Otthon 6 csillagozás

Jenny Taylor: Otthon

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A tizenhét éves Acacia úgy ismeri Manhattan utcáit, mint a saját tenyerét. Évek óta hajléktalanul tengeti mindennapjait a Nagy Almában, mígnem egy rémisztő találkozás a helyi maffiával meghozza számára a változást. Acacia hajóra száll, és azonnal Európa felé veszi az irányt, hogy mentse az életét, ám hamar rájön, hogy nemcsak a maffia embere elől kell menekülnie. Vajon képes lesz elrejtőzni előlük az idegen kontinensen? Vagy tovább kell futnia kelet felé? Nincs pénze, sem otthona, de legfőképpen nincsen senkije. Teljesen egyedül van, mégsem olyan könnyű elkapni őt.

>!
Colorcom Media, Budapest, 2018
252 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155665646

Kedvencelte 1

Várólistára tette 3

Kívánságlistára tette 5


Kiemelt értékelések

>!
Anarchia_Könyvblog P
Jenny Taylor: Otthon

gy gondolom, hogy ebben a műben egy olyan életet ismerhetünk meg, ami kissé érzelmekkel teli, de emellett izgalmas és folyton újabb meglepetések kerülnek a szemünk elé. Kaptam egy élményt a könyvtől, mert talán kicsit másként látom a nehezebb sorsú emberek életét és talán a dolgoknak egy olyan oldalát ismerhettem meg, amire eddig nem is gondoltam. Reális alapokon áll a történet, nagyon jól meg lett írva, ezért csak ajánlani tudom mindenkinek!

A teljes ajánló itt érhető el: http://anarchiakonyvblog.cafeblog.hu/2018/06/13/jenny-t…

>!
ap358 P
Jenny Taylor: Otthon

Így Karácsony környékére pont egy ilyen olvasmányra volt szükségem. Ez egy hajléktalan lány utazása, ahogy saját hibáján kívül menekülni kényszerül és ennek köszönhetően bejárja Európát. Mégsem a kaland szóval jellemezném a történetet, számomra az háttérbe került.
Acacia szemszögén át ismerhetjük meg az országokat, és talán az ő kedvességének, hajthatatlanságának hála a könyvnek végig volt egy fajta lágysága, meghittsége. Az országokat és az embereket is átszövi ez a báj. Acacia mindenhol kedvességre és segítőkészségre talál, és pont emiatt éreztem valamiért ünnepre alkalmasnak ezt a kisregényt. Igen, azt hiszem a szeretet az, ami valahogy mindig utat talál Acaciához.
Amit kissé sajnáltam, az a könyvben megjelenő akció. Szerintem anélkül is megállta volna a helyét az ifjúsági kategóriában, de megértem, hogy kellettek a fordulatok, valami mozgatórugó.
Az írásmód gyönyörű, gördülékeny, könnyen lehet haladni a fejezetekkel. Az írónőben sok potenciál rejlik, érdemes odafigyelni rá.

>!
Linszyy
Jenny Taylor: Otthon

Az alap ötlet jó volt, a kivitelezés szuper, de nem kötött le teljesen, mert bár a közepén nagyon jó volt végigkövetni Acacia utazását, menekülését, és nem mindennapi ismerkedését a legkülönfélébb országokkal, de a vége nem hozott az általánosnál változatosabbat.

Tetszett, hogy olyan otthonosan számolt be minden országról az írónő, ahogyan én csak a budapesti részről tudtam volna. Nem tűnt ki a többi közül a hazánk, és ezért ha nem tudnám, eszembe sem jutna, hogy magyar író írta ezt a regényt. A főszereplő lány is jól körvonalazott karakter volt. Egyetlen gondom az volt az utazás során, hogy túl könnyen kapott segítséget Acacia. Ennyi jóravaló ember, akik szó nélkül befogadnak és segítenek egy koszos kislányon, és sehol egy rabló, megerőszakoló vagy bármi hasonló, csupán egyetlen egyszer. Értem, hogy elég baj az, hogy menekülnie kell, de nehezen hittem, hogy minden ilyen simán megy, és Acacia bármit megold, ha meg mégse, akkor mindig talál egy segítő kezet.

