Az ​elszúrt idő nyomában 138 csillagozás

Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Bennie ​sikeres producer, akinek számos zenekar köszönheti berobbanását a köztudatba, ám a 21. századi ipari popzene szintetikus világa új kihívások elé állítja. Egykori jobbkeze, Sasha terápiára jár, hogy legyőzze kleptomániáját, és mindent megtesz, hogy kicsapongó évei után beilleszkedjen a „normálisok” közé. Scotty, Bennie egykori garázszenekarának gitárosa öregkorára végre révbe ér: rajongók ezrei bálványozzák… A könyv legkülönbözőbb szereplői felbukkannak egymás életében, majd eltűnnek, hogy újra, akár évtizedek múltán, visszatérjenek. Mindannyian a nagy amerikai álmot kergetik, ám az idő múlásával elkerülhetetlenül felnőnek, s eközben csak egyetlen dolog örök és állandó: a zene iránti végtelen szenvedélyük. Sorsuk, vágyaik és döntéseik meghökkentően fonódnak össze a mesteri szöveglabirintussá szőtt elbeszélésekben, végigvezetve az olvasót a nyolcvanas évek amerikai punkbandáitól a kilencvenes évek zeneiparán át a nem is olyan távoli jövőig, ahol a rajongás a legnagyobb… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2010

>!
Jelenkor, Budapest, 2019
448 oldal · ISBN: 9789636769611 · Fordította: Simon Márton
>!
Jelenkor, Budapest, 2019
448 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636767556 · Fordította: Simon Márton
>!
Libri, Budapest, 2013
464 oldal · ISBN: 9789633103029 · Fordította: Simon Márton

1 további kiadás


Enciklopédia 2

Szereplők népszerűség szerint

Blondie


Kedvencelte 21

Most olvassa 12

Várólistára tette 222

Kívánságlistára tette 114

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Nikolett_Kapocsi P>!
Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Vajon hová tűntek el a fiatalság és Amerika gondtalan évei? Mi lehet a sorsa a 70-es, 80-as évek gondtalan fiatalságának a nagyszülőkorba érve? Jennifer Egan szokatlan szerkezetű, igazán posztmodern stílusú Pulitzer-díjas regénye valójában 13 különálló novella, vagy inkább 13 zeneszám, amelyeket a szereplők lazán kapcsolódó múltja, jelene és elképzelt jövője köt össze. Az írónő ironikus humorral átszőtt regényében remekül egyensúlyoz az egyes idősíkok, helyszínek és narrátorok között. 13 különböző történet az idő relatív voltáról, a múltbéli tettek jelenbeli hatásairól, a szerelemről, az elmúlásról, egyszóval az életről zenei köntösbe bújtatva. A rock'n roll életérzés, a zene, a ritmus és a szünetek szimbólumai végigvonulnak az egész regényen, melynek tetőpontja egy autisztikus gyermek szemüvegén keresztül írt közel 80 oldalas PowerPoint napló. Persze amíg még dübörög az A oldal, addig nincsenek nagyon kérdések, kit érdekel a jövő, hiszen még bárkiből lehet bármi, főleg, ha történetesen pont a nagy amerikai álomban él. Na de a B oldalról nézve már önkéntelen felmerül a kérdés, hogy hová, mivel és miért tűnt el az a rengeteg év? És meddig tart egy-egy szünet? És mi lesz majd a szünet után. Jennifer Egan bár nem ad választ a kérdésekre, de az egész regényből mégis sugárzik egyfajta optimizmus, a pozitív jövőbe vetett hit és remény. Mert az biztos, hogy az élet nem csak az A oldalból áll, de szerencsére mindannyian már csak utólag tudjuk meg, hogy melyik történettel is kezdődött el és fejeződik majd be az a bizonyos B oldal. A frappáns magyar címért és remek fordításért pedig külön köszönet Simon Márton-nak.

5 hozzászólás
vicomte P>!
Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Hosszú ideje már hogy nem adok túl sokat a fülszövegírók által elkövetett merényletekre, és ennél a könyvnél sem a „metszően okos, fergeteges humorú és felkavaróan érzelmes” kínos szöveg volt az, ami kívánságlistám bővüléséhez vezetett, hanem néhány megbízható ember értékelése, és nem utolsó sorban az a power-point prezentáció, aminek láttán már a belelapozásnál kénytelen voltam vigyorogni. (Ezek után igazán meglepődtem, mikor az olvasás közben ráébredtem, hogy milyen komoly, konfliktusokkal terhelt viszonyrendszert sikerült az írónőnek így bemutatnia.)
Úgy gondoltam, hogy annak az írónak, aki ezt meg meri tenni, érdemes olvasni a könyvét.

