– Hallottam, hogy Marie Antoinette elesett a versenyen – vallotta halkan. Szemével még egy ideig az erdő fáinak lombkoronáját bámulta, majd rám nézett. – Gondolom, ez csak még inkább megerősítette anyát abban, hogy sohase engedje meg a gyerekeinek, hogy zsokévá váljanak.
Felsóhajtottam. Lizzie-nek igaza volt. És mondhattam volna bármit, az nem segített volna rajta.
– Hagyjuk – zárta a témát olyan hirtelen, amilyen váratlanul nyitotta. Visszatette a párnát maga mögé, és hanyatt feküdt a heverőn. – Tudod, nem hibáztatnálak, ha egy szép napon azt mondanád, eleged van, ezért összepakolsz, és visszarepülsz Amerikába.
– Ezt miért mondod?
A kezét a feje alá tette, és úgy bámulta tovább a lugast.
– Mert én a helyedben már rég idegbajt kaptam volna magunktól. Ebben a családban mindenkinek van valami hülyesége. Nem érzem magunkat normálisnak, és ez kezd kicsit zavarni…
– Még hogy nem vagytok normálisak! – mondtam hitetlenül. – Teljesen normális, hogy vannak gondok. Minden családban vannak problémák.
– Jó, de nem ilyenek. A suliban mindenki azt hiszi, én vagyok az undok csodagyerek, aki Provence egyik legszebb csücskéből jött, és aki mindent megkaphat, amit csak akar, meg lovai vannak és bla bla bla… Tudod, hogy van ez.
– Tudom – nevettem. – De megnyugtatlak, teljesen normálisak vagytok.
– Nem, ez nem igaz – felelte teljes meggyőződéssel, és ismét felült. – Itt senki sem normális. Ha nem tudnám, hogy hülyeség, azt mondanám, a járvány óta mindenki megkergült, és a betegség maradék, mutálódott parazitái emésztik az itt élők agyát.
– Mi? Te teljesen hülye vagy! – törtem ki röhögésben.
Lizzie egyetértően bólintott.
– Látod? Én mondtam. Még nem késő, Nicki! Minél hamarabb le kell lépned, mielőtt még te is becsavarodsz – mondta komoly ábrázattal, mintha csak egy drámai pillanatát adta volna elő valamelyik híres filmnek.
– Jaj, te! – vágtam hozzá a párnát, mire ő is nevetni kezdett. Mikor végre lehiggadtunk, megkomolyodva így folytattam: – Nem, azt hiszem, soha nem megyek vissza Massachusettsbe. Most már ez az otthonom, és eszem ágában sincs itt hagyni titeket. Itt vagy te, Fanette, Kerman és Argenterie is. Mit csinálnék nélkületek? Én szeretnék ennek a családnak a részesévé válni, még ha nem is megy mindig minden simán. Lehet, hogy itt sem minden tökéletes, de szerintem keresve sem találhattam volna ennél jobb helyet a világon.