratlanul is egy újabb „könyves könyvet” vettem kézbe, amiben találhatóak más művekre, könyvcímekre utalások. Ugyanis nemcsak a tollforgató Sue, de levelezőpartnere, Davey is rajong a könyvekért, az irodalomért, s fontos elfoglaltságuk az olvasás.

Néhány idézet e témában:
– „Nagy izgalommal vettem kézbe a Huckleberry Finn-kötetet. Nem mondhatnám, hogy könyvtáram lenne, így szívesen fogadok bármilyen kötetet, akármennyire viharvert. A skóciai hosszú téli éjszakákon olvasódnak és újraolvasódnak a könyvek.” (28. o.)
– „A könyv olyan, mint egy kert, zsebben hordva.” (53. o.)
– „Minden szomszédunk a „Fura Szerzet Elspeth”-ként gondol rám. Aki orsó helyett könyvvel a kezében sétál be a városba.” (98. o.)
– „Ma vásárolni voltam. Davey, miért nem mondtad nekem, hogy itt ennyi könyv van? Séta közben befordultam egy sarkon, és hirtelen egy egész utcányi könyvesbolt tárult a szemem elé. Lehet, hogy kinevetsz, de ha nagyon szabadjára engedtem volna a képzeletemet, akkor sem tudtam volna elképzelni, hogy egy egész üzletben nincsen más, csak könyv.” (London, 1915.) (100. o.)
– „Annyi könyvet vettem Londonban, hogy néhányat biztosan elküldhetek, ha találsz helyet a málhádban. Dobj ki egy bögrét vagy pár fegyvert. Csinálj helyet az igazán fontos dolgoknak, drágám!” (105. o.)

Csodálatosan megírt történet, minden sorát szerettem, vitt, húzott magával. Egyértelmű kedvencet avattam Jessica Brockmole regényével.

*
Mű és könyvcímutalások a könyvben, a teljesség igénye nélkül:

Mark Twain: Huckleberry Finn (pl. 7. o.)
Sir Walter Scott: A szigetek ura /1815/ (23. o.)
Lewis Carroll: Alice Csodaországban (23. o.)
Elinor Glyn: Három hét /1907/ (23. o.)
Mark Twain: Egy connecticuti jenki /1889/ (24. o.)
Edgar Allan Poe: Az áruló szív /novella, 1843/ (26. o.)
Sir Walter Scott: A tó hölgye /elbeszélő költemény, 1810/ (100. o.)
Abélard és Héloise levelezése (120. o.)
Tarzan és a majmok (135. o.)
Louisa May Alcott: Jo fiai (149. o.)

Később írok, de most még sírok….. :'(

Szóval, így éreztem magam a könyv után! Én első perctől imádtam ezt a történetet. Az első világháború, a második világháború, és egy csodálatos szerelem.
Egy rajongói levéllel indul a történet. Davey írja Elspethnek,mivel Elspeth költő. Egy óceán választja el őket egymástól. És ez a levelezés egy kapocs közöttük. Folyamatosan írnak egymásnak, mi pedig „nem illő módon”, de elolvassuk ezeket a leveleket. Nagyon szerettem mindkét karaktert, a tájleírást, Skye szigete csodálatos, és olyan hitelesen ír az írónő,hogy ott érezzük magunkat Elspethel és várjuk vele Davey leveleit,és fordítva is így van. 1912–1940-ig jönnek és jönnek a levelek. Van köztük szép levélpapírra írt, van távirat, tábori levelezőlap, gyűrött, piszkos levél a háborús napokból, de mind, egytől egyig tele szeretettel, szerelemmel,bizakodva, reményekkel teli. Persze nem csak ők leveleznek. Anya, lánya, testvér, barát, szerető, férj,és mi végig minden illemet felrúgva olvassuk mind! Megszerettem ezeket az embereket, átéltem az érzéseiket, és azokat a csodás naplementéket vártam velük, mert egyre közelebb vitte őket a talalkozásuk napjához. Szívből ajánlom ezt a könyvet. Az én lelkemet simogatta minden sora!

”Nem lehetsz biztos benne, hogy jó kerékvágásban halad-e az életed, amíg meg nem tapasztalod azt az utat, ami oda vezetett, ahol ma vagy.”

Amikor elkezdtem ezt a könyvet, nem tudtam mire számíthatok, de annyira magával ragadt a könyv stílusa, és az események sorozata, hogy nem bírtam letenni.
Érdekes volt, hogy szemtől szembeni párbeszédek nem voltak benne, minden történés levelek formájában valósul meg.
Két idősíkon, jelen és múlt váltakozásával lehetünk részesei a cselekménynek.
Elspeth és Davey levélváltásai annyira szívmelengetőek voltak, hogy folyton azt vártam, hogy a jelen után visszatérhessek hozzájuk a múltba. Baráti csipkelődéseik szórakoztató stílusa felüdülés volt, ugyanakkor érzelmeik elmélyülése és beismerése után Elspeth lelki tusájának lehetünk szemtanúi.
Sokszor mosolyodtam és pityeredtem el, de mindezek mellett nagyon vártam, hogyan fog végződni kettejük története, hogy megkaphatják-e azt a csodát az életükben, melyre mindig is vágytak.