Nem is tévedtem.

Jennifer Egan könyve nem véletlenül nyert Pulitzer-díjat: rég olvastam már olyan könyvet, ami ennyire Amerikáról, és arról a generációról szólna, ami mostanában lépett be az ötödik X-be. Pedig az ő életük sem kevésbé problémás, mint az agyonhype-olt X-generációé, de felteszem a Pulitzer-díjat odaítélő bizottságban már ők vannak felülreprezentálva, így nem meglepő, hogy egy olyan regény, ami az identitás válságukról szól, a szavazógomb felé mozdította az ujjukat.

Mielőtt még valaki rosszmájúsággal vádolna: ez egy remekül megírt könyv, amit kimondottan jól esett olvasni. Való igaz, hogy van benne rengeteg posztmodern játszadozás a formával, az idősíkokkal, a ravaszul összekapcsolt motívumokkal és utalásokkal, de minden lila bölcsészköd nélkül, ráadásul még a fordítás is remekül sikerült. Az írónő kiválóan adagolja a drámát, a feszültséget, s ha kell még csipetnyi ironikus humort is képes hozzáadni a szöveghez. Szóval le a kalappal a mesterségbeli tudása előtt!
De ezzel együtt sem lett volna ekkora siker a regénye, ha nem most született volna.
Bár nem is születhetett volna meg máskor, csak most, mikor Egan és kortársai már végkép nem tagadhatják, hogy valami végkép elveszett a számukra.
És abban sem lehetnek biztosak, hogy nem ők cseszték-e el végképp a dolgokat.

Egy olyan generáció számvetése ez az elmúlt harminc évvel, amely a hidegháborúban nőtt fel, a ’70-es évek végén volt tinédzser, és mellel vette le a punk robbanást, majd a Sex & Drugs & Rock & Roll vad, de kibaszottul értelmetlen és nettó önpusztító lázadásából beletunyuljon az öltönyös/kosztümös kertvárosi létbe, miközben egy megfoghatatlan hiányérzettől hajtva folyton akarjon valamit.
Hogy mit?
A valahová tartozás élményét.

A fülszövegíró egy dologban nem tévedett: a regény vezérmotívuma tényleg a zene – ha más lenne, akkor nem működne ennyire a könyv.
Ahogy az illatok az emlékek őrzői és felidézői, úgy a zene az érzelmek egyik legfőbb katalizátora. A koncertjárók tudják, hogy milyen az, amikor egy igazán jó zenekar belecsap a lecsóba, és az addig sziget jelleggel, kis csoportokban álldogáló emberek hirtelen egy nagy kontinenssé válnak, ahogy átadják magukat a zenének.

Az utolsó két, nagyjából tíz év múlva játszódó fejezetből áradó eddig is szar volt, de ami most jön, az még szarabb lesz pesszimizmusa után az, hogy a regény lezárásaként egy igazi, régimódi koncert leírását választotta Egan, azt mutatja, hogy azért még hisz az emberekben, és abban, hogy csak rajtunk áll, hogy a technokratáknak sikerül-e bedarálni a kultúrát és az emberi viszonyokat relációkká redukálni.

3 hozzászólás
Bleeding_Bride IP>!
Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Azokról a könyvekről amik nagyon a szívem mellé szólnak általában nem tudok egy értelmes mondatot se kipréselni. Abban a cipőben járok most is.
Az egyetlen oka, hogy mégis ideböfögök, hogy hátha akad még más is, akinek felébreszti az érdeklődését ez a kötet és elmerülne benne.

A fülszöveg csalóka, mert humort azt nem sokat fedeztem fel a kötetben, drámát, sorsokat, lelki vívódásokat, jellemfejlődést annál többet.
Igazi hetvenes évek Amerikája, és annak neveltjei a szereplők, üdítő érzés volt végre olyan karakterekkel utazni, akik nem Y generációsak, és akiknek a problémáit, botlásait át tudom érezni. (ahhoz képest, hogy az én szüleim a 70-es évek tinijei, sokkal közelebb van az életszemléletük az enyémhez, mint a YA vagy akár NA könyvek csipogó felhozatalához)
Megfogott a már majdnem kaotikus idősík- és szemszögváltás is, amit sikerült úgy megalkotnia a szerzőnek, hogy nem okozott gondot felvenni a fonalat.

