Stepsister ​– Egy sötét mese 87% 236 csillagozás

Eléggé vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban.
Először is: túlságosan vontatott. A cselekmény nagyon lassan halad előre, az írónő minden apróságban elveszik és oldalakat foglalkozik vele. A könyv második fele már izgalmas, van benne veszély és feszültség, nagyon kíváncsi voltam Ella és a mostohanővérek sorsára. De a kettősség, amit érzek, itt is megjelent, ugyanis a legvége el lett kapkodva, nagyon gyorsan lett lezárva a történet spoiler
Másodszor: a klasszikus Hamupipőke sztoriból ismert gonosz mostoha és mostohanővérek itt nem jelentek meg. Megtörtek voltak, de nem gonoszak. Így nem nagyon tudtam elképzelni, hogy korábban úgy bántak Ellával, szándékosan. Főleg, hogy itt Isabelle és Tavi is mennyire sajnálta korábbi viselkedését. Ugyanakkor tetszett az a karakterfejlődés, amit az írónő megjelenített, ahogy Isabelle és Tavi is megtalálta azt, ami igazán boldoggá teszi őket.
Harmadszor: Sors és Sansz közti versengés nekem teljesen felesleges volt, hiszen e nélkül a vonal nélkül is ugyanolyan jól haladt volna előre a történet. Viszont hála Sors karakterének, volt kit utálni az olvasás során.
Összességében érdekes feldolgozás volt, Hamupipőke rajongóknak kötelező olvasmány, ennek ellenére picit unalmas.

Sok Hamupipőke adaptációt olvastam és láttam már, de ilyet még nem. Az már eleve újdonság, hogy nyomon követi a két mostohanővér sorsát, de Sors és Sansz hozzáadása plusz izgalmakkal látta el a sztorit. Mindig is viszolyogtam az elve elrendelés tanításától, amit egyes vallások előszeretettel tanítanak. Az ember maga irányítja a sorsát, ezt hívják szabad akaratnak. Sok mindent megtanít és megmutat ez a mese Izabella döntései által. Hogy torzulhat el az ember önképe attól, hogy másokra hallgat, mindet elhisz és mindenáron meg akar felelni másoknak. Az öregasszonyt olyan szívesen kezelésbe vettem volna, mondjuk egy szívlapáttal, amiért kegyetlen sorsokat szánt mindenkinek. A tündérkirálynő hozzáállása volt a legszimpatikusabb, had tegye Izabella, amit akar. A vége nekem kicsit szirupos lett, főleg az epilógushoz képest, de összességében tetszett.

Régen olvastam már ilyen jó könyvet, annyira tetszett, teljes mértékben magával ragadott. Végig tündérmeseszerű élményem volt az olvasása közben. Leginkább a Hamupipőke c. mese továbbgondolásán alapszik. Ugye azt tudjuk, hogy Hamupipőkét elvette a herceg és itt a vége.. Vagy mégsem? Ez a történet a herceggel való házasság után játszódik nagy részben. Megtudhatjuk, hogy mi történt a gonosz mostohával, a gonosz mostohatesókkal, akik talán nem is olyan gonoszak. A vége nagyon hirtelen lett lezárva számomra, de lehet, hogy ezt csak azért éreztem, mert olvastam volna még jó sokáig ezt a kötetet. Kár, hogy nincs több része, mert szívesen olvasnám. Tetszett, hogy ezúttal nem a szépséges hercegnő van a főszerepben, hanem a rút és gonosz mostohatesók, akik igazi jellemfejlődésen mennek át a kötet során. Ez a szépséges borító pedig már első látásra rabul ejtett. *-*

