Királyok ​Veszte (Sárkányok kórusa 1.) 208 csillagozás

Jenn Lyons: Királyok Veszte

Nincs ​mit tenni, ha hív a végzet…

Egy dalnok inasaként Kihrin legendás tettek meséin nőtt fel. Közben tolvajként azért küzd, hogy elég pénzt gyűjtsön, és kijusson a Főváros nyomornegyedéből. Egyszer azonban rossz házat foszt ki, felfigyel rá egy démon, és az élete gyökeresen megváltozik.
Kihrin szorult helyzete magára vonja az egyik uralkodóház figyelmét, akik azt állítják, hogy ő a züllött hercegük rég elveszett fia, és maguk közé fogadják. Az ifjú, akinek az élete ezzel korántsem vesz örömteli fordulatot, belekeveredik új családja kegyetlen törekvéseinek hálójába, és hamar rájön, hogy rég elveszett hercegnek lenni egyáltalán nem olyan, mint a mesékben.
A helyzet csak tovább romlik, amikor Kihrin megszökik kincsekkel teli börtönéből. Megtudja ugyanis, hogy ő áll egy ősi, rettenetes jóslat középpontjában, és az istenektől a démonokig, a sárkányoktól a mágusokig minden oldal a saját céljai érdekében akarja felhasználni őt. Kihrin kénytelen szembesülni… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2019

Tartalomjegyzék

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2019
720 oldal · ISBN: 9789634196570 · Fordította: Sárpátki Ádám
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2019
720 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634196457 · Fordította: Sárpátki Ádám

Enciklopédia 95

Szereplők népszerűség szerint

Kihrin · őrült · Teraeth · Thurvishar D'Lorus · Janel Theranon · Tyentso · Relos Var · Alshena D'Mon · Csillag · Darzin D'Mon · Devyeh D'Mon · Gadrith D'Lorus · Galen D'Mon · Juval · Kalindra · Karom · Khaemezra · Miya · Surdyeh · Terindel · Therin D'Mon · Tishar D'Mon


Kedvencelte 33

Most olvassa 21

Várólistára tette 379

Kívánságlistára tette 390

Kölcsönkérné 8


Kiemelt értékelések

Noro P>!
Jenn Lyons: Királyok Veszte

Rothfuss-szindróma (fn): az a jelenség, amely során egy állatira bonyolult féltégla fantasy úgy képes beszippantani már az első fejezetektől, hogy legalább a 600. oldalig fogalmad sem lesz róla, mire fog kifutni a történet – mégis élvezed.

A Királyok Veszte egy visszaemlékezés története, egyetlen főhősről, mégis két nézőpontból, két különböző idősíkban. A hecc kedvéért a később lezajlott eseményekkel nyit, hogy páros fejezetekben rendre visszaugráljon az előzményekre. Egy harmadik elbeszélő pedig lábjegyzetek formájában járul hozzá az elbeszéléshez, ami szerintem zseniális adalék. Mindez már önmagában is igényel némi koncentrációt – igazi sikerélmény, amikor a két szál összeér. De ennyi még persze nem lenne elég, hogy a könyv maga alá gyűrjön (vagy legalábbis nem jó értelemben). A hatáshoz elengedhetetlen a háromdimenziós, színes-szagos-egzotikus világ, amelyben Kihrin, a Szarka elmerül.

„A vané politika néha bonyolult. Lehet, hogy érdemes lenne lerajzolni.”

Ebben a világban a birodalom császárát tömegverekedéssel választják, az istenek az emberek között járnak, egy ősi családi ékszer pedig testváltást tesz lehetővé. A természetfeletti lények körében megjelenő ihletett káosz már-már Steven Eriksont idézi spoiler. A gazdag történelmi részletek – amelyek valóságtartalma néha a homályba vész, máskor viszont élő szemtanúk hitelessége kíséri őket – az epikus fantasy legjobb hagyományait követik.

„Igen, bonyolult.” (lábjegyzet, de 170 oldallal későbbről)

Bár kétségtelen, hogy a részletek megértéséhez szükséges háttérinformációk néha szappanoperába illő jelleget öltenek, maga a történet az első fejezettől az utolsóig lenyűgöző fordulatokkal szolgál.

26 hozzászólás
Niitaa P>!
Jenn Lyons: Királyok Veszte

A teljes értékelés leérhető a blogomon:
https://www.niitaabellvilaga.hu/2020/04/jenn-lyons-kira…

