Kalahári 6 csillagozás

Jens Bjerre születésem előtt egy évvel kereste fel Délnyugat-Afrikában a Kalahári busman törzseit, hogy néprajzi kutatásokat folytasson közöttük. A könyv három részre tagolódik, az elsőben és az utolsóban régészeti és antropológiai teóriák, valamint egyes földrajzi és geológiai látnivalók kaptak a helyet; a középső, második rész (mintegy száz oldalon) a tényleges néprajzi anyag.

Bjerre a tőle megszokott alapossággal, érdekesen és részletesen írja le ezeknek az egyszerű embereknek a mindennapjait. Nem bohóckodik, nem játssza meg magát, nem vetkőzik ingre-gatyára, hogy mezítláb kövesse a nomád vadászokat cserkészútjaikon, hanem bakancsosan, kalaposan, fényképezőgéppel a kezében tart velük. Viszont nem is fölényeskedik, nem nézi le a kőkorszaki életformát; eredendő elfogulatlansággal és kíváncsisággal jegyzi fel a látottakat, nem feledkezve meg arról az emberi melegségről és szolidaritásról, melyet a kis közösség tagjai egymás iránt tanúsítanak.

Fontos és érdekes dokumentum ez egy életformáról, mely azóta valószínűleg megszűnt. Bjerre írása most sem okozott csalódást. Külön megjegyzendő a fekete-fehér fényképmellékletek minősége: élesen fókuszált, pontosan kiválasztott, jó képek, az arcok sehol nem elmosódottak, mint annyi más korabeli Világjárók-kötetben. Az egyetlen kifogásom egy-két fordítói tévedés: a sivatagban nem élnek jávorszarvasok, az alapul szolgáló német és angol szöveg valószínűleg jávorantilopokat emleget*. Továbbá egy fotón a vadász nem zebrabak, hanem egy oryx-antilop fejét tartja (a hím zebra, ami lóféle, különben sem zebrabak lenne magyarul, hanem csődör vagy mén).

* Ezt a gyanút erősíti a Wikipedia magyar nyelvű Jávorantilop-oldalának első két mondata is: „Afrikai kérődző, a világ egyik legtermetesebb antilopfaja. Neve a búr telepesektől ered, akik annak idején a jávorszarvas jelentésű eland nevet adták neki.”

Bjerre dán utazó a Dél-afrikai Köztársaságból indulva bejárja Namíbiát. A térségben húzódik és bemutatásra kerül a hatalmas területű Kalahári sivatag (egyes részeken félsivatag), Afrika déli részének meghatározó tájegysége. A nagy terület elsőre elég homogén, sivár, és száraz, ennek ellenére változatos természeti látnivalókkal is szolgál. A Dél-afrikai Köztársaságban lévő Upington település „mellett” a sivatagban található egy hatalmas vízesés (Augrabies). A határ másik oldalán Namíbiában a Fish River Canyon, „Afrika Grand Canyonja”. A namíbiai Brandberg hegy barlangjában találni sziklarajzokat az őskorból, aminek egyik legérdekesebb rajza a fehér hölgy (White lady) névre hallgat. Itt található a félelmetes hírű Csontváz-part is, ami egy nagyon kietlen és elhagyatott hely, hajósok és mindenféle állat csontvázaival a parton. Illetve hatalmas területű vadrezervátumok, nemzeti parkok, ahol rengeteg állat él (pl Etosha N.P.). Illetve érdekes természeti képződmények, pl tavak, és folyók a sivatag alatt. Sok kis természetközeli nép él a sivatagban, pl a hegyi-dámák (Damara people), a hottentották (Khoekhoe vagy Khoisan people), és a bushmanok (San people). Ezen túl több érdekes nomád nép is él itt, pl a himbák (Himba people), róluk sajnos nem számol be a könyv, pedig nagyon érdekes hajuk van. A szerző főleg a könyv elején több gondolatát is megosztja, amikben túlzások, téves információk is megjelennek. Talán érdekességekkel akarta kiegészíteni a könyvet, ezek viszont tudományosan nem voltak pontosak. Azzal lehetne védeni az álláspontját, hogy az 50-es években még nem tartott ott a kutatás, ahol most, ebből is adódhatnak a pontatlanságok. Pl.: ír az emberiség eredetéről, az előemberekről, itt több tárgyi tévedés van, illetve megemlít legendás óriás embereket a múltból, akiknek létét úgy tudom máig nem sikerült tudományosan alátámasztani. Azt írja, hogy az Augrabies Afrika legnagyobb esésű vízesése, ami nem igaz, bár tény, hogy a legnagyobbak között van. Esős évszakban fantasztikus látványt nyújt. De ezek a tévedések elhanyagolhatóak, a könyv legnagyobb része amúgy sem erről szól, hanem a bushman népről, szokásaikról, és az életmódjukról. Ez a rész pedig számomra 5 csillagos. A sivatag több ponton érthetetlen, felfoghatatlan: pl: hogyan él ennyi állat korlátozott élelem és víz elérhetőség mellett a vadrezervátumokban, hogyan van itt egy vízesés, hogyan van folyó és tó a homok alatt? Önmagában az is érthetetlen, hogy a bushmanok hosszú távon miképpen éltek itt túl? Mindenesetre egy barátságos, aranyos, törpe méretű népről van szó. 150 cm magasak, az életmódjukról és közösségi életükről példát vehetne a fehér civilizáció. Minimális köztük a konfliktus, nincs verekedés, nincs veszekedés, ezek a dolgok mind a legnagyobb hibának számítanak, a közösségnek együtt kell működni a túlélésért. Vadásznak és gyűjtögetnek. Erkölcsi és etikai szabályok szerint élnek. Van vallásuk, hitrendszerük, a nagy szellem (Gaua) segíti életüket. Van beavatás, énekek és tánc tartja egybe a közösséget. Kis csoportokban élnek, nincs formális vezető, de van egy varázsló, aki a gyógyítás, és a vallási életet vezérli, de egyenrangú a többiekkel. Transz által tartja a kapcsolatot a Gaura nevű szellemmel (Istennel), hogy segítsen a vadászatban, hozzon esőt, és hogy minél hamarabb érjen véget a száraz időszak. A bushmanok nem agresszív nép, nem háborúztak a fehérek ellen, cserébe a 18 század végéig a fehér ember nemcsak a vadállatokra, hanem rájuk is vadászott, szórakozásból. A vadban bő helyekről kitelepítették a bushmanokat, megtiltották nekik, hogy itt vadásszanak. Ősközösségeik, és jövőjük a modern korban kérdőjeles. A 21 századi nagy aszályok, és még melegebb időjárás sem kedvez nekik. Illetve az sem, hogy elhurcolják őket olcsó munkaerőként, távoli vidékekre. Megemlíthető még, hogy valószínűleg a barlangfestményeket az ő őseik készítették több tízezer évvel ezelőtt. Mindenképpen sokat veszítene az emberiség, ha ezek az ősközösségek eltűnnének.