Ugyan nem volt tökéletesen megírva, de a történet teljesen átjött. A rossz nem mindig rossz, és a jó nem mindig jó. S aki rosszá vált, az nem mindig annak született, hanem azzá tették. Így lett Isabelle is egyike a gonosz mostoháknak.
Maman karaktere úgy átformálta tövisekké ezt a lányt, hogy az valami gyomorforgató. Na meg az hogy levágatta a lábujjait Isabellel a jó cél érdekében, (legalábbis szerinte) az meg méginkább durva.
Tavi nagyon érdekes karakter, ő az a „rejtett tudóska” akit sose fognak elismerni a neme miatt. Igen, ez a férfiak világa, egy nő nem csinálhat semmi olyat, amit kivetnivalónak ítélnének a férfiak. És ebből a kivetnivaló listából Isabelle-nek elég sok volt a rovásán. Lovaglás? Fiúkkal való „lógás”? Kardozás? Na még mit nem! Nem lehet egy nő művelt, hát olyan nem létezik, sőt ne is gondolkodjon!
De Isabelle annak ellenére hogy nem volt szép, okos volt. Rafinált, a jéghegy csúcsán is megélő fajta. Ő tudta, amit a többiek nem: ebből az ördögi körből van kiút! Nem kötelező mindent a szülők és a társadalmi elvárás miatt elfogadni. Lehet nemet mondani, olyan könnyen, mint igent.
Tehát, miután Isabelle túllép azon hogy nem a szépeknek áll csak a világ, megkezdődött a harc a sorsáért. Szó szerint. Érdekes volt a szál, és maga az elmélet, kitaláció hogy felsőbb erők így írják az emberek sorsát: egy pergamen papír és azon az életösvénye és az érzelmei.
Márki furcsa egy karakter, mintahogy Sors is, de mindkettejüknek megvolt a maga szerepe ebben a világban.
Nagy nagy taps jár amiatt az Írónőnek, hogy igenis, egy rossz ember is megmenthető és változtatható, ha kap vagy rátalál egy életcélra és támogatják ennek megvalósításában. És ami még nagyobb pont: a rossz sem csak rosszból áll!

Sikerült végre befejeznem a könyvet, bár egyáltalán nem azért tartott ennyi ideig, mert ne lett volna jó. off
Maga az ötlet is nagyon érdekes, hogy nézzük meg Hamupipőke mostohatestvéreit, mi történt velük a későbbiekben, illetve mitől lettek olyanok, amilyenek. A kivitelezés is jól sikerült, tényleg választ kaptunk a kérdésre, hogy miért/hogyan váltak ennyire gonosszá, ráadásul olyan választ, amit el is tudunk hinni. A hitelesség ott csorbul egy picit, hogy az írónő elég gyorsan (az első pár oldalt leszámítva) megszeretteti velünk a lányokat, így kissé nehéz elhinni, hogy tényleg ilyen gonoszak voltak Ellával. Ezt leszámítva nekem nagyon tetszett a könyv, sokkal jobban, mint amire számítottam.
Sors és Sansz két olyan karakter, akiket nem tudok hová tenni. Néha azt éreztem, hogy teljesen felesleges ez a szál, és nélkülük is jól működne a könyv. Máskor meg inkább azt gondoltam, hogy ők adják a történet különleges hangulatát. Bár Sorsra valószínűleg csak azért volt szükség, hogy legyen kit utálni… Sansz viszont egy nagyon érdekes karakter, kár, hogy csak ilyen kevés szerephez jutott.

Az egyedi történeten kívül sok olvasásra érdemes és akár a mindennapokban is hasznosítható gondolatot tartalmaz a könyv.
„Mindenkinek, aki valaha úgy érezte,
hogy nem elég, nincs benne elég,
vagy túl sok van benne valamiből.”

Nekem nem tetszett. Pedig azt hittem jó lesz egy Hamupipőke „feldolgozás” :) Sajnos nagyon vontatott volt. Érdekes volt a három sors istennő és Sansz csatározása és a szereplők változása a történet során. A mesével ellentétben itt egy kicsit másképp történt gyerekkoruktól kezdve. Nem kedveltem meg ettől függetlenül a szereplőket, egyiket sem. A vége tetszett, de egészében a könyv nem igazán.

Ez annyira gyönyörű történet volt, hogy szinte szóhoz sem jutok, imádtam.
Egy Hamupipőke folytatás a mostohatestvérekről és mérgező anyjukról és más mérgező felnőttekről, akik egy felelőtlen hozzáállással és cselekedettel szétszakítottak egy szeretetben és barátságban lévő gyerekeket, ezzel szörnyű útra terelve őket, ami aztán a két nővér kiközösítésével, állandó gyötrésével járt.
Pedig lélekben egyáltalán nem voltak gonoszok ezek a lányok, csak meg akartak felelni a felnőttek és anyuci elvárásainak. A két lánynak meg kellett küzdeniük saját démonaikkal és kaptak egy segítőt és egy gátló személyt is.
Még a végére is jutott egy meghökkentő igazság, ami bizonyítja, hogy mindenkinek van sötét oldala, még a legártatlanabb, legkedvesebb embernek is.
Nem lehetett ezt a könyvet könnyek nélkül olvasni, szívszorító és megható volt sok részletében.

