A ​Visit from the Goon Squad 16 csillagozás

Jennifer Egan: A Visit from the Goon Squad Jennifer Egan: A Visit from the Goon Squad Jennifer Egan: A Visit from the Goon Squad

Readers ​will be pleased to discover that the star-crossed marriage of lucid prose and expertly deployed postmodern switcheroos that helped shoot Egan to the top of the genre-bending new school is alive and well in this graceful yet wild novel. We begin in contemporaryish New York with kleptomaniac Sasha and her boss, rising music producer Bennie Salazar, before flashing back, with Bennie, to the glory days of Bay Area punk rock, and eventually forward, with Sasha, to a settled life. By then, Egan has accrued tertiary characters, like Scotty Hausmann, Bennie's one-time bandmate who all but dropped out of society, and Alex, who goes on a date with Sasha and later witnesses the future of the music industry. Egan's overarching concerns are about how rebellion ages, influence corrupts, habits turn to addictions, and lifelong friendships fluctuate and turn. Or as one character asks, How did I go from being a rock star to being a fat fuck no one cares about? Egan answers the question… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2010

>!
Anchor, 2011
340 oldal · puhatáblás · ISBN: 9780307477477
>!
Corsair, London, 2011
352 oldal · ISBN: 9781849019910

Kedvencelte 4

Várólistára tette 8

Kívánságlistára tette 4


Kiemelt értékelések

entropic P>!
Jennifer Egan: A Visit from the Goon Squad

Az egyik legjobb könyv, amit idén olvastam. (Mondjuk kb. a legjobb nyolcban biztos benne van.)

Regény, aminek a fejezetei külön is olvashatók (az „Out of Body” c. fejezet pl. megjelent külön novellaként, s én úgy olvastam először, és elképesztően szuperjó volt úgy is), mert minden fejezet önmagában is egész, de hagyományos módon, regényként olvasva meg még jobb a könyv. Minden fejezet más időben játszódik (valamikor az 1970-es évek vége és kb. a 2020-as évek közötti intervallumban), és minden fejezetnek más a főszereplője. Persze aki mellékszereplő az egyik fejezetben, az a következőben főszereplő lesz, és vannak visszatérő főszereplők is.

Meg van még a könyvben kissé ironikus játszadozás a szerzői mindentudósággal (időnként egy-egy fontos vagy kevésbé fontos szereplőről néhány rövid mondatban megtudjuk, mi lett/lesz vele az elkövetkező húsz-harminc évben).

Meg még olyan is van a könyvben, hogy az egyik fejezet power point slide-okból áll össze, egy másik meg E/2-ben van megírva (ez az „Out of Body”, amiben az általam ismert E/2-es történetek közül a legtöbb értelme van a szerintem sokszor következetlenül, csak a minél „irodalmiasabb” vagy nem tudom, milyen hatás kedvéért alkalmazott E/2-elbeszélésmódnak. [Ahogy már sokszor írtam, nekem semmi bajom az öncélú „irodalmiaskodással”. De ha egy kevéssé megszokott narrációs módnak vagy bármi ilyesminek még értelme is van a szövegben, az még jobb. És itt van.]).

Szóval ez egy kísérletezős, játékos, izgalmas, változatos könyv.

De ez nem ám az az idegesítő fajta kísérletezgetős könyv; meg nem is az a fajta, ami annyira nagyon okos meg cseles, hogy lehet csodálni meg okosan bólogatni hozzá, de szeretni vagy bármit is érezni az olvasása közben nemigen lehet, mert a sok okosság közben az egész csupa hidegség. Nem. Ez egy csodás és érzelmes könyv.

(Majd a blogon még biztos írok valamit a történetről is, mert a könyvben még az is van – bár persze eléggé töredezett, de van. De egyelőre ennyi.)

Újra, 2017.

