Az ​elszúrt idő nyomában 96 csillagozás

Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

„A ​szokásos figurák mellett sétálunk el: a lepattant fazon a török kalapjában ma is ugyanúgy próbálja becsalogatni a népet a Casbah-ba, mint mindig, és a Condor és a Big Al's előtt is ott lebzselnek rendesen a kurvák meg a sztriptíztáncosok. Punkok jönnek szembe és röhögve rázzák az arcunkba az ismeretlen drogokkal teli, apró zacskóikat. A forgalom meg csak hömpölyög végig a Broadwayn, az emberek dudálnak és ránk integetnek a kocsiból, mintha egyetlen, óriási buli lenne az egész város.”

Beszívott éjszakák és átbulizott nappalok, fülledt rockkoncertek és hűvös produceri irodák, féktelen ifjúság és pusztító felnőttkor. Jennifer Egan hamisítatlan rock'n'roll-regénye teljes keresztmetszetét adja az amerikai zeneőrület három generációjának, a 80-as évek punkzenekaraitól kezdve a 90-es évek zeneiparán át a nem is olyan távoli jövőig, ahol a rajongás a legnagyobb árucikk, és a csecsemők töltik le a legtöbb zenét a netről.
Hősei egytől egyig a nagy amerikai álmot kergetik:… (tovább)

Eredeti mű: Jennifer Egan: A Visit from the Goon Squad

Eredeti megjelenés éve: 2010

>!
Libri, Budapest, 2013
464 oldal · ISBN: 9789633103029 · Fordította: Simon Márton
>!
Libri, Budapest, 2013
464 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633102046 · Fordította: Simon Márton

Kedvencelte 17

Most olvassa 8

Várólistára tette 171

Kívánságlistára tette 114

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
vicomte MP
Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Hosszú ideje már hogy nem adok túl sokat a fülszövegírók által elkövetett merényletekre, és ennél a könyvnél sem a „metszően okos, fergeteges humorú és felkavaróan érzelmes” kínos szöveg volt az, ami kívánságlistám bővüléséhez vezetett, hanem néhány megbízható ember értékelése, és nem utolsó sorban az a power-point prezentáció, aminek láttán már a belelapozásnál kénytelen voltam vigyorogni. (Ezek után igazán meglepődtem, mikor az olvasás közben ráébredtem, hogy milyen komoly, konfliktusokkal terhelt viszonyrendszert sikerült az írónőnek így bemutatnia.)
Úgy gondoltam, hogy annak az írónak, aki ezt meg meri tenni, érdemes olvasni a könyvét.

Nem is tévedtem.

Jennifer Egan könyve nem véletlenül nyert Pulitzer-díjat: rég olvastam már olyan könyvet, ami ennyire Amerikáról, és arról a generációról szólna, ami mostanában lépett be az ötödik X-be. Pedig az ő életük sem kevésbé problémás, mint az agyonhype-olt X-generációé, de felteszem a Pulitzer-díjat odaítélő bizottságban már ők vannak felülreprezentálva, így nem meglepő, hogy egy olyan regény, ami az identitás válságukról szól, a szavazógomb felé mozdította az ujjukat.

Mielőtt még valaki rosszmájúsággal vádolna: ez egy remekül megírt könyv, amit kimondottan jól esett olvasni. Való igaz, hogy van benne rengeteg posztmodern játszadozás a formával, az idősíkokkal, a ravaszul összekapcsolt motívumokkal és utalásokkal, de minden lila bölcsészköd nélkül, ráadásul még a fordítás is remekül sikerült. Az írónő kiválóan adagolja a drámát, a feszültséget, s ha kell még csipetnyi ironikus humort is képes hozzáadni a szöveghez. Szóval le a kalappal a mesterségbeli tudása előtt!
De ezzel együtt sem lett volna ekkora siker a regénye, ha nem most született volna.
Bár nem is születhetett volna meg máskor, csak most, mikor Egan és kortársai már végkép nem tagadhatják, hogy valami végkép elveszett a számukra.
És abban sem lehetnek biztosak, hogy nem ők cseszték-e el végképp a dolgokat.

Egy olyan generáció számvetése ez az elmúlt harminc évvel, amely a hidegháborúban nőtt fel, a ’70-es évek végén volt tinédzser, és mellel vette le a punk robbanást, majd a Sex & Drugs & Rock & Roll vad, de kibaszottul értelmetlen és nettó önpusztító lázadásából beletunyuljon az öltönyös/kosztümös kertvárosi létbe, miközben egy megfoghatatlan hiányérzettől hajtva folyton akarjon valamit.
Hogy mit?
A valahová tartozás élményét.