A könyv egy nagyon tanulságos -ahogy a címben is olvashatjuk – sötét mese, vérengző Tündérkirálynővel, Sorssal és Sansszal.
Az embereket az irigység, féltékenység vezérli. De a sorsunkat mi irányítjuk és a helyes útra terelhetjük, hiszen a szabad akarat mindenkinek jár. Átértékelhetjük a cselekedeteinket,soha nincs késő változtatni és nem szégyen bocsánatot kérni. Ez nem a jól ismert Hamupipőke mese. Ez annál több.

Először a könyv borítójára figyeltem fel, és az teljesen magával ragadott. Az üvegszilánkok..a törött üvegcipellő, amely tele van vérrel..illetve a domornyomásos szilánkokról csöpögő vér…és persze a cím. Csak ezt követte a fülszöveg, amelyet elolvasva réjöttem, hogy ez igazán sötét mese a javából, amely Hamupipőke gonosz mostohatestvéréről, Isabelleről szól.
Ki ne ismerné Ella történetét, a üvegcipőt, a jóságos tündérkeresztanyát és a gonosz mostohanővéreket és anyjukat. Gyerekkoromban imádtam ezt a mesét, és persze Hamupipőke volt a kedvencem, de most így felnőtt fejjel amikor megláttam ezt a regényt elgondolkodtam…mi is lett a sorsuk a nővéreknek miután Ella és a herceg egymásra találtak, hetedhétországra szóló lakodalmat ültek és boldogan éltek míg meg nem haltak. Mi vezethetett ehhez a gonoszsághoz és kegyetlenséghez, amit a Isabelle és Octavia tanúsított Ella irányába? Miért váltak ilyenné? Milyen volt a gyeremekkoruk? Milyenek voltak valójában a nővérek…mert ezeket a Disney mese nem igazán taglalta. És ebben a történetben sem a Disney változat elevenedett, hanem a Grimm testvérek változata…ahol a mostohák képesek voltak saját lábuk megcsonkítására a hercegért és a koronáért.

Ahogy a cím is mutatja, ez egy sötét mese, tele gonoszsággal, kétellyel, ármánnyal, szenvedéssel. De választ kapunk mindenre, amire a korábbi meseváltozatok nem adtak választ. Senki nem születik eleve gonosznak. Gonosszá válhatunk a körülmények által, a sok évi keserűség és lelki, fizikai bántalmazásnak köszönhetően….ha folyamatosan csak a rosszat kapjuk a saját szülőnktől, akinek mindenben meg akarunk felelni. Ha nem lehetünk azzá, akivé a szívünk szeretne.
Ez a történet egy mese bátorságről, erőről, és arról, hogy egy lány is képes arra, hogy olyan álmokat érjen el, ami szinte elérhetetlen számára a neme miatt. Mert mire is tanították és nevelték a lányokat évszázadokon át…hogy legyél szép, legyél kecses, kifinomult…hogy így tudjál férjet fogni, aki aztán eltart…szülj gyereket és ennyi. És azért a történelem során nem minden nő hódolt be ennek a skatulyának. Hiszen igaz, hogy a történelmet leginkább a férfiak írták, de azért ott voltak a nők is…akik ugyanúgy kivették a részüket…még ha ez legtöbbször a férfiaknak nem is tetszett. Ez a mese erről szól, hogy egy lány is lehet bátor, szembeszállhat az elvárásokkal, és lehet harcos, vagy ami csak akar…csak hinnie kell ebben. Elég bátorságot kell összegyűjtenie hogy megvalósítsa ezt az álmát.

