The ​Virgin Suicides 14 csillagozás

Jeffrey Eugenides: The Virgin Suicides Jeffrey Eugenides: The Virgin Suicides Jeffrey Eugenides: The Virgin Suicides Jeffrey Eugenides: The Virgin Suicides Jeffrey Eugenides: The Virgin Suicides Jeffrey Eugenides: The Virgin Suicides Jeffrey Eugenides: The Virgin Suicides Jeffrey Eugenides: The Virgin Suicides Jeffrey Eugenides: The Virgin Suicides Jeffrey Eugenides: The Virgin Suicides Jeffrey Eugenides: The Virgin Suicides

First published in 1993, „The Virgin Suicides” announced the arrival of a major new American novelist. In a quiet suburb of Detroit, the five Lisbon sisters--beautiful, eccentric, and obsessively watched by the neighborhood boys--commit suicide one by one over the course of a single year. As the boys observe them from afar, transfixed, they piece together the mystery of the family's fatal melancholy, in this hypnotic and unforgettable novel of adolescent love, disquiet, and death. Jeffrey Eugenides evokes the emotions of youth with haunting sensitivity and dark humor and creates a coming-of-age story unlike any of our time. Adapted into a critically acclaimed film by Sofia Coppola, „The Virgin Suicides” is a modern classic, a lyrical and timeless tale of sex and suicide that transforms and mythologizes suburban middle-American life.

Eredeti megjelenés éve: 1993

>!
Picador, New York, 2018
244 oldal · puhatáblás · ISBN: 9781250303547
>!
Picador, London, 2015
384 oldal · keménytáblás · ISBN: 9781250074812
>!
Fourth Estate, London, 2013
244 oldal · puhatáblás · ISBN: 9780007524303

3 további kiadás


Kedvencelte 6

Most olvassa 3

Várólistára tette 17

Kívánságlistára tette 22


Kiemelt értékelések

entropic P>!
Jeffrey Eugenides: The Virgin Suicides

Színtiszta melankólia.
Gyönyörű.

Újra, 2018.

(A következő szavak viszont többnyire régiek. Ön-plagizálás, na.)

Az első alkalom után az Öngyilkos szüzeket egy szépséges, végtelenül melankolikus regénynek tartottam, aminek az olvasása közben elfelejtettem azon gondolkodni, hogy az író pontosan milyen módon éri el azt, hogy a könyve ennyire megbabonázó legyen. Elég volt az, hogy eléri.
És elérte másodszorra is – az egyetlen lényeges különbség annyi, hogy most feltűnt a regényt átszövő fura-fekete humor is, amitől csak még jobb az egész.

A történet a pusztuló detroiti iparvidék egyik fehér kerítéses kertvárosában játszódik. Itt él egy szűk házban az öt Lisbon lány (életkoruk tizenháromtól tizenhét évig terjed), szigorú, vallásos anyjukkal és tehetetlen, tutyimutyi apjukkal. A lányok az iskolán meg a templomon kívül sehová sem járhatnak, nem randizhatnak, nem sminkelhetik magukat, úgyhogy ötük minden kamaszos nőiessége a családi ház zárt ajtói mögött áramlik-zsúfolódik-hatványozódik. Az öt rejtélyes, megközelíthetetlen lány a környék összes kamaszfiújának fantáziáját megmozgatja, de a fiúknak esélyük sincs rá, hogy valaha is valóra váltsák az álmaikat vagy egyáltalán közelebbről is megismerjék a lányokat – nem utolsósorban azért, mert egy év leforgása alatt mind az öt lány öngyilkos lesz.

Az, hogy a legfiatalabb lány első (még sikertelen) öngyilkossági kísérlete utáni évben az összes nővér meghal, már az első oldalon kiderül, úgyhogy ezzel nem árultam el semmi. És bár a környékbeli fiúkat, felnőtteket, orvosokat, papokat és újságírókat egyaránt foglalkoztatja az öt lány öngyilkossága, még azt sem mondanám, hogy a regény legfőbb témája az, hogy a szereplők megpróbálják kideríteni a lányok halálának okát. Ez is benne van persze, és a könyvben számos lehetséges ok felmerül (családi hajlam; a legkisebb lány példájának követése; kamaszkori depresszió; menekülési vágy; önzés), de szerintem mégsem ez a lényeg.

