Orwell 90% 11 csillagozás

Orwell levelezésben állt a Párizsban élő amerikaival, Henry Miller-rel, akinek korai regényeiről jó véleménnyel volt, és Párizsban megszakította útját, hogy találkozhassanak. […] Orwell leírja, hogyan reagált a politika iránt nem érdeklődő, leginkább csak magával törődő, hedonista Miller az író politikai nyilatkozataira: „a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte a spanyol polgárháború. Csupán annyit mondott – ennél erőteljesebben fogalmazásban –, hogy hibbantságra vall, ha valaki e pillanatban Spanyolországba megy. Azt meg tudta érteni, ha valaki önző szándékból kel útra, például kiváncsiságból, de hogy az ember kötelességérzésből ilyesmibe gabalyodjék, az számára tömény ostobaság.” Miller később így emlékezik: „Bár Orwell a maga módján remek fickó volt, a végén már azt gondoltam, hogy hülye. Mint sokan az angolok közül, ő is idealista volt, mégpedig, nekem úgy tűnt, teljesen őrült módon idealista.

174. oldal

Orwell Koestlerrel való barátsága az ellentétek egyesülése volt, melyben erős kötőanyagnak bizonyult a baloldali antisztálinizmus, amely csaknem végzetes spanyolországi kalandjaik során alapozódott meg. Koestler közép-európai volt, zsidó és exkommunista, kozmopolita, hedonista, gátlástalan a nőkkel szemben, megszállottan dolgozott, sokat ivott és megállás nélkül utazott. 1905-ben Budapesten született, Bécsben előbb a mérnöki karra járt, majd pszichológiát tanult, és egy sor Ullstein-féle lapnak dolgozott tudományos munkatársként. 1931-ben csatlakozott a kommunistákhoz, egy évre Oroszországba ment, majd 1938-ban kilé-pett a pártból. A spanyol polgárháború idején, miközben a londoni News Chronicle tudósítója volt, néhány hónapot börtönben is töltött, amikor a fasiszták elfoglalták Malagát. Minden éjjel hallotta a puskalövéseket, amikor kivégezték a republikánusokat, és őt magát is az a veszély fenyegette, hogy lelövik. Koestler Spanyol testamentum című könyvéről szóló kritikájában Orwell így ír 1938 februárjában: „Pszichológiai szem¬pontból nagyon érdekes – talán a legőszintébb és legszokatlanabb be¬számoló, amelyet valaha írtak a spanyol háborúról.”
Amikor kitört a második világháború, Koestler megszökött egy francia internálótáborból, és Angliába ment, ahol harmadszor is börtönbe került. (Azt állította, Pentonville volt a kedvenc börtöne.) 1940-ben publikálta remekművét, a Sötétség délben-t, amelyben azt írta meg, milyen pszichológiai hatásai voltak a moszkvai tisztogatás tárgyalásainak az áldozatokra. Orwell 1941 januárjában, egy hónappal azelőtt, hogy találkozott volna Koestlerrel, kritikát írt a könyvről: „A könyv, a börtönirodalom egy darabja regénynek is briliáns, de legnagyobb értéke talán az, hogy olyan valaki értelmezi benne a moszkvai »vallomásokat«, aki belülről is¬meri a totalitáriánus módszert.” Koestler tudta, mit jelent a száműzetés meg a kivégzés, és – akárcsak Orwell, de rajta kívül Angliában kevesen – megértette, hogy a forradalmi idealizmust vitathatatlanul lerombolta a hatalom korrumpáló hatása. Ahogy John Banville regényíró megjegyzi, Koestler maga volt a „klasszikus közép-európai érzékenység: gyökértelen, kifinomult, ambiciózus, magában kételkedő, élményekre éhező, politikailag elkötelezett, és elkeseredéstől gyötört”.

