Az ​enyém 94% 24 csillagozás

Mondhatnék e könyv kapcsán okosságokat, de azt hiszem, nagyon nem lenne illő.
Emelem kalapom Jenei András előtt, hogy ezt így dolgozza fel, nem hiszem, hogy sokan képesek lennénk erre.
Megvakulni… Talán az egyik legborzalmasabb dolog lehet, a többit nem is említve. De az utolsó mondata a legfontosabb a szerzőnek.
SOHA NE ADD FEL!

Jenei András könyvét jó szívvel ajánlom mindenkinek: aki egészséges, annak azért, hogy jobban lássa, mit veszíthet, és talán jobban megbecsüli az egészségét, aki beteg, annak meg azért, mert rengeteg erő sugárzik belőle, amiből merítkezni lehet. Andrást életét súlyosabbnál súlyosabb betegségek teszik egyre nehezebbé, de míg más talán feladta volna, ő megrázta magát, és fityiszt mutatott a sorsnak. Megmutatja, hogy az életet lehet élni, még akár élvezni is cukorbetegen, vakon, vesebetegen, és hetente többször a dializáló géphez kötve is. Még ha gyakran nem könnyű, akkor is.
András történetét hallgatva eszembe jutott az az eset, amikor kezdő nővérként egymás nyakába ugorva örültünk reggel műszakkezdéskor, mert megtudtuk, hogy éjszaka ment a mentő X. Y-ért, mert lett donor, és végre vesét fog kapni. Pedig hát az valaki élete árán adódott csak. :-(
Kívánok magamnak, és mindenkinek annyi erőt betegség esetére, amennyiről András könyve, élete tesz bizonyságot! Akkor nem csak túlélünk, de képesek leszünk minőségi életet is élni. És az nem kevés.

Gyönyörű. Emberi. Realista.

Alighogy elkezdtem olvasni a könyvet, a szerző azt írta nekem, reméli, tetszeni fog nekem. Miközben olvastam, folyamatosan ez járt a fejemben, és azon gondolkodtam, vajon mit fogok majd írni a könyvről.
A könyv a szerző életének egy meghatározó részéről szól. Tanulságos, jól megírt könyv, és valahol hálás is vagyok, hogy nem lett részletezve a kezelés.
Mikor gyerek voltam, egyetlen dologtól féltem: mi lenne, ha nem látnék? András ezzel a könyvvel megmutatta nekem, hogy mennyire színes lehet a világ, és hogy bárki képes bármire, csak kellő elhatározás kérdése minden.

Betekintést nyerhettünk a könyvvel András életébe abba az időbe, amikor elvesztette látását.
A szerzőt nem ismerem személyesen, de van pár idézet a könyvből, amit mintha a számból vett volna ki.
Maga a nyelvezete, ez a közvetlen, kissé csapongó stílus nekem bejött, főleg, hogy nem egy egyszerű történetről beszélünk.

Amit csak tudok bitos elolvasok tőle.

Nem volt könnyű olvasmány, de hiszem, hogy megérte. Vannak, akiket az élet sokkal kegyetlenebbül hajt a megoldandó sorsfeladat felé, mint másokat, és András pont ilyen.
Egy kevésbé súlyos betegség tudata is lehet szörnyű, hát még ha ilyen végleges és ilyen korlátozó állapot válik belőle! A vége felé már nagyon drukkoltam, hogy ha hívás, akkor most… Aztán a következőnél megint. És igen, hiszem, hogy egy ilyen súlyos állapotból csak a saját elefántcsont-tornyunk építése szakít ki. Hogy mi ez? Mindenkinél más. Andrásnál a normális életbe való visszatérés, a munka, a barátok, a közösséghez tartozás. Reméljük, innen már csak felfelé vezet az út.

Annyira sok minden kavarog a fejemben a könyv kapcsán, hogy kicsit nehéz összeszedetten írnom róla.
Először is nekem sokszor megfordult a fejemben, mikor az utcán vak embert láttam, hogy mi játszódhatott le benne, mikor elvesztette a látását, hogyan lehet megtanulni ezzel élni, hogyan lehet elfogadni. Számomra a lehetetlennel volt egyenlő. Ugyanakkor természetes láttam, hogy ez nem így van. Ilyenkor eszembe jut, hogy ők mennyire erősek, hogy nekem rossz kedvem van, mert reggel nem úgy áll a hajam, nem tiszta a kedvenc ruhám, amit fel akartam venni, mert csúnyán néztek rám az utcán, netalán olyat mondtak nekem, ami nem esett jól. Mennyit foglalkozok azzal, hogy mit gondolnak rólam… Igazából ezek nem is problémák. Mennyi sokkal nehezebb sors van… Örülnöm kellene annak, hogy mennyi mindenben szerencsés vagyok. Persze, ahogy a könyvből kiderül, elsősorban a saját problémáinkkal foglalkozunk, sajnáltatjuk magunkat. De lehet másképp is. És kell, hogy másképp legyen.
Szóval sok ilyen dolog jutott az eszembe, miközben olvastam a könyvet. Hogy lehet ezt elviselni? Hogy lehet mégis ezt pozitívan, humorral kezelni? Miért? Mit akar ezzel a sors vagy bármilyen más hatalmasabb erő? (Ki, miben hisz)
Bátran ajánlom a könyvet bárkinek, aki kicsit is kíváncsi milyen másnak lenni, aki kicsit is empatikus, aki meg akarja érteni milyen vaknak lenni, aki észrevesz másokat is az utcán…
És köszönöm, hogy eben a nagyon őszinte, személyes hangvételű könyvben kicsit beleláthattam valaki lelkébe.

Nehez barmit is irni, rengeteg gondolat kavarog bennem. Barmilyen betegseggel egyutt elni nehez de tudni kell emelt fovel viselni, Andras szamara ez sikerult. Hatalmas tiszteletem neki amiert igy viseli a sorsat! Ajanlom mindenkinek ezt a konyvet, tanulsagos lesz! Jenei Andrasnak pedig koszonom!

A változás gondolata mindig is rémisztő volt a számomra. Természetemből fakadóan rettegéssel tölt el, ha amit megszoktam, hirtelen eltűnik az életemből. (Bár, szerintem sokan vagyunk ezzel így.)
Az egészségemet tekintve, illetve a a magánéletemben is hasonló dolgokkal küzdöm, így az első reakcióm erre a könyvre a sírás volt. úgy sírtam, mint egy kisgyerek és nem bántam.

Teljes értékelés: https://ujalmok.blogspot.com/2021/01/jenei-andras-az-en…

Végtelenül őszinte és megrázó könyv. Az író szemérmesség nélkül enged bepillantást egy olyan élethelyzetbe, amiről az embernek fogalma sincs, amíg bele nem kerül. A téma ellenére mégis olvasmányos és pozitív végkicsengésű. Csak ajánlani tudom mindenkinek.