A fülszövegíró egy dologban nem tévedett: a regény vezérmotívuma tényleg a zene – ha más lenne, akkor nem működne ennyire a könyv.
Ahogy az illatok az emlékek őrzői és felidézői, úgy a zene az érzelmek egyik legfőbb katalizátora. A koncertjárók tudják, hogy milyen az, amikor egy igazán jó zenekar belecsap a lecsóba, és az addig sziget jelleggel, kis csoportokban álldogáló emberek hirtelen egy nagy kontinenssé válnak, ahogy átadják magukat a zenének.

Az utolsó két, nagyjából tíz év múlva játszódó fejezetből áradó eddig is szar volt, de ami most jön, az még szarabb lesz pesszimizmusa után az, hogy a regény lezárásaként egy igazi, régimódi koncert leírását választotta Egan, azt mutatja, hogy azért még hisz az emberekben, és abban, hogy csak rajtunk áll, hogy a technokratáknak sikerül-e bedarálni a kultúrát és az emberi viszonyokat relációkká redukálni.

3 hozzászólás
>!
Bleeding_Bride IMP
Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Azokról a könyvekről amik nagyon a szívem mellé szólnak általában nem tudok egy értelmes mondatot se kipréselni. Abban a cipőben járok most is.
Az egyetlen oka, hogy mégis ideböfögök, hogy hátha akad még más is, akinek felébreszti az érdeklődését ez a kötet és elmerülne benne.

A fülszöveg csalóka, mert humort azt nem sokat fedeztem fel a kötetben, drámát, sorsokat, lelki vívódásokat, jellemfejlődést annál többet.
Igazi hetvenes évek Amerikája, és annak neveltjei a szereplők, üdítő érzés volt végre olyan karakterekkel utazni, akik nem Y generációsak, és akiknek a problémáit, botlásait át tudom érezni. (ahhoz képest, hogy az én szüleim a 70-es évek tinijei, sokkal közelebb van az életszemléletük az enyémhez, mint a YA vagy akár NA könyvek csipogó felhozatalához)
Megfogott a már majdnem kaotikus idősík- és szemszögváltás is, amit sikerült úgy megalkotnia a szerzőnek, hogy nem okozott gondot felvenni a fonalat.

Nem bogozom túl, egyszerűen imádtam. Lapoztam volna tovább a bandával és gyerekeikkel, unokahúgukkal, rasszista szomszédaikkal, mindenkivel.

>!
entropic P
Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Az eredeti kiadás valamelyik kritika-idézetében valami olyasmit írnak, hogy ha Jennifer Egan a jutalom azért, hogy végig kellett néznünk-szenvednünk a posztmodern összes elborult vadhajtását, akkor már megérte az egész.

Én persze sosem mondanék pont ilyet, mert a posztmodern összes elborult vadhajtását is szeretem. De az biztos, hogy Jennifer Egan fantasztikus. Rajongtam már érte másfél éve az angol kiadásnál is (http://moly.hu/ertekelesek/860058), meg a blogomon is (lásd a könyvadatlapon oldalt, a blogbejegyzések között), úgyhogy most nem akarom (nagyon) ismételni magam, ezért csak a lényegre szorítkozom: ez egy csodálatos, szívszaggató, egészen kiváló könyv. Angolul is. És magyarul is, amiért hatalmas riszpekt a fordítónak, Simon Mártonnak.

2 hozzászólás
>!
HA86
Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Csak akkor szeretem a lüktető, mozgalmas, sokszereplős regényeket, amikor a sodró lendületű cselekmény mögött meghúzódó rendezési elvhez végig hű marad a szerző, és a kuszának tűnő történetszálakat olyan módon szövi egybe vagy vágja el bizonyos pontokon, hogy azok a látszólagos kuszaságon túl mégis harmonikusan illeszkednek egy nagyobb rendbe.
Azt hiszem, ezt nehéz megvalósítani, és a kivitelezésnek több szintje van. A legmagasabb szint, amikor az olvasó érzi a rendet, de az író izzadságszagát nem.
Na, hát én Jennifer Egan regényében éreztem a rendet, az izzadságszagot viszont szerencsére nem. Úgyhogy nem volt más dolgom, mint észben tartani, hogy ki kicsoda, és teljesen átadni magamat a történetnek, ami több évtizedet ölelt fel, és jó másfél tucatnyi (fő)szereplő őrült hajszáját követte nyomon. Hajszáját a boldogságért, amit Amerikában és a szórakoztatóiparban (veszélyes párosítás!) kizárólag viharos sikerekben mérnek…
Élveztem minden sorát, Az elszúrt idő nyomában is kisebbfajta mérföldkő lett az életemben, … az azonban továbbra is rejtély, hogy eddig hogyan maradhatott ki a szórásból? Szerepel az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz-listán, Pulitzer-díjas, a témája az én témám, és a figyeltjeim többsége is csupa jót ír róla… Érthetetlen. :O

