A ​cápák 87% 25 csillagozás

Egy norvég szerző, utolsó, a közvélekedés szerint legnívósabb könyve a tengerről és a cápákról…Ááááh dehogy! Ez csak egy hatalmas allegória, amely igazából a társadalmat és az embereket testesíti meg, rámutatva, hogy legalább olyan agresszív, vérszomjas ragadozók is tudunk, tudnak lenni embertársaink, mint a cápák. Kitűnő regény! Nagyon sok szociális érzékenységen alapuló társadalomkritika és bölcselkedés mellett egyéb ismeretet is átad hajózásról, csillagászatról, tengeri mendemondákról, stb. S egy nagyon szimpatikus narrátor, Jensen másodtiszt, – ki ebben a beosztásban érzi jól magát – s alkalmanként hajóorvos is, tolmácsolja az olvasó számára a szerencsétlenül járt hajó történetét, mely egy szinte letehetetlen kötetet eredményez! Ajánlom!

Sokat gondolkodtam azon, hogy tőrőlmetszett szárazföldi patkányként miért vagyok annyira oda a tengerésztörténetekért. Talán azért, mert a tengerésztörténet szükségszerűen ismeretlen tájakra vezet és ismeretlen kultúrákat mutat be (hát persze, de ez túl triviális), vagy azért, mert genetikusan belém van kódolva a magyarság őstengerének emlékezete (ez meg hülyeség)? Ám legfőképpen azért, mert egy hajó a tengeren (ahogy egy vesztegzár is egy hotelben, vagy akár maga az Orient-expressz) a világ egészének leképezése átlátható méretben, és csodás lehetőségeket nyújt az írónak, hogy analógiákat gyártson az emberiségről. Például itt van maga a tenger, ami tulajdonképpen Isten metaforája: kiszámíthatatlan, hol kegyes, hol pedig úgy hozzáken a parti sziklákhoz, hogy szilánk se marad belőlünk. Bjorneboe is kihasználja ezt a lehetőséget, nála a hajó a társadalom szimbóluma kicsiben, ahol a három tiszt meg a kapitány viszonylagos jólétben élve uralkodik a huszonakárhány állati körülmények között tengődő matrózon, részben azért, mert azok leginkább azzal vannak elfoglalva, hogy egymást késeljék meg. De amint akad valaki, aki indulataikat „jó” irányba tereli, máris megváltoznak az erőviszonyok… Persze ez egyértelműen balos üzenet, de szerencsére Bjorneboe-nél nem válik tolakodóvá, talán egy London szegénynegyedeiről szóló passzus kivételével. Aztán ott van a cím is (A cápák), ami szintén elég egyértelmű utalás az emberi agresszióra, ami a hajót végigköveti a pusztulás felé vezető úton. És ez a zárt közeg arra is jó, hogy az író erősebb drámai jeleneteket tudjon alkotni az olvasó nagyobb gyönyörűségére. Már ha ért hozzá. Bjorneboe pedig nagyon ért, a cápavadászatos rész például felejthetetlen.

A másik, ami miatt nagyon megszerettem ezt a regényt, az az elbeszélő, Jensen figurája. Ő másodtisztként teljes szimpátiájával fordul a legénység felé, de ugyanakkor felismeri, hogy predesztinációja a tisztek kasztjához köti. Az a speciális benne, hogy úgy tud gyökértelen, otthontalan pikaró lenni, hogy közben megőrzi nyitott gondolkodását és (ami még különösebb) hihetetlenül tiszta erkölcsi törvényeit, amik eligazítják a világban. (Talán épp azért tudja megőrizni, mert minden lehetséges köteléket elszakított, ami a társadalomhoz kötötte.) Lesz olvasó, aki szerint túl sokat moralizál, de én nemhogy megbocsátottam neki az esszébetéteket a hajó nevéről, a hajózásról, a cápák biológiájáról, és a többi, hanem kifejezetten hálás voltam értük. Hiába nincs fogalma az embernek, mi az a csartak vagy a tarcsvitorla: ha egy ilyen szövegben találkozom velük, ahol a hajótest leírása vetekszik egy szerelmes szonett szépségével, legkevésbé sem zavar.

Minden latens fedélzetmesternek a polcán ott kellene lennie.