„Hihetetlenül erőteljes. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy kezdő író ilyen volumenű történetet volt képes megalkotni. Azon sem csodálkozom, hogy több kiadó is visszautasította a mű megjelentetését, hiszen ehhez a történethez meg kell érni. Nem mindenki készült fel még arra, hogy ennyi nevet, rangot, családban és hatalomban elfoglalt helyet észben tartson. Sokszor magam is úgy éreztem, hogy csak sodródok az árral, mindössze csak próbálkozom érteni, mi is történik és miért van ekkora jelentősége. A helyzetemet a nehezen megjegyezhető – és még nehezebben kiejthető – nevek mellett a sajátos világból adódó eszközök megnevezése sem könnyítette meg. Még a ruhákat sem hívták egyszerű, a közember számára egyértelmű neveken, hát még a varázsvilághoz szükséges eszközöket és elemhez kötött kiterjesztéseket! Nem mondom, sokszor lapoztam hátra a függelékekhez, bogarásztam, keresgéltem, mire minden apró kis információt megjegyeztem. Volt, ahol vért izzadtam, mire felderítettem, ki kivel van. Ez nagyban megnehezítette az olvasási folyamatot, de azt kell mondanom, hogy teljességgel megérte. Mi sem jobb példa erre, hogy a könyv hosszától és bonyolultságától függetlenül is két nap elengedő volt ahhoz, hogy a végére érjek. Pedig az elején igencsak rezgett alatta a léc. Az első száz oldal alatt még olyannyira különlegesnek hatott minden egyes kifejezés, hogy meg kellett küzdenem a haladásért. Volt, mikor egy kicsit elengedtem a megértés folyamatát is és csak a későbbiekben tisztult le a kép, mikor már kellő tudással rendelkeztem, de azt kell mondanom, egy percet sem bánok, amit erre a könyvre szántam. Bár nem adta könnyen magát, a végére igencsak élveztem. Úgy éreztem magam, mintha egy betöretlen lovat próbálnék szőrén megülni. Mikor többször is levetett a hátáról, taktikát váltottam. Miután kiépült egyfajta kapcsolat, sokkal könnyebb helyzetben voltam.
A Királyok vesztét azoknak az olvasóknak ajánlom, akik szeretik azokat a könyveket, melyekben az olvasó is dolgozik: folyamatosan pörög az agya, hogy rájöjjön a furfangokra és nem veszti el a regénybe vetett hitét egy bonyolult családfa láttán. Olyanoknak való ez a könyv, akik egyaránt szeretik a fantasztikus elemeket és lényeket, valamint a különböző, nagystílű stratégiai megvalósításokat. Gyakorlott és kihívásra vágyó olvasóknak ajánlom.”

Ancalimë P>!
Jenn Lyons: Királyok Veszte

Életem egyik legzseniálisabb olvasmánya.

A sárkányos téma miatt figyeltem fel rá. Bár annak ellenére, hogy borítón is szerepel valamint a sorozat címében is (Sárkányok korúsa) valahogy úgy érzem, itt még elég kevés szerep jutott nekik vagyis sokkal kevesebb mint ahogy én ezek alapján vártam és bár emiatt kezdtem el olvasni, mégis szinte minden mást sokkal izgibbnek és érdekesebbnek tartok eddig a könyvben. Lyons zseniális világot épített fel, gyönyörű, különleges és nagyon részletgazdag. Ugyanakkor sokszor elég bonyolult is, könnyen el lehet veszni, ha nem figyelünk eléggé arra, amit olvasunk. A könyvben lévő családfa is eléggé feladja a leckét. De imádtam vele „szenvedni”.
A regény cselekménye sokáig két szálon fut. Már itt kicsit bonyolult volt a dolog, mert mindkettő múlt idő de két különböző idősáv majd valamikor a vége fele érkezünk el a jelenbe. Engem már a legelején beszippantott, fordulatos, izgalmas és a humor is szerves része. Jaj, mennyit nevettem én, főleg Kihrinen és Teraethen, na meg Thurvishar lábjegyzetein. A cselekmény szempontjából fontos dolgokat pedig apránként adagolja az írónő. Csak úgy faltam az oldalakat ezek után az információk után valamint az is nagy élmény volt, amikor egy-egy fordulat, esemény után visszalapoztam korábbi jelenetekhez és azt újraolvasva megvilágosodtak előttem az utalások.
A karakterek pedig szintén zseniálisak. Imádtam a nagyszájú Kihrint is, viszont a kedvencem Teraeth lett (a halhatatlan szépségek mindig a gyengéim lesznek). Kettejük közös jelenetei pedig a legeslegjobbak az egész könyvben, ezeket vártam mindig a legjobban és úgy imádtam, ahogy oltogatják egymást valamint spoiler. *-* spoiler
Nagyon kedveltem Thurvishart, Tyentsot, Jaritht és Galent is. Thurvishar szerintem a legérdekesebb karakter az egész történetben. Nagyon izgalmas még a Qoran & Therin & Sandus & Nikali csapat is, annyira olvasnék valami kis előzménysztorit róluk vagy Kandorról, Terindelről vagy igazából bármiről, ami a múlttal kapcsolatos.
A könyv végén lévő függelék nagyon hasznos volt. Sokszor lapoztam oda olvasás közben, bár azzal csak óvatosan, mert nekem így sikerült egy-két spoilerbe is belefutni, főleg a családfa vizsgálása során. A kiejtés feltüntetése zárójelben meg életmentő volt, mert ezzel nagyon meggyűlt a bajom olvasás közben.
Örülök, hogy ezt a borítót választotta a kiadó, mert sokkal szebb, mint a szürke.