4 hozzászólás
>!
Ciccnyog ISMP
Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Annyira szeretnék valamit írni erről a könyvről, de nem jönnek a szavak. Legszívesebben egy gömbbe zárnám az érzéseimet, amibe aztán bárki beléphetne és megérthetne. Keressük az utunkat, önmagunkat, találkozunk emberekkel, akik fontosak lesznek az életünkben, majd később kilépnek (hogy valamikor esetleg újra felbukkanjanak), mások tovább kísérnek minket, valaki hiányozni fog, valaki nem, elkövetünk egy csomó hibát, jó és rossz döntéseket hozunk, úgy hisszük, helyesen cselekszünk, azt gondoljuk – jól –, hogy az idő sosem múlik el nyomtalanul, és ha megtorpanunk és úgy érezzük, valami végérvényesen elromlott, talán még visszamehetünk és kijavíthatjuk, próbálunk az elszúrt idő nyomára bukkanni, de az már végleg elmúlt, mi pedig felnövünk, újra és újra, megváltozunk, életünk pókhálója hol összegubancolódik, hol szépen kifeszül, úgy játszik velünk a szél, ahogy akar, véletlenek álarca mögé bújik, mi pedig igyekszünk a legjobbat kihozni belőle, több-kevesebb sikerrel, de a legfontosabbat oly sokszor elfelejtjük, hogy az a gyermek, az a fiatal, akik valaha voltunk, ő mindig bennünk fog élni és mindig ott lesz, nem veheti el tőlünk senki. És azokat a dolgokat sem, amik valaha összekötöttek bennünket, mert ezek a kötelékek múlhatatlanul ott lesznek. Örökre szólnak. Legyen szó barátságról, szerelemről, az olvasásról vagy éppen a zenéről. És folyton lesznek olyan dolgok is, amikkel meg kell tanulnunk együtt élni és elfogadni, hogy most már mindig hozzánk fognak tartozni, mert mindig is hozzánk tartoztak.
A regény olvasása közben egy kicsit te is megfiatalodsz vagy éppen megöregedsz. A szíved bólogat, megijed, sajnálkozik, megszakad, megdöbben, nevet, büszkeséggel telítődik meg, elfelejt dolgokat, rájön dolgokra, emlékezik, vágyakozik, elfelejt verni, elfelejt szünetet tartani, de nem tudja nem szeretni ezt a keserédes, ólomkönnyű utazást, mert az elszúrt idő nyomára bukkanni az öröklét is kevés lenne, de pont ez adja a varázsát.
Az idő múlik, de az álmok maradnak és hinnünk kell bennünk a végsőkig. Mert csak így lehet, csak így érdemes élni.

>!
egy_ember
Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Jó, OK, az alap, hogy nem hiszünk a fülszövegnek, de azért ez a „metszően okos, fergeteges humorú és felkavaróan érzelmes” olyan magasra teszi a lécet, amit Egan nem tud megugrani.
A „metszően” és „felkavaróan” helyett állhatna egyszerűen annyi, hogy okos és érzelmes. A „fergeteges humorú”-ból nem csak fergetegest hagynám el.
Lehetne mondjuk okos, érzelmes és szellemes – és akkor kerek lenne a világ, mert ez amúgy egy jó regény.

5 hozzászólás
>!
Kovaxka P
Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Nem szeretnék túl sok verbális töltényhüvelyt széjjelhagyni, csak beállok lelkesedni középre, ahogy a koncerteken szoktam. Már a borító elvarázsolt. Imádok kollázsokat készíteni, így a szerkezete is lenyűgözött. Remek a fordítás, csúcs a prezinapló. Árad belőle a zene a legjobb értelemben. (Most már örülök, hogy a hetvenes évekre eső kamaszkorom ebben az országban nem lehetett ilyen végletes és kaotikus: így sokkal könnyebb helyretenni a dolgokat ötven felett. És igen: ha gyrkek vnnk, vn jvo is.)

