Before ​I Die 89% 31 csillagozás

Erről a könyvről nem tudok objektíven írni.
Nem is akarok.
Összetört.
Még most is csak rakom össze magam.

A halál közelsége mindig fájdalmas.
Tizenhat évesen azzal a tudattal ébredni nap, mint nap, hogy már csak hónapjaid vannak hátra, több mint fájdalmas: szívszorító és elfogadhatatlan.
Elfogadhatatlan, hogy az élet nem tisztességes.

Azzal szembesülni, hogy mi mindent kellene még megtenned, hogy legalább belekóstolj az élet ízébe, kétségbeejtő.
Tess, a főhősnő megteszi, ami tőle telik: listát készít és szép sorjában végigmegy rajta, hogy ne haldokoljon a még hátralévő idejében, hanem éljen.
A lista elején szereplő dolgok nem sokban térnek el egy kamasz lány átlagos vágyaitól, de ahogy fogy az idő, egyre komolyabb és érettebb kívánságok kerülnek fel fel rá.
Olyan kívánságok amelyek ott vannak mindnyájunkban.
Szeressenek és szerethessek.
Bízzanak bennem és bízhassak.
Ne egyedül kelljen szembenéznem a halállal.
A halál közelsége ne rettegéssel, hanem fájdalommal töltsön el.
Fájdalommal, hogy mennyi jó dologba nem ízlelhetek már bele.

S majd a végén ezt a fájdalmat belenyugvással tudjam elereszteni.

Szokásommá vált, hogy egy-egy sikeres antikváriumos (ez esetben persze charity shop) vadászat után betérek valahova egy teára, hogy az elejtett vadat megszemléljem. Ilyenkor nem kezdek olvasásba, nézegetem a könyveket, beléjük lapozok, esetleg az első bekezdést vagy az utolsó sort olvasom el. A legutóbbi prédát egy gyorsétterem hangzavarában ízlelgettem éppen, mikor megszólított egy tizenhét éves forma lány, elnézést kért a zavarásért, de, mint mondta, nagyon meg szerette volna osztani velem, hogy a könyv, amit épp a kezemben tartok, a legjobb könyv volt, amit valaha olvasott. Na, erre aztán én is belekezdtem. Vannak olyan könyvek, amiket az ember olyan gyorsan olvas el, hogy nincs ideje megjegyezni az író nevét. Ez olyan. Ennél talán már csak az lehet jobb, ha a cím sem marad meg. Megtörtént ez már vajon valakivel? Amúgy Jenny Downham, most megnéztem.

Életről, halálról feketén-fehéren, gyönyörűen, fájdalmasan.

Nem gondoltam, hogy rossz lett, láttam már a filmet is, de azt sem hittem, hogy tud újat mutatni. Nem is mutatott, de végigbőgtem az utolsó oldalakat. Nem sírtam, bőgtem.
Nagyon sajnálom, hogy előbb láttam a filmet, mert ez egy olyan adaptáció lett volna, aminél nem a hajamat tépve ülök a moziban az értelmetlen változtatások miatt. A könyvnek szinte minden mozzanata benne volt a filmben is, az utolsó fejezetek töredékességét is tökéletesen érzékeltették.

Ismét elővettem, és most végig is olvastam. Felkavart, nehéz emlékeket hozott elő – most még csak emésztem… keep breathing…. in and out.

Mit írhatnék a halálról…? Vajon tudom, hogy hány nap van még hátra karácsonyig vagy szilveszterig? Fogalmam sincs, nem számít, örökké élünk, nem?
Tessa pontosan meg tudja mondani, hogy hány nap van még karácsonyig. Fontos. Az idő pereg, és minden egyes nappal ő egyre fogy, egyre kevesebb lesz.
E könyv minden egyes betűje fáj… Még most sem tudom összeszedni a gondolataimat… Összetörtem. Meg kell becsülni a ragyogó napsütést, a meghitt pillanatokat, mert akárhogy is előbb vagy utóbb vége lesz…

Kissé sablonosnak éreztem a történetet, de mindenképpen elgondolkodtató. Tessa nagyon kedvelhető szereplő, akivel nem könnyű együtt érezni, de szerintem sokan meg tudjuk érteni a helyzetét. Túl fiatal még ahhoz, ami rá vár. és ez megrémíti. Azonban fiatal kora ellenére nagyon éretten gondolkodik, és ez tetszett benne. Hiába hogy lázad, de valójában sokkal jobban érti a dolgokat, mint azt hinnénk. Nem éppen egy 16 éves fiatal. Mindezek mellett volt egy – két kifogásolni valóm a cselekménnyel kapcsolatban, de összességében jó regénynek tartom. Elgondolkodtató, viszont már sok hasonló született ebben a témában.

http://discussion.blog.hu/2017/01/31/kisse_sablonos_de_…

Egyike volt az első angol nyelvű olvasmányaimnak. Emlékszem, nagyon tetszett az írásmód, az írónő stílusa, de maga a történet nem tudott megfogni igazán, nem éreztem át teljesen.

A könyv nagyjából feléig nem igazán kedveltem Tessa-t. Nem hittem el, hogy tényleg erről szól a listája. Aztán valamikor, amikor rátalált Adam-re, valahogy megjavult szememben és tudtam sajnálni és tudtam bőgni a végén.

Életem első angol nyelven olvasott könyve. Itteni értékelések hatására vágtam bele (konkrétan: Picoult írásaihoz hasonlatos + nem nehéz a nyelvezete). Tetszett, de nagyon nehéz lett tőle a lelkem, nem tudom, hogy újraolvasom-e valaha.