TiaManta>!
Jenn Lyons: Királyok Veszte

Meggyőzően indul a regény. Ahogy Khirin cseveg börtönőrével, az fel is vázolja milyen felépítésű lesz a történet. Csak egy ponton éreztem, hogy kissé kifáraszt már az ugrálás, de azon viszonylag hamar túlléptem.
Friss, ép ésszel kezdjünk bele, mert annyi információt közöl velünk egészen a végéig, hogy nem érdemes olyan leharcoltan olvasni mint ahogy én tettem. Akkor úgy érzed majd mint én hulla fáradtan: Az író rángatja a fejem össze vissza, és egy idő után már el is szalad vele és a testemnek már futnia kell hogy utol érje. Oszt kergetőzünk.
Továbbá az egyik főbb mágikus hajtóerő a történetben olyan helyzeteket eredményez ami még inkább kifordított szituációkat eredményez, (amiket személy szerint miután kiberzendekedtem magam, végül imádtam, és úgy vélem nagyon jól megfűszerezte a sztorit) és bele is zavarodhatunk ha nem jegyeztük meg mindenki nevét. Ne félj jegyzetelni, de tényleg! Bár én se tettem…
Az ilyen lenyűgözően szövevényes szálaknál mindig attól félek, hogy az író túlzásban viszi a dolgot. Ezért is tartok attól a folytatástól. Remélem nem veszti lendületét, nem akarja tovább csavarni nagyon, mert azzal amije van nagyon jól el lehet boldogulni a továbbiakban. Plusz talán jobban örülnék ha a következő kötetben a lineáris történet mesélést részesíti előnyben.

Megemlíteném, hogy nagyon örültem, hogy végig érezni lehetett hogy FANTASY-t olvasok. Nem nyomja el sem a politika, sem egyéb mostanában nagyon hangsúlyos összetevő. Tömény volt.

A kötet végére elérünk az egyik történet ív lezárásához, nem érezzük úgy, hogy a jelenet közepénél lelökték egy szakadékba azt aki tartja a kamerát, de csak hogy a többi elkezdődhessen.

2 hozzászólás
Kosa P>!
Jenn Lyons: Királyok Veszte

Meggyűlt a bajom ezzel a könyvvel és véleményeznem sem egyszerű, mert nem egyetlen konkrét dolog zavart nagyon, hanem sok kis apróság, ami miatt hamar elfogyott a lelkesedésem.
Kapunk egy meglehetősen YA-tipikus alapszituációt: az okos, jóképű, tehetséges, gyönyörű, jószívű, humoros és mindkét nem vágyának tárgya Gary Sue Kihrin életében olyan változás történik, amely során kiderül, hogy ő egy ilyen-olyan kiválasztott, nagy spoiler sorsra hivatott főhős, mellé pedig kapunk egy sor karaktert, akik kisbolygóként körülötte keringenek. Egy ilyen terjedelmű és ennyi szereplőt mozgató könyvben szinte hihetetlen, hogy nem akadt egyetlen szereplő sem, akit kedveltem, vagy legalább jólesőn gyűlöltem volna, de egyszerűen nem érdekelt, kinek milyen sorsot szán a szerző. A cselekményt érintve, nem volt olyan jelenet, ami emlékezetes lett volna, ahol azt gondolom, igen, ez az, ezért a pillanatért már érdemes volt elkezdeni a könyvet.
A fordulatok egy idő után meglehetősen egysíkúak voltak spoiler, néhány megoldás viszont egyszerűen ügyetlennek tűnt; itt gondolok például rögtön az első oldalakon annak a bizonyos kőnek a megtalálására, a sárkány bevonására a történetben, Janel megjelenésére, és még sorolhatnám. Az események olykor kellemetlenül lassan csordogáltak (teszem azt, alig vártam, hogy megszabaduljunk Ynisthanáról), máskor bakugrásokat tettünk (két évvel később: Kihrin immár varászló). Az idősíkok és a nézőpontok változása (E/1-ből E/3-ba) ugyan tetszett (éljenek a rövid fejeztetek!) , de mindent összevetve nem igazán volt értetlme. Olyan kevés idő telt el a két idővonal között, hogy Kihrin jelleme nem fejlődhetett (és azt is hozzá kell tennem, hogy a jelen Kihrinje, aki a múltat meséli, sem tűnik érettebbnek vagy bölcsebbnek), és Thurvishar lábjegyzetei számomra érdektelenek voltak – ez a két írói fogás mintha csak azt a célt szolgálná, hogy kicsit egyedibb, bonyolultabb legyen a sztori, és a profizmus látszatát keltse.
A negatívumok mellett lássuk, mi az, ami tetszett.
Nem tudom megmondani, hogy jó-e egy világfelépítés attól, hogy bitang részletes, viszont egyértelmű, hogy az írónő erre helyezte a hangsúlyt, és rengeteg munkát ölt bele. Démonok, sárkányok, különféle mágiára szakosodott családok, nevesített fegyverek…. volt itt minden, mi szem-szájnak ingere, mégsem tűnt túlzsúfoltnak a történet. Tetszettek a régmúlt és a jelen közti összefüggések, a lélekvándorlás, klassz volt a családfát böngészni, kibogozni a kapcsolatokat és elveszni a politikai hálóban.
Olvasni nem igazán szerettem, de két olvasás között jólesett a történeten agyalni, és bár a kicsit karcosabb, érettebb sztrorik jobban tetszenek, ha az idő egy kicsit szépít az emlékeken, próbát teszek a második résszel.

