Mit mondhat az ember, ha véget ér a kedvenc sorozata? Egyik szemem sír, a másik nevet. Megkapta a sorozat azt a befejezést, amit megérdemelt, de ettől még nem lesz könnyebb elviselni a tudatot, hogy nincs több Daemon, Katy, szócsata, poénhegyek, idegenek, összeesküvések és a többi.
A könyv tele van epic momentumokkal, olyanokkal, amire szerintem senki sincs felkészülve. A történet egyszerűen hihetetlen és fordulatos! Akárhányszor arra számítottam, hogy na ez lesz a csúcspont, a katarzis, Jen mindig tudott még nagyobbat ütni. Egyszerűen elképesztő mennyiségű akció, dráma, fordulat és érzelem van ebben a könyvben! A legtöbb esetben egy egész sorozatra nem jut ennyi, mint itt egyetlen regénybe.
De ami még ennél is jobban tetszett, az Daemon hite volt, Katy-ben, kettejükben, abban, hogy igenis van közös jövőjük. És soha, még a legkétségbeejtőbb pillanatokban sem volt hajlandó lemondani erről! Hát ezért szeretünk annyira, Daemon Black! ♡
Archert eddig is kedveltem, de most került csak igazán közel a szívemhez. A Daemonnel való kapcsolata, a „vitáik” feledhetetlenek!
Luc-ot sokáig nem tudtam hova tenni, most már ő is a helyére került. Hiányozni fog nagyon, az egója méretben nem sokkal marad le Daemoné mögött, aminek megint csak nem egy humoros jelenetet köszönhetünk. :)
Nagyon boldog voltam, hogy újra találkozhattam Hunterékkel! Még mindig nagyon hmm.. *szemöldök vonogatás-kacsintás*
Még Lothot is nagyon bírtam, a maga őrült módján meglehetősen szórakoztató volt.
A könyv vége felé, amikor már tényleg azt hinné remélné az ember, hogy jön a HEA, Armentrout csavar még egyet a sztorin, és majdnem kitépte vele a szívem! Nagyon kellett az az epilógus a végére, ami tökéletesen illett a Lux stílusához, nem ment át rózsaszín álomvilágba aka nyálba :D.
Mégis nekem az igazi fordulópont a könyvben a visszatérés volt. A petersburgi résznél teljesen elvesztem. Elakadt a lélegzetem, sírtam, zokogtam, belül sikítottam. Ez már nekem, olvasónak is sok volt. Sajgott a szívem a szereplőkért, akik mára már szinte olyanná váltak számomra, mintha tényleg léteznének, ismerném őket, a barátaim lennének.
Azt hiszem ez volt az a pont, amikor elgondolkodtam azon, honnan is indult ez a sorozat, és hova/meddig jutottunk, mi, én és a karakterek. Az Obsidian klasszikus YA volt, az Onyx bár jóval több akcióval, de még mindig megmaradt a vicces, romantikus vonalnál. Az Opal olvasása közben már kaphattunk egy kis ízelítőt abból, mi következhet, de én személy szerint soha nem hittem volna, hogy ez lesz belőle. Még az Origin olvasása közben sem, pedig az már egy erősen más történet volt, összetettebb, komorabb, kevesebb jövőképpel. Igaz, talán a legtöbb Daemon-poént ennek a kötetnek köszönhetjük, de emellett rengeteg fájdalmat, szomorúságot, hihetetlen akciójeleneteket és jó sok szörnyű felfedezést is tartogatott. Mégsem tudott felkészíteni az utolsó rész borzalmaira.
Az Opposition már egy teljesen más szint, mint ahonnan ez a történet elindult. Felnőtt, kinőtte a YA státuszt. Ahogy a szereplők is. JLA tényleg mindent beleadott, nem kímélve karaktert, olvasót, rajongót. Nem titok, hogy szinte kínosan szeretem ezt a sorozatot, de most, ezzel a befejezéssel egy sokkal magasabb szintre emelkedett a rajongásom!
Olvasás közben végig egyetlen szó ismétlődött a fejemben, újra és újra: mind-blowing! Mert ez bizony az volt!
Nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e elszakadni Daemontől, Kattől és a többiektől. És abban sem vagyok biztos, hogy ha újraolvasom a sorozatot, ugyanolyan szemmel, érzésekkel tekintek-e majd rájuk, mint eddig. Mindenesetre az biztos, hogy nagyon keserédes ez a „búcsúzás”, egyelőre nem érzem magam késznek, hogy elengedjem a Lux világát.
u.i.: http://instagram.com/p/r-K2i9xDvG/