Nem bogozom túl, egyszerűen imádtam. Lapoztam volna tovább a bandával és gyerekeikkel, unokahúgukkal, rasszista szomszédaikkal, mindenkivel.

entropic P>!
Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Az eredeti kiadás valamelyik kritika-idézetében valami olyasmit írnak, hogy ha Jennifer Egan a jutalom azért, hogy végig kellett néznünk-szenvednünk a posztmodern összes elborult vadhajtását, akkor már megérte az egész.

Én persze sosem mondanék pont ilyet, mert a posztmodern összes elborult vadhajtását is szeretem. De az biztos, hogy Jennifer Egan fantasztikus. Rajongtam már érte másfél éve az angol kiadásnál is (http://moly.hu/ertekelesek/860058), meg a blogomon is (lásd a könyvadatlapon oldalt, a blogbejegyzések között), úgyhogy most nem akarom (nagyon) ismételni magam, ezért csak a lényegre szorítkozom: ez egy csodálatos, szívszaggató, egészen kiváló könyv. Angolul is. És magyarul is, amiért hatalmas riszpekt a fordítónak, Simon Mártonnak.

2 hozzászólás
Futtetenne I>!
Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Annyira szeretnék valamit írni erről a könyvről, de nem jönnek a szavak. Legszívesebben egy gömbbe zárnám az érzéseimet, amibe aztán bárki beléphetne és megérthetne. Keressük az utunkat, önmagunkat, találkozunk emberekkel, akik fontosak lesznek az életünkben, majd később kilépnek (hogy valamikor esetleg újra felbukkanjanak), mások tovább kísérnek minket, valaki hiányozni fog, valaki nem, elkövetünk egy csomó hibát, jó és rossz döntéseket hozunk, úgy hisszük, helyesen cselekszünk, azt gondoljuk – jól –, hogy az idő sosem múlik el nyomtalanul, és ha megtorpanunk és úgy érezzük, valami végérvényesen elromlott, talán még visszamehetünk és kijavíthatjuk, próbálunk az elszúrt idő nyomára bukkanni, de az már végleg elmúlt, mi pedig felnövünk, újra és újra, megváltozunk, életünk pókhálója hol összegubancolódik, hol szépen kifeszül, úgy játszik velünk a szél, ahogy akar, véletlenek álarca mögé bújik, mi pedig igyekszünk a legjobbat kihozni belőle, több-kevesebb sikerrel, de a legfontosabbat oly sokszor elfelejtjük, hogy az a gyermek, az a fiatal, akik valaha voltunk, ő mindig bennünk fog élni és mindig ott lesz, nem veheti el tőlünk senki. És azokat a dolgokat sem, amik valaha összekötöttek bennünket, mert ezek a kötelékek múlhatatlanul ott lesznek. Örökre szólnak. Legyen szó barátságról, szerelemről, az olvasásról vagy éppen a zenéről. És folyton lesznek olyan dolgok is, amikkel meg kell tanulnunk együtt élni és elfogadni, hogy most már mindig hozzánk fognak tartozni, mert mindig is hozzánk tartoztak.
A regény olvasása közben egy kicsit te is megfiatalodsz vagy éppen megöregedsz. A szíved bólogat, megijed, sajnálkozik, megszakad, megdöbben, nevet, büszkeséggel telítődik meg, elfelejt dolgokat, rájön dolgokra, emlékezik, vágyakozik, elfelejt verni, elfelejt szünetet tartani, de nem tudja nem szeretni ezt a keserédes, ólomkönnyű utazást, mert az elszúrt idő nyomára bukkanni az öröklét is kevés lenne, de pont ez adja a varázsát.
Az idő múlik, de az álmok maradnak és hinnünk kell bennünk a végsőkig. Mert csak így lehet, csak így érdemes élni.

HA86>!
Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Csak akkor szeretem a lüktető, mozgalmas, sokszereplős regényeket, amikor a sodró lendületű cselekmény mögött meghúzódó rendezési elvhez végig hű marad a szerző, és a kuszának tűnő történetszálakat olyan módon szövi egybe vagy vágja el bizonyos pontokon, hogy azok a látszólagos kuszaságon túl mégis harmonikusan illeszkednek egy nagyobb rendbe.
Azt hiszem, ezt nehéz megvalósítani, és a kivitelezésnek több szintje van. A legmagasabb szint, amikor az olvasó érzi a rendet, de az író izzadságszagát nem.
Na, hát én Jennifer Egan regényében éreztem a rendet, az izzadságszagot viszont szerencsére nem. Úgyhogy nem volt más dolgom, mint észben tartani, hogy ki kicsoda, és teljesen átadni magamat a történetnek, ami több évtizedet ölelt fel, és jó másfél tucatnyi (fő)szereplő őrült hajszáját követte nyomon. Hajszáját a boldogságért, amit Amerikában és a szórakoztatóiparban (veszélyes párosítás!) kizárólag viharos sikerekben mérnek…
Élveztem minden sorát, Az elszúrt idő nyomában is kisebbfajta mérföldkő lett az életemben, … az azonban továbbra is rejtély, hogy eddig hogyan maradhatott ki a szórásból? Szerepel az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz-listán, Pulitzer-díjas, a témája az én témám, és a figyeltjeim többsége is csupa jót ír róla… Érthetetlen. :O