1 hozzászólás
_Nikki>!
Jenn Lyons: Királyok Veszte

"Tudjátok rengeteg fantasyt olvastam már, de manapság olyan könnyedén osztogatják ezt a címkét, hogy nehéz meglelni a valódi értékkel rendelkező történeteket. Még nehezebb olyan könyveket találni, amelyek az epikus fantasyk ismérveit követik és fel is tudnak nőni az általuk elvárt feladatokhoz. A Királyok veszte ez utóbbival próbálkozik és bár közel sem nevezhető tökéletesnek, mégis, az utóbbi idők egyik legjobb olvasásélményét jelentette.

Lyons a fantasy műfaj klasszikus elemeit nagyszerűen felhasználva egy rendkívül összetett és komplex új világot hozott létre, amelynek monumentalitását majdhogynem tökéletesen adaptálta a nagyjából 700 oldal könyvébe. Az egyik problémát mégis éppen ez jelenti. Hiába ugyanis a fantasztikus világépítés, Lyons rengeteg ötletet akart egyszerre a könyvébe szuszakolni és a létező összes fordulatot megpróbálta beleépíteni a cselekménybe. Mindez egyrészt biztosította az állandó izgalmat, másrészt viszont olyan szintű megfeszített figyelmet igényelt, amire minden leendő olvasónak javaslom a lélekben történő felkészülést. Majdhogynem az utolsó oldalakig kérdezgettem fennhangon, hogy „Mi van??? Nem értem!”… ugyanis hiába olvastam el többször egy-egy mondatot vagy bekezdést újra, a számos szereplőt, generációkra visszamenő rokonsági kapcsolatokat, testcseréket és ősi, rejtélyes jóslatokat felvonultató káoszban alig bírtam kiigazodni."

A teljes értékelés » https://nemfelunkakonyvektol.blogspot.com/2020/04/jenn-…

KöfférTzitzah P>!
Jenn Lyons: Királyok Veszte

Azt kell mondjam, Jenn Lyons nem semmi. Tény, hogy egy hasonlóan összetett fantáziavilágot kevesen képesek ilyen csodálatosan leírni, ennyire részletekbe menően megalkotni, és még fejben is tartani mindazt, amit kigondoltak. Csak képzelni lehet, mennyi térképet és családfát kellett ehhez megrajzolni, az istenek és démonok világával egyetemben, majd ráhúzni az egészet egy történetre, amit szintén nem lehet egyszerűnek titulálni.

Ugyanakkor, ami a könyv elképesztő erősségeit illeti, egyben sajnos gyengeségeiként is funkcionálnak. Annyi mindent akar átadni ebben a 700+ oldalban, ami talán dupla annyi lapon sem lenne teljesen érthető mindenki számára. Világos, hogy a történelmi és vallási háttér, a társadalmi berendezkedés, és a felépítés is hihetetlenül kidolgozott, annyira, hogy már-már tényleg a nyomdafestékben kéne úszkálni, hogy akadály nélkül nyomon követhető legyen minden egyes megjelenő elem. Egyrészt rengeteg a szereplő, akinek neve nem is olyan egyszerű, ráadásul soké még annyira hasonlít is másokéra, hogy az utolsó oldalak közös jeleneteiben mindegyik névnél kellett egy villanásnyi idő, mire belőttem, hogy akkor ez most melyikük is. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az idő nagy részében valódi identitásuk rejtve van, és amikor már azt hiszi az olvasó, hogy helyre tette magában az adott karaktert, akkor derül ki, hogy az nem úgy megy ám, mert korábban még futott két – vagy akár több másik néven is. Aztán ott vannak a terebélyes családfák (erről van melléklet is), amik a görög mitológia komplikált vérségi kötelékeivel vetekednek. Anyák, apák, gyerekek, nagyszülők, unokatestvérek, nagybácsik, stb. – aminek rendezettségét nem egyszerűsíti le, hogy vannak, akik titkolják a rokoni kapcsolataikat vagy nem ismerik el. Ja, és akkor csavarjunk mindezen egy jó nagyot: nemcsak a nevek változnak, hanem még a testek is, és az, akihez egy bizonyos test az előző jelenetben tartozott, a következőben már könnyedén lehet, hogy egy másikban van. spoiler szóval egy idő után már a főszereplő, Kihrin kilétében és szavahihetőségében is kételkedtem. Mélységes tisztelettel és elismeréssel lehet adózni az írónőnek, hogy mindezt ilyen remekül kifundálta, le az összes kalappal előtte, ami csak létezik a világon. De kell a történethez egy magas szintű szövegértési képesség, fokozott figyelemmel kísérve, mert emellett a Trónok Harca egy könnyed nyári olvasmánynak tűnhet. Ezt pedig a továbbiak is alátmásztják:

A mesélés két szereplő által zajlik, az egyik egy külső szemlélő tapasztalatai által – de ő is Kihrint helyezi középpontba –, a másik regélő pedig maga a fiú. A történteket egy varázskőnek mondják el, mely megjegyez minden szót, s a visszahallottak lejegyzése közben ezáltal képes egy harmadik fél is bekapcsolódni. Kiegészíti a dolgokat, kommentál néhány szituációt, egyes esetekben hasznos háttértudással lát el, vagy saját személyére tesz megjegyzést, bár kiléte sokáig rejtve marad. Ez a megoldás egyébként rendkívül kreatív, annyi a hátránya, hogy a közbeszúrások magas száma miatt megakad a szavak áradása, egy pillanatra megáll a cselekmény, nem egyszer olyan helyen, ahol ez zavaró.