>!
Traclon
Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Hű, de kegyetlen jó volt!
Ez az első érzelem, amit így hirtelen ki tudott váltani belőlem végigolvasása után. Ez a könyv bőven túlteljesítette a vele szemben támasztott elvárásaimat (pedig az ismertetője és több, általam respektált molyos felhasználó véleménye alapján is igazán jóra számítottam). A különböző történetek, melyek külön idősíkokban játszódnak, és szereplőik néhol lazább, néhol szorosabb szálakkal kötődnek egymáshoz, valahogy tökéletes komplett egészet alkotnak, a sorrendjük kiválasztása is gondos munka eredménye lehetett, mert hiába ugrálunk ide-oda az időben, valahogy olyan érzésem volt, hogy minden a helyén van, a karakterek, történelmi/társadalmi környezetek és lélekrajzok rendkívül finom adagolásban érkeznek el hozzám, hogy lesokkoljanak, majd mikor éppen kezdek magamhoz térni az egyik kábulatból, akkor a könyv ismét bevigyen egy gyomrost, csak éppen ezúttal a másik oldalról. Külön kiemelném az egyes fejezetek befejezését, mindegyik szépen keretbe foglalja a történetet, rendre azt éreztem mindegyik után, hogy az író át akart adni valamit, ami nálam remekül utat talált. Pontosan azt a -szavakkal körülírhatatlan- hatást váltotta ki belőlem minden egyes „novella” vége, amit igen ritkán tudnak könyvek számomra átadni, de amik alkalmassá teszik az adott könyveket a „kedvenc-listára” való felvételre (érdekes, újabban szinte minden második elolvasott könyvem a kedvencek közt landol).
A PowerPoint diákkal előadott novella első pillantásra bennem is ellenérzéseket keltett, azután lassan megszoktam, majd megértettem, s a végére azt mondtam, kimondottan jó húzás volt ez a fajta történetírás!
Mindezeken felül ki kell emelnem a fantasztikus borítót, aminek, bevallom, komoly szerepe volt abban, hogy megvettem a könyvet. De a tartalomban sem kellett csalódnom!

>!
pat P
Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Nálam szkeptikusabb olvasót nem láttak még a könyv lapjai, az biztos. Egyrészt zsibbadást kapok a „Nagy Amerikai Klasszikus” regényektől. Másrészt ilyen hype-szagú fülszövegeket olvasva automatikusan visszateszem a polcra a könyvet. Harmadrészt erősen óvakodom a lelkes „posztmodern” címkével bélyegzett szépirodalomtól. De aztán, bizonyos erőteljes környezeti impulzusok hatására mégis belekezdtem. És, most már bevallom, kevés híján nem tettem félre a harmadik rész közepén.
De olvastam rendületlenül, és a negyedik történet néhányadik oldalán leeresztettem a fejem búbjáig vont szemöldökeimet. Aztán mire a B oldalra értem, már eléggé vigyorogtam folyton. Nagy meglepetésemre.
Ne kérdezzétek, miért tetszett a regény, mert igazából fogalmam sincs. A mondanivalója nem az a juj, de eredeti. A szereplők nem kifejezetten különlegesek. A térben-időben ugrándozás is megvolt már. A kis összefüggések felfedezése (bár jólesően bizsergették az agyam mintázat-felismerő modulját) nem vinné el a hátán a regényt. A humora (bár végül megkerült :) azért távol áll a fergetegestől.
Amit nagyjából biztosan elmondhatok: Jennifer Egan tud írni. Ami legjobban abból látszik (szerintem), hogy a posztmodern művészkedés eszközei, az E/2-ben írás, a PowerPoint novella meg az ilyesmik nem tűnnek öncélú bűvészmutatványnak, ami mögött jól elsunnyog a dilettáns írásképtelenség. Ami mögött a császár bőven lehetne meztelen. Helyükön voltak, és tényleg az az ember érzése, hogy ezt a történetet így kellett, így lehetett legjobban elmondani.
Bizonyára elsiklottam valami nagyon lényeges felett, de így is nagyon tetszett. Talán újraolvasom majd.