3 hozzászólás
egy_ember>!
Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Jó, OK, az alap, hogy nem hiszünk a fülszövegnek, de azért ez a „metszően okos, fergeteges humorú és felkavaróan érzelmes” olyan magasra teszi a lécet, amit Egan nem tud megugrani.
A „metszően” és „felkavaróan” helyett állhatna egyszerűen annyi, hogy okos és érzelmes. A „fergeteges humorú”-ból nem csak fergetegest hagynám el.
Lehetne mondjuk okos, érzelmes és szellemes – és akkor kerek lenne a világ, mert ez amúgy egy jó regény.

5 hozzászólás
Kovaxka P>!
Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Nem szeretnék túl sok verbális töltényhüvelyt széjjelhagyni, csak beállok lelkesedni középre, ahogy a koncerteken szoktam. Már a borító elvarázsolt. Imádok kollázsokat készíteni, így a szerkezete is lenyűgözött. Remek a fordítás, csúcs a prezinapló. Árad belőle a zene a legjobb értelemben. (Most már örülök, hogy a hetvenes évekre eső kamaszkorom ebben az országban nem lehetett ilyen végletes és kaotikus: így sokkal könnyebb helyretenni a dolgokat ötven felett. És igen: ha gyrkek vnnk, vn jvo is.)

Traclon>!
Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Hű, de kegyetlen jó volt!
Ez az első érzelem, amit így hirtelen ki tudott váltani belőlem végigolvasása után. Ez a könyv bőven túlteljesítette a vele szemben támasztott elvárásaimat (pedig az ismertetője és több, általam respektált molyos felhasználó véleménye alapján is igazán jóra számítottam). A különböző történetek, melyek külön idősíkokban játszódnak, és szereplőik néhol lazább, néhol szorosabb szálakkal kötődnek egymáshoz, valahogy tökéletes komplett egészet alkotnak, a sorrendjük kiválasztása is gondos munka eredménye lehetett, mert hiába ugrálunk ide-oda az időben, valahogy olyan érzésem volt, hogy minden a helyén van, a karakterek, történelmi/társadalmi környezetek és lélekrajzok rendkívül finom adagolásban érkeznek el hozzám, hogy lesokkoljanak, majd mikor éppen kezdek magamhoz térni az egyik kábulatból, akkor a könyv ismét bevigyen egy gyomrost, csak éppen ezúttal a másik oldalról. Külön kiemelném az egyes fejezetek befejezését, mindegyik szépen keretbe foglalja a történetet, rendre azt éreztem mindegyik után, hogy az író át akart adni valamit, ami nálam remekül utat talált. Pontosan azt a -szavakkal körülírhatatlan- hatást váltotta ki belőlem minden egyes „novella” vége, amit igen ritkán tudnak könyvek számomra átadni, de amik alkalmassá teszik az adott könyveket a „kedvenc-listára” való felvételre (érdekes, újabban szinte minden második elolvasott könyvem a kedvencek közt landol).
A PowerPoint diákkal előadott novella első pillantásra bennem is ellenérzéseket keltett, azután lassan megszoktam, majd megértettem, s a végére azt mondtam, kimondottan jó húzás volt ez a fajta történetírás!
Mindezeken felül ki kell emelnem a fantasztikus borítót, aminek, bevallom, komoly szerepe volt abban, hogy megvettem a könyvet. De a tartalomban sem kellett csalódnom!