A két fő mesélő eltérő idősíkban kezdi el beszámolóját a történtekről, és sokáig az az egyetlen kiemelkedőbb izgalom, hogy vajon mikor érünk el a jelenhez, mikor érnek össze ezek az idősíkok. spoiler Erre várva olvastam egyfolytában a könyvet, ez vitte előre a cselekményt, mert más nem igazán. Nem is lehet sejteni, hová fog kifutni a dolog, többszáz oldalon keresztül nincs is igazán fő szálnak nevezhető történetvezetés, csak Kihrin élettörténetét látjuk, aki viszont tudatlan, nincs tisztában azzal, ki is ő valójában, és mi a célja, míg körülötte szinte mindenki tudni véli ezeket az információkat. Így rengeteg az elejtett szó, mondatfoszlány, amiről sejteni lehet, hogy valami fontos, de mivel a fiúnak nem esik le, az olvasónak is nagyrészt hiábavaló próbálkoznia. A teljes kép a történet vége felé áll össze, és még azután is napvilágot látnak új dolgok, addig viszont el is kell jutni. A könyv 60%-áig tehát apró-cseprő morzsákat kapunk, amik vagy lekötnek, vagy nem. Az elbeszélői stílus viszont fent tudja tartani bizonyos mértékig az izgalmat, mert nem hiányzik belőle a humor, valamint a részletgazdag leírás sem.

Ezek alapján vitathatatlan, hogy egy majdnem mesterművet tarthatunk a kezünkben e könyv formájában, aminek egyetlen hibája az, hogy túlságosan sok a hattérinformáció, amire épül. Varázslatos és lenyűgöző ez a világ, a felépítés is egyedi és kreatív, a szereplők jelleme kellően megformált, de a nagy egész elveszik a részletekben. Nem árt maradéktalanul nyomon követni az eseményeket és a neveket, mert bajos ebben a szórengetegben ösvényt találni. A mű nehézségét még tetézi az is, hogy mindez 700 oldalon át folyik, amit javaslok minél rövidebb időn belül elolvasni, és félretenni nagyjából minden más elfoglaltságot, mert ha valaki hetekig rágódik rajta, a saját dolgát nehezíti meg az érthetőséget tekintve. Ha a fentiekben kifejtett akadályokat sikerül leküzdenünk, akkor már el lehet merülni Kihrin és társai kalandjaiban, ahogy üldözik és alakítják végzetüket.

A Trónok Harca kedvelőinek tudom ajánlani: a műfaji egyezés mellett a világfelépítése is hasonló, sőt, még a Vaják rajongóinak is termetes kedvencévé válhat a mágikus vonatkozások miatt. A tömény tartalom azért ne ijesszen el senkit, mert összességében megéri a sokszáz oldal, már csak azért is, hogy részesei lehessünk ennek a gyönyörűen megformált világnak.

off off

CaptainV IP>!
Jenn Lyons: Királyok Veszte

Racionális magyarázat nincs arra, hogy miért vártam úgy a Királyok Vesztét, hiszen semmilyen külső jel nem utal rá, hogy eredetibb lenne, mint az összes eddig olvasott epikus/high fantasy. És olyan értelemben ez igaz is, hogy ízig-vérig ebbe a zsánerbe tartozik annak minden toposzával, eszközével együtt, de olyan lendületes, hogy azok a részek, amik korábbi olvasmányélményeink alapján kiszámolhatók, élvezetesekké válnak, aztán ha az ember mégis épp belekényelmesedne valamibe, a szöveg rögtön ledob egy nevekkel, eseményekkel, fondorlatos tervekkel teli bekezdésbombát, és ismét riadókészültség van.
Ami egyébként nem mindig jön ki elegánsan: nekem nagyon önismétlő volt, hogy mindig elő tudott kerülni valaki, akinek van egy szövevényes, sokszereplős háttérsztorija, amit az egyik jelenlévő el is tud darálni egy helyben állva, majd somolyogva végignézi a hallgatósága értetlenkedését, de mivel a főszereplő túl fiatal és képzetlen az igazsághoz (milyen eredeti kifogás), kéreti még magát egy kicsit, hogy majd két oldal múlva maga a kölyök találja ki a részleteket. Az információátadásnak ez a módja egy idő után olcsó, de azt hozzá kell tennem, hogy a káosz, ami ilyenkor elszabadul és az abban rendet vágni igyekvő mozaikösszerakás a legszórakoztatóbb rész is egyben, az így nyert infók mindig tekernek egyet az ismereteinken, ilyenkor pezseg legjobban a történet.
Mindezt pedig adjuk össze azzal, hogy van vagy 80 nevesített szereplő, amiből csak 10-et nem kell tudni a röpdogához, és ezek közül senkinek sem az az spoiler, akiről mindenki hitte, és ezek akár spoiler találkozhattak, ÉS lehetséges a TESTCSERE, tehát hogy Trenfantuneiel végül Tubanuval testében kötött ki, az nagyon durva, mert Tubanuval spoiler Tubionel volt, szóval most technikailag nem Thequlion apja, hanem öccse, ezért szegény Thiartionus (aki most Thamezrion testében van, Thamezrion alsóközéplelkét meg úgyis kitépte Xilofon, a démon, szóval az ő szála besült), aki mai napig szerelmes Trenfantuneielbe, így hiába állt bosszút, szóval tiszta krézi, gondolom, így világos, miért vagyunk mind tök idegesek a tervünket illetően, ugye? Gyakran éreztem magam kiskutyának, akinek gőze sincs arról, mit művelnek a kétlábúak, de lobogó fülekkel berohan közéjük a párnacsatába, mert jó bulinak tűnik, és tollak, nevetés, nyakláncok, egy újabb T betűs név, még egy apa, ye!
.
Azt nem mondtam még, hogy két idősík van, ugye?