Jens Bjorneboe-nek, a 20. századi norvég irodalom egyik megkerülhetetlen klasszikusának a sorsa már gyermekkorában eldőlt: a melankóliára hajlamos gyerek 12 évesen öngyilkosságot kísérelt meg, 13 éves korától alkoholista volt, majd egy hosszabb időt tengerészként is eltöltött. Egész élete, egészen az 55 évesen sikeresen végrehajtott öngyilkosságáig, a norvég és a nyugati társadalom szokásai és rendje elleni lázadozással telt. Igazán megosztó személyiség volt; mind vele, mind műveivel sokat foglalkozott a korabeli sajtó és kritika. Írásai egyfajta naturalista, moralista, anarchisztikus életfelfogást tükröznek. Bjorneboe szerint minden rossz forrása a fennálló társadalomból eredeztethető: a fő probléma az, hogy a nyugati ember elvesztette kapcsolatát a transzcendenssel, és ami még rosszabb, még csak nem is tud róla.

Bár elég sok könyve jelent meg, a kritikusok szinte egyöntetűen az utolsó, Cápák című regényét tartják a legjobbnak. A Cápák: Egy hajó és egy hajótörés története a Neptun névre keresztelt, brit zászló alatt hajozó kereskedelmi hajó utolsó útjáról számol be. Narrátorunk Peder Jensen norvég származású másodtiszt, igazi gyökértelen ember – bár víziszonya van, de csak ideig óráig képes a szárazföldön megmaradni, se háza, se családja, se barátai nincsenek. Első látásra beleszeret a kecses, háromárbócos barkba és azonnal szolgálatra jelentkezik mikor megtudja, hogy nem teljes a legénység. Már az első nap látszik, hogy nincs minden rendben: a harmadtiszt tökrészegen hever a kabinjában, míg a hajóács és az egyik matróz szinte ok nélkül félholtra veri egymást, és ami még furcsább, ezen senki sem ütközik meg, senki sem igyekszik szétválasztani őket. A hangulat pedig az idő múltával egyre csak romlik. Jensen gondos megfigyelő, feljegyez minden fontosabb eseményt. A történetet menetét időnként a tengerészlét, a tengeri élet és a hajó dokumentarista jellegű leírásai szakítják félbe.

Fontos szerepet kap a cápa-ember párhuzam. Bjorneboe-nél az emberekben ugyanolyan gyilkos, fékezhetetlen, irracionális düh uralkodik, mint a cápákban. (Itt meg kell jegyeznem, hogy a norvég is ugyanolyan elcsépelten primitív, teljeséggel hamis képet mutat a cápákról, mint sokan mások előtte; és néha már-már megmosolyogtató tárgyi tévedések is szerepelnek a kötetben. Ezek felett azonban az énelbeszélő bevallottan tanulatlan és anatómiában járatlan volta miatt szemet lehet hunyni.)

Bjorneboe azonban nem elégszik meg csak egy szimpla lázadás leírásával, az egész emberiséget jelképező Neptun mindennapjainak leírásába belecsempész különböző mítoszokat, legendákat is. A két legfontosabb Neptunusz, mint pusztító, sötét istenség és a Bolygó Hollandi megátkozott, otthontalan alakja. Ezek egyetemes érvényűvé, egyfajta példázattá emelik a művet. Több szereplő pedig egyfajta életfelfogást, végzetet testesít meg: így jelennek meg marxista-szocialista, keresztény miszticista, anarchista, kapitalista szereplők is.

A könyv több hibája (a 19. századi osztályharc egyoldalú bemutatása; a párhuzamok, ellentétek talán túlzott erőltetése, illetve a könyv iszonyúan utópisztikus, számomra hihetetlen vége) ellenére meglepően jól működik mind regényként, mind példázatként, így sokaknak igen kellemes olvasmányélményt nyújthat.

Hogy ez a könyv miért is került a várólistámra, azt már sosem fogjuk megtudni.
Cápák, hajó, víz – számomra a lehető legéletidegenebb szavak, mégis spoiler.
A könyv olyan érzékletes leírásokkal kezdődik, hogy az ember szinte maga előtt látja Peder Jensen másodtisztet, a csodálatos Neptunt: „…egyike volt a legszebb alkotásoknak, melyeket valaha láttam: fehérre festett barkhajó, kissé túlméretezett vitorlákkal. …De ez még a barkhajók között is különleges volt: vad, szeszélyes, gyors, nehezen kormányozható, vakító szépség…”
Persze azért a gyönyörű leírás közben felbukkan: „…a hajót az ördög szállta meg…” sejthetővé teszi, hogy nem lesz egy egyszerű út Manilától a Horn-fokon át Marseilleig…
A könyv erőteljes társadalmi leírás, kritika – az emberek minden szintje megtalálható a hajón, a fedélzet szintjei a társadalom szintjei. Összezárva, együtt élve, tomboló viharral nehezítve – meg kell próbálni az együttműködést, hogy a hajó elérje végcélját.
Kicsi, tömör, kemény könyv – elgondolkodtató.
Az alcímben jelzett vég: hajótörés – egy kicsit utópikussá teszi: a nagy káoszban eltűnnek a rendek, szintek – együttműködés szinte a tökéletes társadalmat hozza létre a szigeten spoiler
Örülök, hogy a molynak hála ilyen könyvek is -véletlenül- a kezembe kerülnek.