Április 18-án miután Anne elment Németországba, Orwell bizalmas hangú levélben tárta fel az érzelmeit:
Szeretném tudni, nagy bűnt követtem-e el azzal, hogy közeledtem hozzád. Bizonyos szempontból persze botrányos, hogy egy olyan valaki, mint én, lépéseket tegyen olyan valaki felé, mint te, de a megjelenésedből azt gondoltam, hogy nemcsak magányos és boldogtalan vagy, de olyan valaki is, aki a szellemén keresztül éli meg az életet, és talán érdekelné egy ilyen férfi, aki sokkal idősebb, és nincs is túl jó állapotban… Valójában azt szeretném meg-kérdezni, szeretnél-e egy író özvegye lenni. Ha a dolgok többé-kevésbé úgy maradnak, ahogy eddig voltak, akkor sok móka lenne benne; lehet, hogy kapnál szerzői jogdíjat is, és érdekes lenne kiadni a publikálatlan dolgokat.
Már számtalanszor úgy volt, hogy meghalok, de mindig tovább éltem… Azt hiszem, nemzőképtelen is vagyok – legalábbis soha nem született gyerekem, bár soha nem vizsgáltattam ki magam, az annyira gusztustalan. Ha viszont te valaki mástól akarnál gyereket, engem nem zavarna, mert bennem nemigen van fizikai féltékenység…. Te fiatal vagy és egészséges, jobbat érdemelsz, mint én; ha viszont nem találsz ilyen embert, és ha úgy tekintesz magadra, mint aki alapvetően özvegy, akkor rosszabbul is járhatsz – már feltételezve, hogy nem undorodsz tőlem. Ha még tíz évig élek, azt hiszem, meg tudok még írni három jó könyvet… de békét, nyugalmat akarok, és valakit, aki szeret…
Nemigen maradt már más az életemben, mint a munka, és hogy Richardot el tudjam indítani az életbe. Csak néha annyira magányos vagyok. Száz meg száz barátom van, de nincs egyetlen nő sem, akit érdekelnék, és bátorítana.
Orwell a korát emlegeti, azt, hogy nem egészséges, és gyakorlatilag megígéri, hogy nemsokára meghal. A házasság helyett inkább özvegységet kínál, meg azt a lehetőséget, hogy a munkái publikálhatók. Hab a tortán, hogy még azt is bevallja, nemzőképtelen (bár ebben nem lehetett biztos) és hogy meg-csalta Eileent. Clifford Chatterley módjára még azt is felajánlja jövőbeli menyasszonyának, hogy mással nemzzen gyermeket. Ez a furcsa, nyomorult, egyáltalán nem rokonszenves nyilatkozat Franz Kafkának – aki szintén tüdőbeteg volt – a menyasszonyához, Felice Bauerhez írott, gyötrődő leveleit idézi, melyben Kafka a szánakozásra épít, megvallja legrosszabb tu-lajdonságait, és mintegy teszteli menyasszonyát, hogy meddig képes őt elviselni: „Le akarlak húzni magamhoz… le a szörnyű elaggottságba, amit képviselek… Ennek ellenére magadra veszed-e a keresztet? Leborulok előtted, és könyörgök, hogy taszíts el: minden más mindkettőnk számára csak a pusztulást jelentheti.”
Ha számításba vesszük váratlanul zajló lánykéréseit, a saját jövőjéről adott zord képet és kísérleteit, hogy rábeszélje a nőket a házasságra, nem csoda, hogy Orwell nem talált feleséget. Az Állatfarm hirtelen és váratlan sikere azonban változást hozott ebbe az érzelmi zűrzavarral teli életbe.

Még 1946 áprilisában is, amikor az Állatfarm végre meghozta számára a sikert, szerényen írt Gow-nak: 'Kérem, fogadjon el egy példányt a könyvemből. Nagyon rövid, és talán szórakoztatónak találja majd.'

96. oldal

Orwell gyerekkorától szerette a robbantásokat és szívesen kísérletezett velük […] Az önkéntes haderő lehetőséget adott Orwellnek arra, hogy élete legnagyobb robbantását megrendezze. Warburg beszámolója szerint mozsárágyújuk, egy kivalló páncéltörő fegyver „úgy volt megtervezve, hogy ki lehetett lőni vele egy font súlyú műanyag bombát 400 yardnyi távolságra úgy, hogy még meglehetősen pontosan célba talált”. Amikor Orwell rossz bombát töltött az ágyúba, és kiadta a tűzparancsot, a mozsárágyút tartó katonának kihullott elöl az összes foga, egy másik katona pedig 24 órán át eszméletlen volt. Orwell őrmester kétségtelenül nagyobb veszélyt jelentett a saját katonáira, mint a láthatatlan ellenségre.

233. oldal

Orwell (aki egyetlen akasztást látott, de az elborzasztotta) saját érzéseit a többiekre is kivetíti. Jegyzetfüzetében egészen odáig megy, hogy konkrétan leírja azt, amit a cikkekben írtak hallgatólagosan magukba foglaltak.: „Amikor egy gyilkost akasztanak, csak egyetlen ember van jelen, aki nem követ el gyilkosságot abban a pillanatban.”