A kötet főszereplője a nem túl szép mostohanővér, Isabelle. A regény ott kezdődik, amikor a herceg megérkezik hozzájuk az üvegcipellővel, hogy minden hajadon fel tudja próbálni és így hátha megtalálja a lányt a bálról. Isabellenek nem akaródzik a próba, hiszen tudja nem ő volt az a szépség, és persze a cipő sem jó rá…de anyja és a nővére kudarca után megteszi, amit elvárnak tőle. Azért, hogy anyja óhajának eleget tegyen levágja saját lábujjait…de ez sem lesz elegendő a csalás megvalósítááshoz. Elláé lesz a dicsőség, a herceg és a korona. Iz ott marad anyjával és nővérével a város megvetésével szegényen. Mindennapjai egyre szürkébb és szürkébbek lesznek és semmi öröm nem ragyogja be a napjait. Iz, aki soha nem vágyott fényűző ruhákra, ékszerekre, topánokra, semmitmondó csevejekre a süteményestálak fölött örül, hogy legalább ezektől megszabadult. Azonban családját ki akarja húzni ebből a helyzetből, és ezért bármire képes. Isabellelel rengeteg csúnya, kegyetlen dolog történik fejezetről fejeztere. Magam sem akartam elhinni, hogy ennyi szerencsétlenség éri, és semmi nem sikerül neki. Ugyanakkor neki is megjelenik a Tündérkirálynő, aki esélyt ad a változásra…teljesíti a kívánságát ha megtalálja szíve darabjait. És persze a Tündérkirálynő itt sem egy Walt Disney meséből pottyant jótétlélek, hanem egy igazi SJM könyvekből előlépő tündér..imádtam a karakterét, ahogy lefestette az írónő. Isabelle végül elindul az úton, és kisebb nagyob sikerekkel rájön mi is a szíve vágya és a darabjai. Ugyanakkor rengeteg szenvedés kíséri az úton.
Szembe kell néznie múltja kísértetivel, a szerelemmel, a szenvedélylel, a hűséggel. A lány megharcol minden darabért, és vissza is szerzi azokat. Gyerekkorától másra vágyott, harcolni és csatázni…de ezt a vágyát elnyomták az elvárások. Ugyanúgy ahogy nővére tanulni vágyott, nem pedig selyemtopánokban illegetni billegetni magát. Az anyai és a társadalmi kényszer éket vert közéjük és Ella közé. Fokozatosan mérgezve a szívüket és a viszonyukat.
Tetszett a szerelmi szál, amely igaz, mély, megható és szívettépően fájdalmas volt egyszerre. Jó párszor potyogtak a könnyeim ezeket a részeket olvasva.

Érdekes szál volt a történetben maga a Sors és Sansz karaktere is. A Párkák, akik a halandók térképét festik, és hogy azokat mennyire nem lehet megváltoztatni…bár néha azért sikerül. Sors, vagy Tantine és Hollója…viszolyogtam tőle, és biztosan a káposztaföldbe borítottam volna a tintáival együtt. Hiába próbál a lány útjába újabb akadályokat állítani, Iz átugrat rajta. A cselekmény háttere a XVII. századi Franciaország, ahol éppen egy véres hódító háború zajlik.

Ez a történet egy sötét mese, de annál több tanulságot hordoz. Hogy a lányok is álmodhatnak arról, ami nem nekik való…ami nem nekik rendeltetett. Nem lehet egy nőt sem beskatuylázni és idióta szaténfűzők közé szorítani, ha a kard jobban áll a kezében. Egy nő is ér annyit mint egy férfi, ha nem többet. Egy nő is tud harcolni, férfiakat ölni, csatázni és hadsereget vezetni. Attól mert nő, tud tanulni, van véleménye és lehet sokkal okosabb, mint egy férfi. Mese arról, hogy egy lány bármit elérhet, csak nagyon akarnia kell és soha fel nem adni. És emlékeztető arról, hogy egy nő semmivel, de semmivel nem kevesebb mitnt egy férfi..több, rengeteg mindennel több.

Sajnos a legtöbb mese arra tanít bennünket, hogy csak a szépség fontos és a herceg fehér lovon…de ez a sötét mese viszont megmutatta, hogy egy lányt nem a külseje határoz meg és, hogy hinnie kell az álmaiban, harcolni, hogy elérje azokat.

Szeretném azt mondani, hogy ez merőben másabb, mint a megszokott mese átdolgozások vagy éppen a jól megszokott mesék, de számomra nem volt az. Ugyanúgy szerintem megtalálható benne az, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát és a rossz pedig a méltó büntetését. Ugyanakkor mégis kicsit azt érzem, hogy másabb a megszokottnál, mert sokkal kegyetlenebb, valósághűbb és nem köntörfalaz. Nem csomagolja a mondandóját, a történetet habos cukormázba, mint a legtöbb mese és ez üdítő változatosság volt számomra.