Nem igazán olvastam még ehhez hasonló, teljesen levelekből álló történetet. Lenyűgözött. Tökéletesen kirajzolódtak előttem az események, még akkor is, ha csupán egymásnak írt levelekből ismerhettem meg azokat.
Csodaszép történet volt, egyszerűen nem tudtam letenni, annyira magával ragadott. Gyönyörűen volt felépítve az egész történet, levelezésük magába szippantja az olvasót. Együtt izgultam Elspeth-el, mikor spoiler, együtt szenvedtem velük a távolság miatt. Imádtam.
A csavar számomra egyértelmű volt, éreztem, hogy spoiler
Csodálatos volt.

„[…] le kell győznünk az élet félelmeit és neki kell veselkednünk a következő csúcs megmászásának.”

A Krumplihéjpite Irodalmi Társaság elolvasása után szerettem bele a levélregényekbe, így kíváncsian vettem kézbe Elspeth és David történetét, amely szintén ebben a formában íródott.
A Skye szigetén élő költőnő és az Egyesült Államokban tanuló férfi között egy bensőséges, meghitt és őszinte levelezés bontakozik ki. Két világ, két életstílus, két különböző személyiség találkozik, mindezek ellenére a két lélek összekapcsolódik és ezt a köteléket a világháború viszontagságai sem képesek elszakítani.
Csodálatos regény, még biztosan újra fogom olvasni a jövőben.

Jessica Brockmole nagyon ügyesen megoldotta ezt a levélregény formát. Hiába csupán leveleket olvasunk, így is tökéletesen kirajzolódik előttünk a történet. Ráadásul, 2 idősík váltja egymást, mégis világos és követhető maradt a cselekmény.
Számítottam rá, hogy lassú folyású történet lesz és így is van. Az írónő hű maradt az 1910-es és 1940-es évek életstílusához. Úgy a könyv 70-80 %-a körül egy kissé kezdtem türelmetlen lenni, számomra már túl lassúvá vált, de a vége kárpótolt ezekért az oldalakért is.
A szereplők változatos dolgokon mentek keresztül, néha igen fájdalmas események érték őket. Ebből kifolyólag, sokat változtak és meg kellett küzdeniük a boldogságukért.
Fájdalmas, de ugyanakkor szép történet volt. Megfelelő hangulatban tökéletes választás.

„…négy és fél éve, attól a naptól fogva, amikor egy merész amerikaitól levelet hozott a postás, már nem vagyok magányos.”

Elkezdtem és nem tudtam letenni. És még mindig pityergek…
Ez egy csodaszép és végtelenül megható történet. Azt hiszem, keveseknek adatik meg az a mély és önzetlen szerelem, szeretet, amit Elspeth és David átélhetett.
Legbecsebb, legféltettebb könyveim között fogom tartani történetüket. Örök szerelem lett!

Már régóta várólistás volt a könyv, és nagyon örülök, hogy végre lehetőségem adódott elolvasni. Az eleje nekem kicsit unalmas volt, érdektelen, és nem gondoltam volna, hogy a végére ennyire tetszeni fog. Ami különlegessé teszi a könyvet az a műfaja. A főszereplők életét, érzéseit, gondolatait az egymásnak írott leveleikből ismerhetjük meg. Kicsit olyan volt, mintha levéltitkot sértettem volna, de ennek ellenére nagyon vártam Elspeth és David újabb és újabb levelét. A befejezés egyszerűen szívszorító, és gyönyörű.

Levelezni márpedig muszáj! Hiszen olyan jó boldog izgalommal várni a választ. És ha megvan a közös hullámhossz, a válaszban ott lesz a meghittség, a simogatás, a nevetés, ami messzire űzi a magány nyavalyáját. Két ember elzárt, titkos világa ez, és kicsit zavarba is jöttem, amikor Elspeth és David egymáshoz írt soraiba illetéktelenül beletekintettem. Közöttük az óceán, ami elválasztja Amerikát a vad, misztikus skót szigettől, és egy férj, aki éppoly megkerülhetetlen. Sőt, még két világháború is beárnyékolja a női szereplők egymást követő generációinak sorsát.
Amit nagyon szerettem, az a kezdeti levelek ismerkedő, csipkelődő, kedves humorral átitatott hangulata, és persze a szélfútta Skócia, apró, tündéri lényeket idéző balzsamos éjszakákkal, és a mindent beborító birkanyájjal.
Aztán főhőseink egymásra találtak, és a több tengernyi túlcsorduló érzelem állandó jelenléte kicsit csökkentette a lelkesedésemet, és feszegette a határaimat. Ez nem az én világom, határozottan nem, de azért a végére érve… csak elérzékenyültem.
A romantikus irodalom kedvelői nagyon fogják szeretni ezt a könyvet, a levélregény műfajára áhítozó, az elsöprő szerelmi történeteknek viszont makacsul ellenálló olvasótábor ízléséhez azonban inkább a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság fog közelebb állni.