Ez is egy jól sikerült darabja a Világjárók sorozatnak.
A dán Jens Bjerre 1957-ben járta körbe Délnyugat-Afrikát, vagy mai nevén Namíbiát. Az utazásának fő célja a Kalahári sivatagban élő busman törzsek felkeresése és szokásaik tanulmányozása volt. Ennek érdekében expedíciós társával mindössze ketten vágtak neki a sivatag kietlen és embert próbáló birodalmának. A Kalahári még a sivatag fiainak, a busmanoknak sem játék, ők is gyakran szenvednek szárasság okozta szomjúságtól és éhségtől. Egy ilyenhelyre 2 európainak 1 autóval nekiindulni nem kis bátorságot és hatalmas felkészülést igényel.
Jensék végül a száraz évszakban 4 hónapot töltöttek a busmanok között, akik teljesen befogadták őket, megosztották velük tüzüket, ételüket és vízüket.
Az esős évszak beáltakor vettek búcsút az északi busmanoktól, és még egy kicsit utazgattak a namíbiai sivatagban is. Végül meglátogattak a Kalahári sivatag déli részén, Délnyugat-Afrika (Namíbia) és Becsuánföld (azaz Botswána) határán egy másik busman törzset is, akiket már akkor utólért mind a fehérember, mind más afrikai népek erőszakosabb, asszimiláló kultúrája.
Most is meg kell említenem a Világjáró sorozat könyveinek azt a hatalmas, és a mai utazók számára már elérhetetlen értékét, hogy olyan helykre és olyan korba kalauzolnak el bennünket, amikor még ezek az egzotikus helyek más, idegen kúltúráktól szinte teljesen érintetlenek votak.

Hű, ez nagyon érdekes volt! Nem csak antropológiailag, kultúrantropológiailag, hanem sok érdekes földrajzi, természetrajzi ismeretbővítés is megesett. A busmanok egyáltalán nem primitívek, inkább ősiek, életmódjuk, törvényeik, szokásaik egy része követendő példa.

Ami viszont nagyon zavart, a sok fordítási hiba, mint például az oryx zebrabaknak fordítva, valamilyen antilop pedig jávorszarvasnak.

Ismeretterjesztő a javából! Elvisz minket oda, ahova életünkbe sose jutnánk el. Nem csak Afrika Kalhári sivatagába kalauzol el bennünket, de vissza az időbe, ahol a busmanok a természethez igazodva élik életüket. Ugyanúgy ki vannak szolgáltatva az időjárás és a kíméletlen sivatag viszontagságainak mint az ott élő állatok – minden napjuk a túlélésről szól és az alkalmazkodásról. Ennek ellenére ott van életükben az ének, a tánc is, a mesék, mítoszok amiket az öregek mesélnek esténként a gyerekeknek. És hisznek a szellemvilágban, a Nagy Szellemben (Istenben), vannak ősi hagyományaik, szertartásaik, eszméik…

Nagyon érdekes és megdöbbentő betekintést nyerni egy ilyen kis közösség életébe, amely a sivatagban él és attól boldog, hogy ott élhet. A fehér ember dolgai nem érdeklik, egyedül a dohányt tartják nagyon nagy becsben. Nem tudják a saját arcuk hogy néz ki mivel nem rendelkeznek tükörrel, de egyéb más általunk megszokottnak vélt tárggyal sem. Egyaránt megdöbbentő a világszemléletük, életmódjuk, hiedelmeik, szokásaik és az is, hogy minden nap örömben, nevetésben, jó kedvben telik.

A könyv az elejétől érdekes olvasmány, de a végén ráerősít azzal, hogy más tájakra ellátogatva bemutatja nekünk azokat a busmanokat, akiket a fehér nép halálra ítélt azáltal, hogy megtiltották nekik az életmódjukat, a vadászatot (akit ezen elkapnak, börtönbe vetik). A vadászterületeiket elfoglalták, a kútjaikat szintén. Így a busmanok kihalófélben vannak.
Sajnos ismétlődik a történelem – az erősebb és nem a tisztességes, becsületes ember kerekedik felül.