90. oldal

Az, hogy Winston már az első találkozásuk alkalmával őszintén beszélt a lánynak az érzelmeiről, azt az érzést kelti bennünk, hogy Orwell az ő megszokott kafkai stílusában kérte meg Sonia kezét: „Harminckilenc éves vagyok… Visszértágulatom és öt műfogam van… Tíz-tizenöt évvel vagy fiatalabb nálam.
Mi is vonzhat egy magamfajta emberhez?” De amikor Julia odacsúsztatott neki egy kis cetlit, „a Szeretem szó láttán elöntötte a vágy, hogy életben maradjon”, ami előrevetíti Orwell azon kijelentését, hogy: „Komolyan úgy gondolom, hogy tovább élnék, ha házas lennék.” De Winston, mintha látná Orwell jövőjét, így szól: „Lehetetlen, hogy ez az ügy szerencsésen végződjék: ilyesmik nem történnek a való életben.

Blair abban a hitben nőtt fel, hogy az imperializmust az igazolja, hogy a brit civilizáció felette áll azoknak a barbár népeknek, akik felett uralkodik, a gyakorlatban azonban mást látott.

…Orwell pontosan tudta, hogy a Golancz, a kommunisták elkötelezett híve sohasem publikálna könyvet valakitől, aki a POUM tevékenységével kapcsolatba hoztak, és aki a saját szemével látta a barcelonai májusi eseményeket, így új könyvét Fredric Warburghoz vitte. Warburg 1898-ban született, a bankár Warburg család svéd ágának leszármazottja volt, Westminster Schoolban és Oxfordban, a Christ Churchön tanult, és az első világháborúban a passchendaele-i csatában hadnagyként harcolt. 1936-ban egy gazdag nagybátyjától 5000 fontot kölcsönzött, hogy üzlettársát Martin Seckert kifizesse, és megalapítsa saját cégét, a Secker & Warburgot. Nemcsak Orwell kiadója, de közeli barátja is lett. 200. old.
Egy BBC-interjúban Warburg kertelés nélkül beszél Orwell megjelenéséről (az első két mondatot az adásból kivágták), említést tesz arról az ellentmondásról, ami Orwell visszahúzódó természete és írásainak életrajz jellegű feltárulkozása között tapasztalható, a beszélgetést pedig a Hódolat Katalóniának egyik időszerű idézetével zárja:
„Orwell nagyon magas volt, világító kék szeme volt, csontos arca, domború homloka, nem is mindig tiszta ruha fedte… Magányos ember volt. Nagyon Ritkán mondott magáról bármi személyeset, bár az élete, átdolgozva, benne volt a könyveiben… elég hűvösen viselkedett, és nem hiszem, hogy a barátai felé több melegséget sugárzott volna, és azt se gondolom, hogy ő maga ezt megkapta tőlük… Orwell nem szerette, ha bármi olyasmivel azonosítják, ami hatalmat vagy sikert jelenthet… Úgy írt, hogy nem törődött a népszerűséggel, és nem félt, hogy utálják.”

200. oldal

Mivel a BBC személyügyi dokumentumai még mindig zárolva vannak, nem tudjuk, hogyan értékelték Orwellt a felettesei. Ő azonban úgy írta le a hangulatot, hogy „átmenet egy lányiskola meg a bolondokháza között”, és miután hatalmas erőfeszítések ellenére sem értek el semmit, kijelentette, „amit most csinálunk, az haszontalan, sőt kicsit rosszabb, mint ha haszontalan lenne”. Elpanaszolja, milyen kétségbeesetten kutat újabb témák után, siránkozik a közvetítés rossz minőségén („valami technikai baki miatt teljes csőd volt az egész, szinte csak recsegő zajokat lehetett hallani”) és zavarta, hogy a propaganda miatt hazudni kényszerült. De azért a BBC tisztességes hely volt. A háború idején a semleges Svédországon keresztül jogdíjat fizettek Hitlernek, a Mein Kampf-ból való részletek közlése miatt.
Orwell éppúgy gyűlölte a propagandát és a munkáját, mint Winston Smith az 1984-ben. A Hódolat Katalóniánakban keserűen jegyzi meg, hogy „a háború egyik legborzasztóbb kísérőjelensége, hogy a hadipropaganda, az üvöltés, a hazugság-tömeg és a gyűlölködés mind-mind olyan emberektől származik, akik nem harcolnak”, 1942 áprilisában már mindkét oldal háborús propagandájától elundorodott, és csípősen írja naplójában: „Bátran lehet hazudozni, hisz manapság a legátlátszóbb hazugságok sem keltenek visszatetszést, még akkor sem, ha tényleg senki nem veszi be őket. Fuldoklunk a mocsokban… a szellemi tisztesség, a tárgyilagos vélemény teljesen eltűnőben van a föld színéről… Avagy tényleg nem akad senki, akiben még összefér a határozottság a józan ítélőképességgel? Nos, alighanem nagyon is sokan vannak, csak épp nem hallani a hangjukat, mivel napjainkban a paranoiások bitorolnak minden hatalmat.”