Jó, élcelődöm, de marhára élveztem, valójában nem olyan agyonbonyolított, mármint szövevényes és tömény, de lehet tartani a lépést, csak kell hozzá egy kis meló, plusz a könyv végén van névmutató (ami az e-könyveseken nem segít olyan sokat, de elméletileg ott a segítség). Rövid fejezetekből áll, bármikor lehet szusszanni benne, és nekem háromnegyedéig nem is okozott gondot megválni tőle, viszont ott elkezdi annyira összehúzni a szerző a szálakat, hogy már butaságnak tűnt letenni. (Plusz másnapra úgyis elfelejted, ki kicsoda, addig üsd a vasat, amíg meleg.)
Nem gondoltam volna, de kifejezetten kíváncsi vagyok a második részre, mert anyagdús a történet, hogy az első rész 700 oldala után fura, de lehet, hogy van még benne szufla. Ez hihetetlenül ritka, úgyhogy minden hibájával és agymenésével együtt kitöltötte azt a pozitív aurát, amit az elején ráképzeltem.

2 hozzászólás
Navi>!
Jenn Lyons: Királyok Veszte

Valószínűleg nem egy olvasási válság közepén-végén és az elmúlt idegörlő2 hónap után kellett volna olvasnom. Sajnos nem tudtam úgy ráhangolódni a könyvre, ahogy az jó lett volna. Pedig mennyi minden volt benne. Herceg, varázsló, sárkány, kígyóemberek, boszorkány és még sorolhatnám. Nagyon zavaró volt, hogy például sokáig nem tudtam, melyik történetszál volt előbb, melyik később. Imádtam Karom és Kihrin karakterét, ahogy beszólogattak egymásnak. De ehhez én most fáradt voltam. Újra fogom olvasni, de ehhez kell egy kis idő.

Beatrice8>!
Jenn Lyons: Királyok Veszte

„Őszintén? Én sem vettem volna meg magamat.”

@Eszti_TDA annyira hathatós ajánlására, hogy még meg is kaptam tőle a könyvet, nekiálltam, hogy elolvassam ezt a szép vaskos könyvet még gyorsan január elején, hogyha megint mehetünk suliba ne kelljen magammal cipelnem. Már a legelején kapott egy plusz pontot az elbeszélés formájáért. Azt nem mondom, hogy nem zavart össze vagy ötször, de nagyon érdekes volt. Egy jó ideig nem értettem mi folyik benne, csak sejtéseim voltak. De nem igyekeztem memorizálni és visszalapozgatni, úgy voltam vele, hogy ami megmarad, megmarad, ami nem, az előbb-utóbb csak leesik majd! :D Aztán elkezdtem érteni a dolgokat, de ettől minden csak bonyolultabb lett. Fő problémám forrása a történet értelmezésében a béklyókő volt. Te jó ég! Elmagyaráztam a húgomnak, amikor úgy éreztem, hogy már majdnem mindent tudok, hogy kik a fontosabb szereplők nagy nehezen, de ő is csak kikerekedett szemmel nézett, hogy ahhha. A közepén túljutva elkezdtek idegesíteni a szemszögváltások. Megállapítottam, hogy ez ilyen fantasy írós dolog lehet, szerintem tanítják, hogy hogyan lehet a legrosszabb pillanatokban szemszöget váltani. Sarah J. Maas, Cassandra Clare, Rick Riordan, most ez. Mindig mire pont belerázódom az aktuális szemszögbe és vadul olvasnám, hogy na, vajon mi lesz, jön a váltás! Kihrint bírtam, de annyira gyerek volt még az elején! A történet megértésében az is segítségemre lett volna, ha nem hazudott volna minden második szereplő, mint a vízfolyás többet között az egyik „nézőpontkarakter” is. Na meg, ha nem száz ember szemszögéből néztük volna a dolgokat.
„– (…) Vannak olyan férfiak, akiket veszélyesnek tartanak, aztán ott vannak azok, akik tényleg veszélyesek, és nem törődnek azzal, mi róluk a véleményed. Ő az utóbbiak közé tartozik. *

*Ez ugyancsak hízelgő. És egyáltalán nem igaz. Nagyon is érdekel, mit gondolnak rólam az emberek. Például azok, akik veszélyesnek gondolnak, kevésbé valószínű, hogy félbeszakítanak olvasás közben.”