4 hozzászólás
>!
cseri P
Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

„metszően okos, fergeteges humorú és felkavaróan érzelmes” – szerintem ilyeneket nem szabad írni a fülszövegbe, mert ordít róla, hogy sok, sok, sok. De ha még igaz lenne.
Ez a könyv nem rossz, de nagyon eredetinek őszintén szólva nem mondanám… többször volt olyan érzésem, hogy ilyet már olvastam. Pl. A-ból B-be, kertvárosi sztori, melyik amerikai író nem írt ilyet? Persze Egan is megírhatja a sajátját, de ilyen banális csattanóval? Eladni a tábornokot – ezt az egész sztorit nem tudtam komolyan venni. Még az egyik legjobb a Legendás rock and roll csöndek volt. Összefonódások a szereplők között, láttam róla egy ábrát, érdekes, de önmagában nem tud lenyűgözni. és ilyet is írt már más is
Biztos nincs bennem elég rock 'n' roll ehhez a könyvhöz. :D Illetve hidegen hagytak a szereplők, nem kedveltem egyiket se, talán azért se érzem emlékezetesnek vagy különlegesnek.

3 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Ciccnyog ISMP

Van persze egy éles határvonal aközött, hogy nem gondolsz valakire, és aközött, hogy arra gondolsz, hogy nem gondolsz valakire (…).

140. oldal

>!
nortacska13

– Milyen boldog vagy – szólalt meg Alex.
– Én mindig boldog vagyok – felelte Sasha. – Csak néha megfeledkezem róla.

15. oldal, 1. fejezet - Talált tárgyak

>!
Ciccnyog ISMP

Strukturális kielégületlenség: visszatérni olyan körülmények közé, amik valaha maximálisan kielégítőek voltak, de az azóta megtapasztalt izgalmas és gondtalan élet tükrében rádöbbenni, hogy többé már nem bírod elviselni őket.

123. oldal

2 hozzászólás
>!
entropic P

Olyan sok a hibalehetőség – mondta Lulu. – Néhány metafora, ez minden, amink van, és ezek sosem lesznek elég pontosak. Sosem mondhatod ki egyszerűen azt. amit. akarnál.

433-434. oldal

1 hozzászólás
>!
Traclon

– A feleségem régen rendszeresen eljárt futni.
– Régen? Miért, már abbahagyta?
– Igen. Abbahagyta a feleségemnek levést. Futni szerintem még mindig jár.

159. oldal

>!
entropic P

A barátaid mindenféléket kitalálnak magukról, a te speciális feladatod pedig az, hogy ezt elhidd róluk.

270. oldal

>!
entropic P

Hajnali kettő múlt, ez az az idő, amikor – mint kiderült – a normális emberek hazamennek aludni, és csak a részeg, őrült, szétcsapott arcok maradnak kinn szanaszéjjel a városban. Nem akarsz ilyen emberek közt lenni.

292-293. oldal

1 hozzászólás
>!
entropic P

Amire hirtelen rájövök

Az a dolgom, hogy zavarba hozzam az embereket.

+

Egész életemben ezt fogom csinálni.

-> Az anyukám, Sasha Blake az első áldozatom.

369. oldal

>!
entropic P

Egyetemi körökben Rebecca sztárnak számított. A könyve a verbális töltényhüvelyek jelenségéről szólt – ezt a kifejezést ő találta ki azokra a szavakra, amik nem jelentettek többé semmit, vagy más szóval örökre idézőjelbe kerültek. Az anyanyelvük telis-teli volt ilyen üres szavakkal – például „barát”, „valóság”, „történet”, „változás” –, amik úgy hevertek szanaszét, puszta megszokásból ismételgetett, jelentéktelen hangalakká redukálódva, mint a kilőtt töltények hüvelyei egy gépfegyver alatt. Néhány ezek közül, mint a „profil”, a „keresés” és a „felhő” egyértelműen a túlzott internetes használat miatt véreztek ki. Más esetekben az okok jóval összetettebbnek bizonyultak: vajon hogy vált az „amerikai” sértő, ironikus jelzővé? És hogy fordulhatott át a „demokrácia” jelentése saját ellentétébe, kiegészülve egy kelletlen, gúnyos árnyalattal?

438. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja
Vladimir Nabokov: Gyér világ
Paul Auster: New York trilógia
Don DeLillo: Fehér zaj
John Barth: Bolyongás az elvarázsolt kastélyban
William Faulkner: Eredj, Mózes
Vladimir Nabokov: Pnyin professzor
Gertrude Stein: Három élet
William S. Burroughs: Meztelen ebéd
Sherwood Anderson: Winesburg, Ohio