Egyébként az egész regény nagyon jól megírt, gördülékeny és pörgős, sok-sok idegen kultúrával és nyelvvel, és nem zavartak a külföldi mondatok sem, mert így legalább átéreztem Acacia helyzetét. A maga műfajában szuper kötet volt, csak én nem vagyok oda az ilyenekért. :)

>!
Diapanna19
Jenny Taylor: Otthon

Végigizgultam minden egyes oldalt! Nem gondoltam hogy egy hajléktalan lány sztorija ilyen izgalmas és letehetetlen lesz.


Népszerű idézetek

>!
_Ellamara_

Amilyen erős voltál
Olyan gyengéd
Most utoljára látlak
És figyellek, ahogy lélegzel
Itt egy dal a szívednek
De ha csend van,
Tudom, az mit jelent
Ezért aztán hazakísérlek
Hazakísérlek

Ők mind New York-ban születtek ma éjjel
És valaki kislányát elragadják a világról ma éjjel
A csillagok és sávok oltalmában

>!
_Ellamara_

Érdekes az élet. Változást
akartam. És meg is kaptam. De vajon mi jöhet még?

>!
Anarchia_Könyvblog P

Kedveltem Omegát, ugyanakkor gyülőltem is. Féltem tőle, egy részem mégis azt kívánta, bár ő lenne az édesanyám. Aki mindenkinél jobban ismer. És mindig vigyázz rám.

>!
Anarchia_Könyvblog P

Éreztem, hogy az alapok nélküli életem szép lassan összezuhan. Néztem, ahogy a falak, melyeket hosszú évekig emeltem magam köré, egyszeriben leomlanak, és tűrtem, amint tehetetlenül a mélybe zuhanok.

>!
Anarchia_Könyvblog P

Már nem akartam tudni, miért taszított el magától. Azóta megerősödtem, és már majdnem teljesen fel is nőttem. Megtanultam, hogy az egyetlen, akire mindig számíthatok, az saját magam. Hogy senki más nincs, akire támaszkodhatnék.

>!
Anarchia_Könyvblog P

Érdekes lény az ember – gondoltam magamban. – Néha csak olyan, mint egy állat: az ösztönök vezérlik, és az élete nagy részében valaki más utasításait követi. Csak teszi, amit tennie kell, és nem foglalkozik senki mással a világon. Amikor viszont baj van, hirtelen mindenki egyéniséggé válik.

>!
Jenny_Taylor I

Összepréseltem az ajkamat, és a forgalmas utcákat bámulva elképzeltem, milyen munkám lenne, ha én is normális körülmények között nőttem volna fel. Talán tanár lennék. Megmutatnám a hozzám hasonlóan tanulni nem szerető diákoknak, hogy mégis van értelme iskolába járni, még ha nem is mindig kellemes. Cukorral jutalmaznám azt, ki helyesen oldott meg egy feladatot, és megpróbálnám figyelembe venni mindenkinek a személyes korlátait. És mindemellett olyan dolgokra is megtanítanám a gyerekeket, melyre manapság nem tanítja őket senki, és még felkészülni sincs rá idejük az életben. A legnagyobb örömmel játszanék velük Monopolyt, főleg mivel visszagondolva az is tiltott játék volt a Szent Quirinusban.
Egy öreg dobozzal volt belőle az igazgató irodájában. Gyerekként már csak azt nem értettem, miért van ott, ha egyszer tilos vele játszani. Én fújtam meg egyszer és rejtettem el a hálóteremben, hogy éjjelente tudjunk vele játszani. De mint általában, ez sem tartott sokáig. Catherine még aznap elárult a főnővérnek, aki ezért keményen megbüntetett. Legalábbis szerinte. Azon kívül, hogy megkaptam a bűnömért kijáró verést, egy hétig pakoltam az udvaron felhasogatott tűzifát. Éjjel pedig fent kellett maradnom a kiosztott mosogatás miatt is… Én viszont még ezeket szerettem a leginkább csinálni. Számomra a legkínzóbb ugyanis az volt, ha némasági fogadalomra utasítottak, vagy ha egész éjjel hosszú szövegeket kellett másolnom. Az zavart bennük, hogy tudtam, teljesen értelmetlen időtöltések.