Ugyanakkor ez tette többek között olyan izgalmassá! A nagy része olyan történet volt egy történetben, ami egy történetben van és amit én egy történetként olvasok! Az se lett volna rossz, ha egy karakter mondjuk… nem is tudom, tudom sokat kérek… de könnyebb lett volna, ha egy karakter, EGY KARAKTER és NEM KETTŐ azonnal! :DD Ezek miatt többször majdnem teljesen elvesztettem a fonalat. Meg amikor valakinek már a harmadik eredettörténetét kellett megtanulnom és teljesen összemosódtak a különböző verziók a fejemben. :D Miután a húgomnak elmagyaráztam a fő szálat nagyrészt értettem, de damn! Nagyon zavaros! Mondták, hogy bonyolult a története, de úgy voltam vele, hogy hát persze, fantasy, királyságok, fajok, családfák, de a béklyókőre nem számítottam.
És hiába tetszett az elején a dupla mesélés, amikor végre vége lett azért fellélegeztem kicsit. Persze, annak is megvan a varázsa, ha tudom az egyik történetszál hova fut ki, de azért néha jó nem tudni, hogy mi fog történni. Szegény spoiler halálát sajnáltam. Mondjuk amilyen rendszerességgel ezek feltámadnak… még ki tudja! A vége ígéretes, de azért készülök további szenvedésre, nem most jöttem le a falvédőről.

„– A „talán menni fog” jobb, mint a „nem fog menni, mert meg sem próbáltuk”.”

Voltak benne nagyon komoly és határozottan valóságos gondolatok is, szépen beépítve a fantasy világba. Ilyeneknél csak pislogtam, hogy wow.
„– Nem tehetek semmit, hogy felszabadítsam ezeket az embereket.
– Ez igaz, ha elhiszed, de félreértés ne essék: csupán azért igaz, mert elhiszed.”

„Csakhogy az igazi gonoszság nem egy démon vagy egy álnok varázsló. Az igazi gonoszság olyan, mint a Quur Birodalom: egy társadalom, ami a szegényekből és az elnyomottakból lakmározik, valahogy úgy, mint az anya, aki felfalja a saját gyerekeit. A démonok és szörnyetegek esete egyszerű; mindig összeverődünk, hogy leküzdjük őket. De az igazi, az alattomos gonoszság az, ami hagyja, hogy hátat fordítsunk valaki más fájdalmának, és azt mondjuk, hogy hát, ez bizony nem az én dolgom.”

A következő részt mindenképpen elolvasom, amint rászánom magam, hogy kipengessem az összeget rá, nem egy kétforintos könyv, de szerintem nem fogom sokáig bírni. :D
Összességében tehát nagyon tetszett, a történet hella bonyolult, érzelmileg nem különösen erős, de potenciál van benne, remélem ilyen téren még fejlődik, a szereplőket bírtam, Kihrint különösen. spoiler Na, meg Thurvishar lábjegyzeteit imádtam. :DD A világot meglepően megszerettem. Nem mondom, hogy kedves vagy szép, de mégis… az biztos, hogy szépen kidolgozott és egyedi, ha természetesen többnyire olyan elemekből épít, amiket már olvastam külön-külön más sorozatokban. Nagyon hosszú könyv és sokáig is tartott elolvasnom, de tényleg olvasmányos, a stílus a körülményekhez képest könnyed, humoros. Én tudom ajánlani.

„– A fenébe, mi lett a tervünkkel?
– Gyönyörűen működött, egészen addig, amíg már nem.”

Újraolvasás után:
Az újraolvasás okai:
1. 2 és fél évvel ezelőtt olvastam ezt, úgyhogy az emlékeim erősen ködösek voltak.
2. Végighallgattam órák között sétálva a No Page Unturned podcastsorozatát a könyvről és nagyon kedvem támadt más szemmel őjraolvasni, már a 2. és 3. könyv ismeretében.
3. Kellett a sorozathoz tartozó kihívásra.
Úgyhogy újra is olvastam és nem bántam meg. Egyrészt a 4. részhez NAGYON jól jött, bármennyire is kínzott az elején, hogy ezt olvasom ahelyett. Viccesnek találtam ebben az olyan megjegyzéseket, mint, hogy a „Relos Var nevű fickó a kisebbik rossz.” Sure, sure, sure, sure. „Relos Var és a gazdája, a yori Kaen herceg”.
Oké, ez is nagyon jó rész, megismerkedünk a szereplőkkel meg minden, de egyrészt a sok új infó nagyon leterheli az olvasót, másrészt külön vannak a szereplők! Még Teraeth és Kihrin Ynisthanan sem pótolja teljes egészében azt a Thurvishar+Kihrin+Teraeth+Janel squad goalst, ami a harmadik részben van. Meg a kínos találkozásokat a szülőkkel, volt szeretőkkel, házastársakkal és ellenségekkel! Az egyszerűen golden.
Meglepően sok ártatlan embert tekintenek járulékos veszteségnek ebben a sorozatban. Látszik, hogy nem ifjúsági.
Továbbra is nagyon jó idézet, de mit akart Teraeth? Miért ő mit csinál hogy ezeket a rendszerszintű problémákat megoldja? Pont azt mondja hogy „az igazi, az alattomos gonoszság az, ami hagyja, hogy hátat fordítsunk valaki más fájdalmának és azt mondjuk hogy hát az bizony nem az én dolgom”, de pontosan ugyanezt mondta Kihrinnek! Hogy ne menjen vissza ne érdekeljen hogy hány ember halt meg Gadrith, merthogy ez nem az ő baja. Miben különbözik ez attól amit ő mond? Kihrin is annyira nem érti mint én.
Ejj, ez a vége még másodjára is olyan izgalmas, hogy alig tudom olvasni. Pedig az alapján, ahogy szerintem állnak az események, vagyis a harmadik könyv végén, szinte semmi jelentősége nincs, hogy most sikerrel járnak-e vagy sem, hiszen sokkal nagyobb erők vannak mozgásban, ÉS tudom, hogy mennyire járnak sikerrel, de még így is izgalmas.
Tehát másodjára is remek volt, nagyon tanulságos a további cselekmény szempontjából és a való világra nézve is, úgyhogy ajánlom. Sajnálom, hogy nem kapható, de mindenkit tudok bíztatni a könyvtárazásra, illetve postaköltségért cserébe szívesen kölcsönadom, ez a könyv megérdemli.