Idén lesz új könyve Jennifer Egannak (aki nagyjából az egyetlen szerző, akinek direkt figyelem az új megjelenéseit [nem mintha sok új megjelenése lenne neki] és nemcsak véletlenül veszem észre valamikor hónapokkal vagy évekkel később, hogy jééé, de jó, van neki új könyve), és már annyira rá vagyok izgulva a dologra, hogy kénytelen voltam hirtelen újraolvasni ezt, mert az élet októberig elviselhetetlen lenne JE nélkül. (Meg mert szeretem tesztelni, hogy amiért egyszer régen odáig voltam, attól vajon később is odáig vagyok-e.)

Úgy tűnik, JE hatása (rám) maradandó, és ez a regény lassan már tényleg örök kedvenc lesz. És mivel már ismerem az összes szereplőt, nem kell azzal töltenem a novellák első pár oldalát, hogy kitaláljam, épp hol vagyunk és melyik évtizedben és kiről beszélünk. Ez leegyszerűsíti az olvasást, meg olyan jó kis otthonos érzés is. (Ez lehetne éppen kritika is, mert én nem annyira szeretem az otthonos irodalmat – én lehetőleg fel akarok zaklatódni olvasás közben, meg azt akarom, hogy rendeződjön át a lelkem, de nincs itt semmi gond, JE az otthonosság ellenére is jól felzaklat mindig és átrendezi a lelkemet.)

Ugyanakkor az, hogy már kívülről tudom, hogy melyik fejezet kiről szól és mikor játszódik, és ki a narrátor, és ki az a szereplő, akinek mintegy (de persze nem is) véletlenszerűen oda van dobva a neve, és hogy az miért fontos, és hogy ennek ellenére is teljesen le vagyok nyűgözve és még mindig hirtelen bőgéskényszer tör rám a legváratlanabb pillanatokban – szóval mindez bizonyítja számomra, hogy JE nem a poszt-posztmodern trükkjeitől meg a cseles elbeszélésmódjaitól jó (oké, eddig se gondoltam, hogy csak ezek miatt jó, de mindig örülök az újabb bizonyítékoknak), mert a jóságának lényege a formai jellemzők ki- és megismerése után is megmarad.
Ez a lényeg pedig számomra az, hogy JE annyira vágja ezt az egészet (a felnövést, és a dolgokat, amiknek az életünket szenteljük, és a lelkesedést, és a magányt, és a változást, és a felejtést, és a dolgokat, amik velünk maradnak, és a kiábrándulást, és az újrakezdést, meg az összes kaotikus és fájdalmas és sosem egyszerű módot, ahogy emberek létezni tudnak egymagukban meg másokkal együtt), és olyan pontosan és pont-a-leglényegedig-hatolóan le is tudja mindezt írni, hogy az engem minden alkalommal megérint és újrarendez, és még valami különös optimista-humanista érzéssel is eltölt – ezt az érzést viszont egyáltalán nincs kedvem elemezni, csak örülni akarok annak, hogy van.

Újra, 2018.

Hát, Egan tavaly megjelent Manhattan Beach c. regényét még mindig nem olvastam el, ezt viszont már megint. És fogom is még megint, amíg csak élek, mert bár szeretem azt képzelni, hogy még mindig tök fiatal vagyok (és hogy úgyse halok meg soha), azért engem is rágcsál az idő, úgyhogy egyre jobban vágom, miről beszél itt Egan. (És egyre jobban szeretem, hogy nem pesszimistán beszél róla.)

13 hozzászólás
Juci P>!
Jennifer Egan: A Visit from the Goon Squad

Én ezt most nem tudom értékelni (illetve megpróbáltam, de 15 sor ömlengés után inkább töröltem, főleg mert nem a könyvről szólt, hanem az Életről). Jó könyv, olvassátok el, de nem kell elkapkodni, ráértek harminc-harmincöt éves korotok után is. Nem mintha huszonévesen ne lehetne megérteni, de szerintem izgalmas, ha az embernek van módja a saját élettapasztalatát belevinni az olvasásba. Hadd fájjon :)

Teetee>!
Jennifer Egan: A Visit from the Goon Squad

Ez tényleg fantasztikus.
We Walk For Several Years.
Izgalmas és szívszorító és reményteljes egyszerre. És posztmodern.
Elkezdtem kicsit másképpen gondolkozni az életemről közben.
Mert ki nem volt még úgy, hogy hazatérvén a sötét ablakokat látván megérezte a jövőt, és ki nem gondolt még arra, hogy vajon x idő múlva hogyan fog visszatekinteni önmagára?
„És az akarok lenni, ami akkor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok.”