64. oldal, 4. fejezet - Nem várt figyelem

>!
Jenny_Taylor I

Megengedtem a vizet, mely zuhanyrózsa híján erősen verte a hátamat, s egy darabig csak álltam alatta. Idővel pedig a langyos forróvá vált. Semmihez sem fogható érzés volt.
A szégyen, hogy mindezt nem tehetem meg akkor, amikor csak szükséges, vagy amikor én szeretném, egész életemben végigkísért. A Quirinusban fontos volt a tisztálkodás. Talán ezt az egyetlen ott nevelt érzelmet hoztam magammal egykori börtönömből. Tudtam jól, mi a helyes, és miután az utcára kerültem, gyűlöltem a tudatot, hogy onnantól kezdve csak ritkán nyílik alkalmam alapos tisztálkodásra. Mindannyian megvetjük a buszon álló büdös embert. És még inkább, ha tudjuk róla, hogy lehetősége lenne megfürödni, hisz nem hajléktalan, és bizonyára van egy fürdőkád az otthonában… De mégis ki a megmondhatója ennek?
Próbáltam nem elhanyagolni a külsőm. Tudtam, hogy a város utcáin sétáló emberek mindegyike ítélkezik afölött, akinek van mersze kiállni a térre, és pénzért játszani. Tán jobban megszánják az embert, ha egyértelműen látszik rajta, milyen nehéz életet él. De az is lehet, hogy nem.
Mindig kihasználtam az emberi előítéletet. Szerencsém volt, mert fiatal voltam és lány. És ahogy csak igyekezetemtől tellett, mindig úgy néztem ki, mint bármely korombeli. Pontosan tudtam, hogy az ösztönös emberi szimpátia így hamarabb fordul át adakozásba.
Nekitámaszkodtam a hideg csempének, és néztem az onnan legördülő vízcseppeket. Elgondolkodtam rajta, vajon mi folyhat most a Szent Quirinusban. Vajon azok, akik ottlétemkor még kicsik voltak, még mindig ott vannak? Vagy volt akkora szerencséjük, hogy befogadják őket? Esetleg úgy jártak, mint én?
Régen úgy véltem, azért nem kellek senkinek, mert csúf gyerek vagyok. Főleg, mivel Anna nővér többek között egyre csak ezt hajtogatta. Pedig valójában a magatartásommal volt a legnagyobb gondja. Belém sulykolta, hogy soha nem fognak elvinni, és soha senki nem fog szeretni… Igazából nem Catherine volt a legborzalmasabb lény, akit a Szent Quirinushoz köthetek. Hanem Anna nővér.
Ez a nő volt Mr. Hopkins mellett az osztályom nevelője, és véleményem szerint a leglelketlenebb is mindközül. Nagydarab nő volt, mocsárszínű szemekkel, de meglepően szép arccal. Kár, hogy sosem láttam mosolyogni… Valamiért rossz volt a lába, így mindig furcsán csoszogott járás közben. S ha csak meghallottam összetéveszthetetlen lépteit és öblös hangját, amint dühösen a quirinusi nevemen szólít, tudtam, hogy nagy baj van.
Ő találta ki a büntetéseket, és hajtotta végre őket, ezért is volt Catherine mellett a legnagyobb ellenlábasom a Quirinusban. Élvezte a veréseket, ebben biztos voltam gyerekként. Mindig elképzeltem, hogy kis korában ugyanezt csinálták vele is, ezért ilyen, és emiatt rettegtem a gondolattól, hogy egyszer majd én is ilyenné válok.
Én voltam a személyes kedvence. Szeretett engem büntetni, mert kihívást jelentettem a számára. Meg akart törni. Akárhányszor a pincében vert, az anyámat átkozta. Hogy hogyan hozhatott a világra egy olyan gyereket, mint én. S végül betelt a pohár. Egyszer megválaszoltam neki, hogy úgy, mint ahogyan ő is született.
Eltörte a karomat.
Nem tudom, hogy sikerült kimagyaráznia, de a többi nevelő végül úgy tudta, hogy baleset volt. Megcsúsztam a jégen, amikor tűzifát pakoltam az udvaron.
Viszont a csont rosszul forrt össze, így telente minden hó előtt éreztem a bal csuklómat. Ráadásul, ha behajlítva megforgattam, rendszerint éles fájdalmat tapasztaltam. Jobb kezemmel megszorítottam a sérültet, és lassan megmozgattam ökölbe szorított kézfejemet. Rettenetesen fájt, még ennyi év múltán is.