Örültem annak, hogy kicsit összekapcsolta a történetet a mesében történő eseményekkel. Jó volt kicsit visszaemlékezni a mesére, hogy utána ez a történet is elindulhasson a saját útján és bemutassa mindazt, amit az eredeti nem mesélt el. Az írónő stílusa fantasztikus, nagyon tetszik az, ahogyan ír, remélem, még sok könyvet olvashatok tőle és hasonlóan erősek lesznek azok is. Annak ellenére is így gondolom, hogy nem volt tökéletes olvasmány számomra, mert vannak olyan momentumai a történetnek, amiket a befejeztével se értek. Tudom, hogy a mesében láthatjuk azt, hogy miként néznek ki a mostohák, de azok alapján, amennyit ebben a könyvben megtudhattunk róluk én nem igazán tudtam elképzelni őket rondának, vagy csúnyának, mint a történet próbálta belém sulykolni azzal, hogy elég gyakran így emlegette őket. Ha ennyire próbált meggyőzni erről, akkor erre nagyobb hangsúlyt fektethetett volna és jobban megírhatta volna, hogy miért is tartják annak az emberek és nem csak azt a pár információt kellett volna elejteni a kinézetükkel kapcsolatban. Emiatt nekem kicsit olyan érzésem lett, hogy nem is a külsejük miatt tartják annak őket, hanem sokkal inkább a lelkük miatt, mert az csúnyította el őket, hiszen ahogy mondani szokták nem mindegy mi is lakozik a lelkünkben. Egyébként a történet nagyon olvastatja magát, szerintem érdekes és van mondandója. Kicsit olyan érzésem van, mintha ez egyszerre lenne mese, bizonyos momentumai miatt, de ugyanakkor meg nem is annyira mese, hanem a rideg (rút) valóság is. Nagyon sok olyan dolog van a történetben, ami a mai világra is nagyon igaz, ezért is van bennem ez a kettőség. Nagyon szépen jeleníti meg azt, hogy mennyire veszélyes a pletyka, vagy mennyire nehéz megváltoztatni az emberek véleményét rólunk, ha hibázunk, vagy rosszat teszünk. Mennyire nehéz önmagunkkal szembenézni és vállalni azt, hogy mire is vágyunk. A szereplők egytől egyig jól eltaláltak, mindegyikük bebizonyítja azt, hogy mennyire tévedhet az ember és mindenkinek megvan a maga sötét kis titka, ballépései vagy éppen mindenkiben ott lakozik a jóság, ami akár szárnyakat is bonthat, ha hagyják neki.

Sors és Sansz karakterét én szerettem, lehet nem tettek hozzá sok mindent a történethez, de a rájuk osztott szerepet mégis tökéletesen életre keltették. A sors, ami merev és olykor igazán kegyetlen, hiszen szeretjük azt hinni, hogy a sorsunk előre megvan írva és nem lehet letérni az útról. Sansz pedig igazán bohókás személyiség volt, nagyon szerettem róla olvasni és a társaságáról, akikkel együtt utazott. A lehetőség, ami mindenkinek adott, de vajon tudunk-e élni vele, vagy észrevesszük-e, hogy ott van?

Számomra igenis hihető volt, hogy Isabelle és Octavia ennyire kegyetlenül bánt régen a mostohatestvérükkel. Nem voltak teljesen önmaguk akkoriban, hiszen mindig egy valakinek próbáltak megfelelni, vagy talán sokkal inkább a társadalomnak és az elvárásoknak. Ehhez pedig az kellett, hogy feladják önmagukat, legalábbis jó mélyre elrejtsék azt, hogy kik is ők valójában. S ennek köszönhetően szerintem nagyon könnyű együtt érezni velük, hiszen a mai világban is sokszor tapasztalni ilyet, hogy próbáljuk önmagunkat megtagadni és ezáltal sokszor boldogtalanokká váluk. Tetszett Isabelle jellemfejlődése, az, ahogyan próbálta meglelni mindazt, amire igazán vágyik és újra önmaga lenni, hiszen ez soha sem könnyű út, ahogyan neki se volt az. Örültem annak, hogy nem két pillanat alatt lelt rá az útra és a szívének valódi dallamára, vágyaira se, hanem ilyen téren is tévedett párszor és nem könnyedén tudta beismerni, hogy mire is vágyik őszintén a lénye legmélyéről.

Egy szóval engem rabul ejtett ez a történet, mert van benne megannyi dolog, amiért lehet szeretni és kevés olyan is, amiért nem, de még is úgy érzem, hogy tökéletesen beleillene a mai világba mindazzal amiről mesél, miközben egy csodálatos utazásra invitál minket.