Hanem az, hogy a regény T/1-ben beszélő narrátorai, a most már középkorú, illúzióikat vesztett hajdani kamaszfiúk évtizedekkel a történtek után sem tudják elfelejteni a Lisbon lányokat. Ezért kezdenek nyomozásba, ezért interjúvolnak meg mindenkit, akinek hajdan köze volt a tömeges öngyilkosságokhoz, és ezért gyűjtik és rendszerezik mániákusan a rendelkezésükre álló adatokat és „bizonyítékokat”. Mindettől igazából nem remélnek semmit, és tudják, hogy ha megszereznének minden bizonyítékot és összeraknának egy logikus, kerek történetet a lányok életéről, akkor sem változna semmi, mert az ő életükre és minden felnőttkori kapcsolatukra örökre rányomta a bélyegét az, hogy kamaszkorukban ismerték a Lisbon lányokat: aki egyszer is szerelmeskedett az egyetlen nem szűzként távozó Lisbon lánnyal, annak már a világ összes többi nője csak engedelmes, a megfelelő pillanatokban sikoltozó ágymelegítőnek tűnik; s akinek a haját egyszer a homloka másik oldalára igazította valamelyik lány, az most már egész életében arra az oldalra fogja fésülni a haját.

A fiúk szemében a Lisbon lányok minden létező férfifantázia, minden női erény és a korszellem megtestesítői egyszerre, s a lányok halála mintha egyszerre lenne oka és következménye a környék pusztulásának – az ipar hanyatlásának, a halódó fáknak, a családi ház egyre romló állapotának. Nem tudni, kinek vagy minek a pusztulása kezdődött előbb, az viszont jellemző, hogy a temetői dolgozók több mint négyszáz napig tartó sztrájkja éppen akkor ér véget, amikor a négy idősebb Lisbon lány öngyilkos lesz, és a sztrájk ideje alatt felhalmozódott holttestekkel ellentétben nekik már nem kell hűtőházakban zsúfolódniuk, hanem rögtön a földbe kerülhetnek – mintha csak megtalálták volna a helyüket.

És biztosan könnyebb így nekik, mint hajdani imádóiknak, a férfiaknak, akik a lányok miatt örökre kamaszok maradtak (pedig nem is volt olyan jó a kamaszkoruk, hogy azt érdemes lett volna tartósítani és átmenteni a felnőttkorba), és úgy járnak haza az emlékeikbe, mint Holden Caulfield a múzeumba, ahol soha semmi nem változik.

19 hozzászólás
NannyOgg>!
Jeffrey Eugenides: The Virgin Suicides

A fülszöveg félrevezető, legalább is engem félrevezetett. Valamiért azt hittem, ez majd amolyan „fiatal, közkedvelt gimnazisták öngyilkosságot követnek el szexista társadalmunk ellen való tiltakozás okán” lesz, vagy valami ilyesmi. Ebből is látszik, mennyire megfeküdte a gyomrom a Tizenhárom okom volt… című YA-ostobaság. Ehhez képest kiderült, hogy ez egy iszonyat jó könyv, és a hangulata, a mondanivalója egyáltalán nem jön át a fülszövegből (szerencsére).

Ez a könyv nem az öngyilkosságról szól, hanem az arctalanságról, egymás meg nem ismeréséről, előítéletekről. Nem hisztis kamaszok a főszereplők, akiket végigkövetünk a jól bevált „bajom van-iszom/drogozom/szexelek orrba-szájba-miért nem ért meg senki?-jól megölöm magam-mindenki sajnál és a könyv végén levonunk valami bődületes közhelyet tanulság gyanánt-az olvasók zokognak” úton, hanem olyan emberek, akik hiába tudnák sikeresen feldolgozni az őket ért megrázkódtatásokat, a környezetük elvárja tőlük, hogy összeroppanjanak és a fájdalomtól félőrült zombikként viselkedjenek. Nem hagyják őket továbblépni.

Az izgalom és borzongás kedvelői szintén csalódni fognak: már az első oldalon kiderül, hogy a könyv végére mind az öt Lisbon lány öngyilkos lesz. Előre lelőni a könyv végét mindig bátor és roppant veszélyes dolognak tartottam, mert így nincs mese, muszáj úgy írni, hogy akkor is el akarjam olvasni a történetet, ha tudom, hova vezet. Jeffrey Eugenides pedig pont úgy ír. Az egész melankólikus-misztikus atmoszféra, ami a Lisbon lányokat körüllengte, nagyon megfogott, de különösen a narrációért voltam oda: pártatlan, de elfogult, kívülálló, de nem a saját döntése miatt, éppen csak egy kicsit lát többet, mint akárki más, de mégis látja, amit senki sem akar észrevenni. Szuper, ahogy teret enged nekem, az olvasónak, hogy nem rágja a számba a részleteket, nem magyaráz, nem tesz benfentessé, hanem hagyja, hogy levonjam a saját konklúziómat.

(Le is vontam: több Eugenides könyvet fogok olvasni. És üzenem Jay Ashernek, hogy neki is kéne.)

8 hozzászólás
Midnightsp>!
Jeffrey Eugenides: The Virgin Suicides

Még él bennem az emlék, hogy mennyire szíven ütött a Sofia Coppola-adaptáció, amikor néhány éve láttam, és persze azóta nagy kedvenccé avattam.
Mégis a könyv nyújtotta élménnyel össze sem lehet hasonlítani.