2 hozzászólás
Black_Venus>!
Jennifer Egan: A Visit from the Goon Squad

Most azon gondolkodom, hogy mit is gondolok én erről a könyvről. Leginkább azt, hogy voltak benne jó részek, az elgondolás is jó arról, hogy több szálon fut a cselekmény, aztán az életutak időnként kereszteződnek, vagy nem, és, hogy bemutatja a 20-21. század fordulóját mint korszakot a szereplők életével. Vannak benne nagyon jó részek, de a cselekmény nagy része sajnos felejthető, mert már el is felejtettem. Meg sok érdekes kifejezést lehet tanulni, blind parrot, EST, stb., majd kiszótárazom.
Nem tudom, van-e tanulság, (nekem nem volt), az amerikaiak nagyok a tanmesében, a protestáns hagyományok miatt, gondolom, ahol nem illik eltérni a mainstreamtől meg a nyájtól, és haszontalan szabad életre vesztegetni az időt. Bár igazából itt már úgy tipikus mindenki, hogy nem tartozik az átlaghoz. Vagy az átlag mára a kisebbséghez tartozásán keresztül határozza meg önmagát. Minden tipikus szerep átíródott, új szabályok vannak, bár a fejünkben még mindig a hagyomány él arról, hogy hogy is kellene. Pedig már senki nem él úgy. És ez ilyen nosztalgiát okoz. Meg veszteségérzést. Meg szorongást. És törvényt kell rá hozni. Mindenki hangya. Mindenki szorong. Ha sikerült, ha nem.
Az egyetlen flow-pillanat a karizmatikus, fogyasztói társadalmon kívül rekedt gitáros koncertje, aki az életen át tartó lúzerségért cserébe a végén egy tündöklő pillanatra felmagasztosul, és példaképpé válik. Aztán hazamennek a zenészek.

Banditaa P>!
Jennifer Egan: A Visit from the Goon Squad

Furcsa könyv ez, nem igazán tudnám bármihez hasonlítani. Azt se tudom rá mondani, hogy tetszett. (És azt se, hogy nem tetszett.) Vannak részek (fejezetek? novellák?), amik zseniálisak és teljesen magukkal ragadtak, más részeken meg úgy kellett átgázolni, mint egy mocsáron.
Tetszik a koncepció, az, ahogy a szereplők időben-térben egymáshoz kapcsolódnak és mégsem. Tetszett, ahogy az idő megváltoztatott mindent, amiről azt hinné az ember, megváltoztathatatlan. Mert hát az idő ilyen. Time is a goon.


Népszerű idézetek

entropic P>!

Rebecca was an academic star. Her new book was on the phenomenon of word casings, a term she'd invented for words that no longer had meaning outside quotation marks. English was full of these empty words – 'friend' and 'real' and 'story' and 'change' – words that had been shucked of their meanings and reduced to husks. Some, like 'identity', 'search' and 'cloud', had clearly been drained of life by their Web usage. With others, the reasons were more complex; how had 'American' become an ironic term? How had 'democracy' come to be used in an arch, mocking way?

Corsair, 2011, pp. 331-332

1 hozzászólás
szalmaszög>!

'You can't talk that way in my apartment, Rob,' she says, using the Calm Voice they've all been using since you got back from Florida, a voice that leaves you no choice but to test how hard you have to push before it cracks.

194. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Paul Auster: The New York Trilogy
Thornton Wilder: The Bridge of San Luis Rey
William Faulkner: Go Down, Moses
J. D. Salinger: Franny and Zooey
Patti Smith: Just Kids
Margaret Mitchell: Gone with the Wind
Alice Walker: The Color Purple
Michael Cunningham: The Hours
E. Annie Proulx: The Shipping News
Junot Díaz: The Brief Wondrous Life of Oscar Wao