86. oldal, 6. fejezet - Luxus tizenkét keréken

>!
Jenny_Taylor I

Az újdonsült társaságom nem sokáig fészkelődött, egyszerűen levetette magát mellém. Levette a szürke melegítője kapucniját, s így összefogott raszta haja is előbukkant.
– Zenélsz? – tudakolta már jóval nagyobb önbizalommal.
– Igen. Énekelek – mondtam, elmélyülten szemlélve a leamortizált hangszeremet.
– Az klafa. És mit csinálsz itt?
– Megszöktem – böktem ki hirtelen, és mire kimondtam, döbbentem csak rá, hogy ezúttal milyen könnyen jött a fedősztorim, míg máskor álmatlan éjszakáimat töltöm azzal, hogy kitaláljam őket.
Ahogy először a szemébe néztem, megpillantottam benne a megértést.
– Otthonról, mi?
Ismét a semmibe bámultam.
– Én mindenhol otthon vagyok – feleltem szűkszavúan. Mindig megkönnyebbültem, ha néha az igazat mondhattam. Olyan volt ez, mint egy játék. Egy ostoba játék, mellyel másokat hülyítek, és magamat szórakoztatom, azzal az ürüggyel, hogy senkit se engedjek magamhoz túl közel. Beteg vagy, Acacia.
– Szemetek az ősök? Nagy… hogy is mondjam… nagy érvágás az utcára menekülni előlük. Főleg az első hét. Az első még kemény, de aztán… Majd megszokod.
Csak nagy nehezen bírtam elfojtani a kikívánkozó cinikus reakciómat. Végül csak elmosolyodtam, és megráztam a fejem, hitetlenséget színlelve. És ezt pont nekem mondod?, gondoltam magamban. Aztán eszembe jutott, hogy még csak nem is ismerem a mellettem ülőt. Honnan akarom tudni, hogy nem-e ment keresztül hasonló dolgokon, mint én. Persze engem nem volt ki elüldözzön otthonról… Bár lett volna, ki egy hajnalig tartó parti után csípőre tett kézzel várt volna haza!
– Acacia – mutatkoztam be váratlanul. Kezet nyújtottam.
– Egbert. – Slamposan kezet rázott velem. – Szóval hogy jöttél ide? Miért nem maradtál Amerikában?
Elfújtam az arcomba lógó hajtincseket az útból, mint aki azon töpreng, hogyan is indokolja kamaszkori világgá rohanását.
– Egyszerűen le akartam lépni. És azt akartam, hogy ne találjanak meg.
– Hát itt nem fognak – ismerte el mosolyogva. Állán borostát növesztett, szemöldökét néhány piercing ölelte, bal fülében pedig egy nagy fültágító volt. New Yorkban sok ilyet láttam, és sosem értettem, mi indíthat valakit arra, hogy így eldeformálja a saját testét. Az ilyesmit később nem lehet helyrehozni.
Egy darabig hallgattunk, majd Egbert elővett egy doboz cigarettát, és rágyújtott. Ezután felém nyújtotta a dobozt, de én reflexből elutasítottam.
– Nem, köszi. – Akárhányszor megkínáltak vele, csak arra tudtam gondolni, hogy még egyszer nem követhetem el ugyanazt a hibát. És minél több megpróbáltatás ér, annál erősebb leszek.
Egy évig én is dohányoztam. Nagyjából akkortájt léptem a tizennegyedik évembe, de még alig lábaltam ki az első nagy mélypontomból. Ekkor fogtam csak fel igazán, mit is jelent tartósan az utcán élni. Ahol tényleg csak magára számíthat az ember.
Követve a körülöttem élők példáját, én is hamar rászoktam a nikotinra, mert azt gondoltam, segít. Persze tisztában voltam a hatásával, de akkor ez nem nagyon érdekelt. Úgy éreztem, ez támogat a felnőtté válásban, hogy ettől leszek igazán erős. A tudattól, hogy bármit megtehetek, amit csak akarok.
Alig volt pénzem ételre, de egy tetoválásra akartam gyűjteni. Tán egy anarchista delfin, vagy nem is tudom, mi volt akkoriban az elképzelésem. Ahányszor belegondolok, hogy majdnem ezt tettem magammal, megborzongok. Egy időre kikapcsolt az eszem, vagy talán el is hagytam, de egy biztos: akkor elveszett a prioritás az életemből.

101. oldal, 7. fejezet - Visszatérő paranoia


Hasonló könyvek címkék alapján

Frei Tamás: 2015
Douglas Preston – Lincoln Child: Az ereklyetartó
Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok
Julia Lewis Thomson: Többek között
Dan Brown: Angyalok és démonok
Steve Berry: Az elveszett parancs
Robert Ludlum: A Fantom
Justin Cronin: A szabadulás
Michael Crichton: Az elveszett világ
Tom Clancy: A kokain akció