Maga az ötlet, hogy a történetet nem a lányok, hanem a környékbeli fiúk szemszögéből látjuk, egészen zseniális. Egyszerre jelenik meg a lányok tárgyiasítása, az emberi valójuk ignorálása, az, hogy mennyire csak a pubertáskori vágyaik kivetüléseként szolgált az öt Lisbon-lány, ahogyan földöntúli magasságokba emelték őket, pedig egyszerű tinilányok voltak, bezárva egy házba. És mindez csodálatosan megfogalmazva. Eugenides stílusa annyira megkapó, szinte nincs is az egész könyvben párbeszéd, mégis a szöveg dallamos és könnyed. Imádtam.

És hiába a nehéz téma, az egész történetet átjárja a melankólia és a fekete humor, mindkettő pont a kellő mennyiségben.
Az öngyilkosság jelenségét is nagyon jól megfogja Eugenides – megvoltak a jelek, mégsem figyelt oda rájuk senki, a fiúk is csak utólag gondolnak vissza, hogy talán észrevehették volna őket, de azt, hogy pontosan mi történt a házban, sem ők, sem az olvasó nem tudják meg soha, a lányok öngyilkossága soha nem nyer értelmet. Valahogy úgy, mint a való életben.

Banditaa P>!
Jeffrey Eugenides: The Virgin Suicides

Nagyon különös könyv ez, amivel nem biztos, hogy tudok, mit kezdeni, pedig valahol érint a téma. Nagyon más ez, mint a Middlesex, mintha két különböző író írta volna őket. Nem tudom, jobban érezném magam, ha láttam volna a filmet, de van egy olyan sejtésem, hogy nem, sőt…

Péter_Szombati>!
Jeffrey Eugenides: The Virgin Suicides

A TVS az egyik kedvenc filmem, Sofia Coppola zseniálisan rendezte meg, az Air fantasztikus zenét írt hozzá, az egész egy hatalmas klasszikus – az alapjául szolgáló könyvet viszont még nem olvastam, úgyhogy kíváncsian ültem neki, kicsit arra is számítva, hogy néhány háttérinfót még megtudok, ami nem derült ki a filmből a szereplőkről és az események körülményeiről.

Rövidre zárom az értékelést: a film annyira tökéletes adaptáció, hogy nem is nagyon érdemes belemenni a különbségekbe: ahol Coppola vágott, ott okkal tette, ahol nem vágott, azt pedig olyan átérzéssel tette, hogy abszolút és tökéletesen átjött a lényeg. Egyébként egy nagyon fontos tényszerű dologban tér el a film a könyvtől, de nem spoilerezem el, nem érdemes megemlíteni, hiszen nem zavaró, mivel a film önmagában is tökéletes. Eugenides írói stílusa nagyon tetszik, a szóvirágokat sehol nem éreztem soknak, az egészből annyira süt egyfajta zavartság és melankólia, hogy az ember az első száz oldal után már-már azt hiszi, hogy végig ebben a vénában lehetetlen történetet mesélni. És nem az: végig fenntartja az alaphangulatot, ami azért egy picit ráül az emberre, de leginkább zseniális.

Ahol a könyv fantasztikusan elokvens (gyönyörűek benne a mondatok, szinte mindegyik remekmű), ott Coppola vibrálóan mélyreható vizualitást és hangot használt. Ahogy a könyv szinte egyáltalán nem cselekményközpontú (az ember már azt hinné, hogy a dolgok csak azért történnek benne, hogy időről-időer legyen mire reflektálnia a narrátornak, hogy fel tudja fűzni az elmélkedéseit valamire), ott a film narratíváját Coppola úgy dolgozta ki, hogy a narráció mindig a megfelelő helyen, a megfelelő mennyiségű plusz információt tartalmazza, és ezáltal kirajzolódjon a narrátor személyisége abból a különbségből, amit a néző saját maga interpretál és amit a narrátor közöl – fantasztikus adaptáció, tényleg ámulok és bámulok. Konkrétan valóban úgy érztem, hogy a két mű mind logikailag, mind érzelmileg, mind narratív szempontból ekvivalens, úgyhogy a verdikt nem is lehet más, mint öt csillag. Ajánlom az olvasás közben az OST hallgatását a maximális élményhez!


Népszerű idézetek

ReadingRory>!

He was dismissed. And returned to a house where, some nights, lights never went on, not even in the evening, nor did the front door open.

157. oldal, 4.


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Colleen Hoover: November 9 (angol)
Delia Owens: Where the Crawdads Sing
Sue Monk Kidd: The Secret Life of Bees
Michael Cunningham: The Hours
Kazuo Ishiguro: Never Let Me Go
Elizabeth Wurtzel: Prozac Nation
Paulo Coelho: Veronika Decides to Die
Kathryn Stockett: The Help
David Foster Wallace: Infinite Jest
Jennifer Niven: All the Bright Places