9 hozzászólás

Népszerű idézetek

Deidra_Nicthea I>!

– A „talán menni fog” jobb, mint a „nem fog menni, mert meg sem próbáltuk”.

642. oldal

11 hozzászólás
Niitaa P>!

Ne hibáztasd magad olyasmiért, amiért egyáltalán nem te vagy a felelős.

670. oldal

1 hozzászólás
Ancalimë P>!

A sárkány hangja hangosan visszhangzott, ám mégsem állatiasan.
Adjátok ide, és én megmentem a hajótokat.
– Jó, de megígéred, hogy minden nap megetetsz, meg sok figyelmet meg törődést kapok tőled? – motyogtam.
– Kedvel téged. Ez jó – jegyezte meg Teraeth.

164. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Aggastyán · Kihrin · Teraeth
3 hozzászólás
Agave_Könyvek KU>!

Mint tudod, igazából Kihrinnek hívták, de szerette a Szarka nevet, mert az jól leírta mind a vágyait, mind a foglalkozását. Szarka betörő volt, méghozzá nagyon különleges betörő: egy Kulcs. Szeretett lekuporodni és ujjaival a legmagasabb peremet markolni, egyedül a madarakkal, a gondolataival, a bűneivel. Szárnyalásról, szabadságról és egy olyan világról álmodozott, ahol soha senki nem láncolná meg.
Ha belegondolunk, ironikus.

Hiszen ritkán kapjuk meg azt, amit akarunk, nem igaz?

Tizenöt éves volt: Quurban még nem felnőtt, mégis túl idős ahhoz, hogy gyereknek lehessen nevezni. Ám mint mindenki, aki két világ között rekedt, gyűlölte és vágyta is mindkettőt. Tizenkét éves kora óta nem gondolt magára gyermekként, amikor a tanítója meghalt, és ő Kulcsként először fizetett az Árnytáncolóknak.
Szarkának talán igaza volt, mert az Alsó Kerület nyomornegyedeiben senki sem marad sokáig gyermek. Azok a szegény lelencek, akik beállnak az Árnyéktáncolókhoz hasonló bandákba, még gyorsabban felnőnek.
Szarka ténykedésében egyetlen hiba akadt, egyetlen botlás, ami a vesztét okozta.
Kíváncsi volt.

25-26. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Kihrin
Eszti_TDA >!

– Azok ott bálnák? Még sosem láttam bálnákat!
– Ja, azok? – Teraeth unott arckifejezéssel nézett át a hajó peremén. – Csak néhány tucatnyi, szűk húsz méter hosszú, végtag nélküli kék elefánt, akik úsznak egyet. Ne is törődj velük!
– Sosem láttam még ennyit!
– Mint kiderült, egyet sem láttál eddig, tehát ez nem nagy szó.

124. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Kihrin · Teraeth
3 hozzászólás
Deidra_Nicthea I>!

– Tya áldja meg… Relos Var! Más varázsló erre képtelen lenne.
– Ismered őt? – kérdeztem meglepetten.
– Ó, hát persze. Gyakran meglátogatta az egykori férjemet egy kis teára meg némi emberáldozatra.

130. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Relos Var · Tyentso
1 hozzászólás
Belle_Maundrell >!

Az a hős, akivel sosem történik semmi rossz, nem is igazán hős. Inkább csak elkényeztetett.

178. oldal

Deidra_Nicthea I>!

– A fenébe, mi lett a tervünkkel?
– Gyönyörűen működött, egészen addig, amíg már nem.

676. oldal

Ancalimë P>!

– […] Nem árulsz be neki, ugye? […]
– Darzin D'Monnak? Arról sem szólnék neki, hogy törölje le a szart a képéről.

360. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Galen D'Mon · Kihrin
Niitaa P>!

– Ugye, milyen vicces, hogy a rövid kérdésekre hosszú válaszok vannak?

176. oldal


A sorozat következő kötete

Sárkányok kórusa sorozat · Összehasonlítás

Hasonló könyvek címkék alapján

John Gwynne: Az istenek árnyéka
Michael J. Sullivan: Mítoszok kora
Steven Erikson: Tremorlor kapuja
Steven Erikson: A Halottasház kapuja I-II.
R. A. Salvatore: Egy letűnt isten eljövetele
Aurora Lewis Turner: A hatalom köve
Patricia McKillip: Boszorkányerdő
Sarah J. Maas: A Court of Thorns and Roses – Tüskék és rózsák udvara
Robert Jordan: Mennyei Tűz I-II.
Vivien Holloway: A vihar ígérete