>!
Libri, Budapest, 2013
464 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633102046 · Fordította: Simon Márton
pat P>!
Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Nálam szkeptikusabb olvasót nem láttak még a könyv lapjai, az biztos. Egyrészt zsibbadást kapok a „Nagy Amerikai Klasszikus” regényektől. Másrészt ilyen hype-szagú fülszövegeket olvasva automatikusan visszateszem a polcra a könyvet. Harmadrészt erősen óvakodom a lelkes „posztmodern” címkével bélyegzett szépirodalomtól. De aztán, bizonyos erőteljes környezeti impulzusok hatására mégis belekezdtem. És, most már bevallom, kevés híján nem tettem félre a harmadik rész közepén.
De olvastam rendületlenül, és a negyedik történet néhányadik oldalán leeresztettem a fejem búbjáig vont szemöldökeimet. Aztán mire a B oldalra értem, már eléggé vigyorogtam folyton. Nagy meglepetésemre.
Ne kérdezzétek, miért tetszett a regény, mert igazából fogalmam sincs. A mondanivalója nem az a juj, de eredeti. A szereplők nem kifejezetten különlegesek. A térben-időben ugrándozás is megvolt már. A kis összefüggések felfedezése (bár jólesően bizsergették az agyam mintázat-felismerő modulját) nem vinné el a hátán a regényt. A humora (bár végül megkerült :) azért távol áll a fergetegestől.
Amit nagyjából biztosan elmondhatok: Jennifer Egan tud írni. Ami legjobban abból látszik (szerintem), hogy a posztmodern művészkedés eszközei, az E/2-ben írás, a PowerPoint novella meg az ilyesmik nem tűnnek öncélú bűvészmutatványnak, ami mögött jól elsunnyog a dilettáns írásképtelenség. Ami mögött a császár bőven lehetne meztelen. Helyükön voltak, és tényleg az az ember érzése, hogy ezt a történetet így kellett, így lehetett legjobban elmondani.
Bizonyára elsiklottam valami nagyon lényeges felett, de így is nagyon tetszett. Talán újraolvasom majd.

4 hozzászólás

Népszerű idézetek

Futtetenne I>!

Strukturális kielégületlenség: visszatérni olyan körülmények közé, amik valaha maximálisan kielégítőek voltak, de az azóta megtapasztalt izgalmas és gondtalan élet tükrében rádöbbenni, hogy többé már nem bírod elviselni őket.

123. oldal

2 hozzászólás
Futtetenne I>!

Van persze egy éles határvonal aközött, hogy nem gondolsz valakire, és aközött, hogy arra gondolsz, hogy nem gondolsz valakire (…).

140. oldal

nortacska13>!

– Milyen boldog vagy – szólalt meg Alex.
– Én mindig boldog vagyok – felelte Sasha. – Csak néha megfeledkezem róla.

15. oldal, 1. fejezet - Talált tárgyak

Futtetenne I>!

– Mert a nők mind őrültek, azért – feleli. – Egy egész átkozott élet nem elég kitalálni, hogy miért.

96. oldal

Nikolett_Kapocsi P>!

A legtöbb kollégista szobája olyan, mint egy hörcsögalom, egy otthonfecnikből és otthonforgácsokból összehordott vacok – párnák, plüssállatok, vízmelegítők és szőrös papucsok –, Sasha szobája azonban gyakorlatilag üres.

270. oldal

Traclon>!

– A feleségem régen rendszeresen eljárt futni.
– Régen? Miért, már abbahagyta?
– Igen. Abbahagyta a feleségemnek levést. Futni szerintem még mindig jár.

159. oldal

Angele>!

Van persze egy éles határvonal aközött, hogy nem gondolsz valakire, és aközött, hogy arra gondolsz, hogy nem gondolsz valakire, de én türelmes ember vagyok és az önuralmam is simán megvan hozzá, hogy megtaláljam ezt a határvonalat, ha órákba telik, akkor is. Vagy akár ha napokba.

132. oldal

entropic P>!

Olyan sok a hibalehetőség – mondta Lulu. – Néhány metafora, ez minden, amink van, és ezek sosem lesznek elég pontosak. Sosem mondhatod ki egyszerűen azt. amit. akarnál.

433-434. oldal

1 hozzászólás
Nikolett_Kapocsi P>!

És akkor meghallom a zenét, ami valahogy a lakásnak minden pontjából árad, a kanapéból, a falakból, de még a padlóból is, és már tudom, hogy Bennie fenn van a stúdióban, és ő küldi ezt, ő áraszt el minket vele. Az előbb a Don't let me down volt, aztán a Heart of Glass Blondie-tól. Most meg Iggy Pop. A The Passenger, egészen pontosan.
I am a passenger
And I ride, and I ride
I ride through the city's backsides
I see the stars come out of the sky

80. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Blondie · Iggy Pop

Hasonló könyvek címkék alapján

Paul Auster: New York trilógia
Michael Cunningham: Az órák
Kristin Hannah: Szentjánosbogár lányok
Alice Walker: Kedves Jóisten
Alice Walker: Bíborszín
Patti Smith: Kölykök
Donna Tartt: Az Aranypinty
David Foster Wallace: Végtelen tréfa