Már ifjú koromtól szeretem a tengeri történeteket, bár még soha nem láttam a tengert, utazni meg főleg nem utaztam rajta, csak a képzeletben, a könyvek oldalain.
Nagyon erőteljes ez a történet, az emberekről, akikben benne van a legjobb és a legrosszabb is, a felelősségről a tetteink és a másik ember iránt, akivel kapcsolatba kerültünk, hogy az emberek össze vannak kötve (aki erről a kötelékről nem vesz tudomást, aki megtagadja, szétvágja a szabadsága miatt, az valóban szabad, vagy az egója rabja?), az egész világról, amely az író szerint értelemmel telített (mert ha nem lenne az, akkor a káosz poklában élnénk), a fejlődésbe vetett hite. Valóban jó lenne hinni ezekben a dolgokban, mert csak így élhető túl a világ, hiszen a társadalom elárul minket, és ha még azok is, akikről azt hisszük, mellettünk állnak, akkor mi marad nekünk?

Nagy erejű szöveg: a hajó életének ábrázolása helyenként Melville és Conrad magaslataira emelkedik. Viszont kár volt az antropozofikus és az anarchista/marxista betétekért – és Pat Londonának ábrázolását is mintha Engels A munkásosztály helyzete Angliában c. művéből ollózta volna a szerző.

Kiválóan élezi ki emberek és emberek, majd emberek és elemek egymás elleni harcát. Sajnos végül az elszomorítóan bárgyú, összecsapott epilógus következik.

Lehetett volna ötcsillagos. Még az elmélkedő betéteket is megemésztettem… De, mint ahogy Ádám mondja: Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!

Már régebben olvastam, de remek.

A többiek annyi szépet írtak már róla. Az biztos, hogy magával ragad a mű, mint tájfun idején a hajóra lezúduló víztömeg a rögzítetlenül hagyott tárgyakat – sokszor még a rögzítetteket is… :) A cápák és a kegyetlen matrózok közötti párhuzam egyértelmű, viszont a vége kicsit meglepő volt számomra! Jó, jó, fő a pozitívum, de akkor is meglepő volt a vég! A kemény fedélzeti csetepaték, a cápák „nagy zabálása”, a lázadás leverése? után az író belevitte saját társadalmi kívánságait is a műbe!
Ott a helye a tengerészekről/tengerről szóló regények kiemelt polcán. Ahogy a norvég kritikus Houm fogalmazott a 74-es megjelenés után: „Első nagy tengerregényünk!” (mármint a norvégoké) ;)

Nem nagyon olvastam még olyan művet, ami hasonló módon keverte volna a nyers, erőszakos vagy legalábbis realista képekben való tobzódást a teljesen kontemplatív, merengő és filozofikus részekkel. Egészen sajátos elegy. Érdekes olvasmány volt, bár a cselekmény során folyamatosan kitüremkedő – érzésem szerint kényszeres – társadalomkritika helyenként nehézkessé és izzadtságszagúvá tette. Nagy erénye a tenger, a hajózás és a szabad, de magányos ember rendkívül láttató és érezhetően tapasztalatokon alapuló ábrázolása.

Tengeri történet, a Neptunról elnevezett, csodálatosan, nőiesen szép hajó útjáról szól. Ebben a keretben pedig a cápákról. A cápákról, amelyek az emberben élnek, és falánkul felfalják a lelkét. A cápa-tulajdonságokról, amelyek az emberi kapcsolatokban meghatározzák a viselkedést, az irigységről, a mohóságról, a könyörtelenségről, az ölésvágyról. És a cápákról, amelyek a hajót követik, hogy tükröt tartsanak a viselkedésükkel a fedélzeten élő-dolgozó emberek elé. És az utópiáról, amely szerint a nagy bajban összeforrnak az erők, övekbe kerülnek a kések, kisimulnak az őrjöngő ábrázatok.

Miközben a hajó tart az elkerülhetetlen végzet felé, nagyon sok ismeretet szerzünk a barkokról és szkúnerekről, matrózokról és kapitányokról, vizekről és szelekről. Csak ezekért is érdemes lett volna elolvasni.