Öngyilkos ​szüzek 212 csillagozás

Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek
Book24 · 3.270 Ft –16% 2.747 Ft
900 Ft-tólMolyok eladó könyvei
Könyvtár

Öt lánytestvér, öt rejtélyes, megmagyarázhatatlan öngyilkosság. Pedig a lányok szépek voltak, és még annyi minden állt előttük. Miért pazarolták el feleslegesen az életüket? Miért választották az élet helyett a halált? Mi volt az igazi ok? Korszellem? Predesztináció? A szigorú szülők, akik mindenben a fertőzést látva az egészségeset is elpusztították? A szerző feszült légkörű regényében a lélek sötét zugai tárulnak az olvasó elé, elfojtott vágyak, eltorzult emberi viszonyok, melyek tragédiát szülnek. A 70-es évek amerikai kisvárosában játszódó történet egyszerre hátborzongató, kísérteties, humoros, lebilincselő és összességében mélyen emberi.

Eredeti mű: Jeffrey Eugenides: The Virgin Suicides

Eredeti megjelenés éve: 1993

>!
Tericum, 2008
294 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789639633469 · Fordította: Barta Judit

Enciklopédia 8

Szereplők népszerűség szerint

Audrey Hepburn · Cecilia Lisbon · Lux Lisbon · Trip Fontaine

Helyszínek népszerűség szerint

Amerika


Kedvencelte 28

Most olvassa 16

Várólistára tette 251

Kívánságlistára tette 113

Kölcsönkérné 7


Kiemelt értékelések

>!
Nita_Könyvgalaxis
Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek

Egy, két, há', négy, öt lány megszületett,
Egy, két, há', négy, öt lány felcseperedett,
Egy, két, há', négy, öt lány megölte magát.

Szeretem az olyan történeteket, amelyek az amerikai kertvárosokban játszódnak. Ahol a kerítés tökéletesen fehér, a fű vakító zöld, a családok szombaton összejönnek grillezni, vasárnap délelőtt pedig a templomban találkoznak.
Jeffrey Eugenides viszont rámutat, hogy a kerítésről a festék pattogzik, a fű kezd kiégni, a grillpartin valaki biztosan leissza magát a sárga földig, a templomba pedig nem a hit, inkább a kötelesség viszi az embereket.

Engem leginkább a könyv hangulata fogott meg, a fojtott, fülledt légkör, ami titkoktól és fiatal lányok kipárolgásától terhes. Én is kukkolónak érezhettem magam, ahogy a Lisbon lányok életét és halálát próbáltam kifürkészni. Mintha egy kis időre egy másik korba és közösségbe csöppentem volna.

14 hozzászólás
>!
eme P
Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek

Rendkívül bonyolult, talán teljesen ki sem rakható puzzle ez a regény, akár a történet az elbeszélők számára. Egy biztos: sokkal több, mint a meg nem értett kamaszlélek regénye.
Posztmodern regény – tele rejtéllyel és titokkal, érdekes elbeszélői alapszituációval, sőt a témától idegennek látszó fekete humorral és iróniával.

Egy unalmas, szürke, szokványos kertvárosban öt lánytestvér öngyilkos lesz. Senki nem érti, miért. Csak találgatni lehet, ahogy meg is teszik utólag különböző szakamberek, a szenzációhajhász, de felületes és nemtörődöm média képviselői, a pusztulásnak induló városka nem kevésbé nemtörődöm lakói és nem utolsósorban az elbeszélők – így, többes számban: a lányokat kukkoló, beléjük bolondult környékbeli kamaszfiúk, akik több mint húsz év távlatából, kopaszodó, a környezetbe belekopáruló férfiakként próbálják megérteni az érthetetlent, és fenntartani a szétfoszlóban levő emlékeket.
Remek választás ez az elbeszélői nézőpont – visszaemlékező, oknyomozó prózát eredményez, az elbeszélők emlékeikre, kilencvenegynéhány tárgyi bizonyítékra (napló, ruhadarab, kozmetikai szer, fénykép stb.) és szakértői véleményekre támaszkodva rakosgatják egymásba a darabokat, de minduntalan érezzük, mennyire távol vannak a titoktól. Hogy is lehetnének közel, mikor ami jutott nekük, az csak a nézés volt – a leskelődés, a megfigyelés – a kívülről látás.
Alig tudnuk meg a lányokról valamit, ami közelebb hozhatna a megértéshez – hiányzik a lányok belső térképe, gondolataik, érzéseik, motivációik rajza. Minden néhány, a misztériumba való beavatásra váró kamaszfiú hormonoktól túlfűtött érzékein és pár érett (csalódott?) férfi elégikus-nosztalgikus ízű igazságfelderítő szándékán szűrődik át. Ez persze rányomja a bélyegét a stílusra – lírai, érzéki, trópusi párák és egyenlítői fuvallatok átjárta, szinte kézzel tapintható valóságként érzékeled világukat, közben meg szigorú tárgyilagossággal sorakoznak a gondosan összegyűjtött száraz tények, a bizonyítékok.

Tény, hogy volt öt Lisbon-lány, és tény, hogy mind az öt öngyilkos lett. Tény, hogy az elbeszélőkön kívül senki nem törődött a sorsukkal. Tény, hogy senki sem látta őket annak, amik valóban voltak, illetve nem hagyta, hogy azzá lehessenek…
Van valami sorsszerű és tragikus az egészben. Ebben a látszatokba, már semmit sem jelentő szertartások mindennapi rituáléjába merevedett, boldogságot hazudó álszent világban mindenkinek megvan a maga előre meghatározott helye. Már a lányok neve is mennyire beszédes. Olvasás közben feljegyeztem: utánanézni a neveknek! Szabad utat adtam az asszociációknak.
Mary*, Cecilia**, Therese***, Bonnie (Bonaventure)**** és Lux*****. Tisztaság és ártatlanság – nem önként vállalt, hanem valami rettenetes, rájuk nehezedő súly. Elvárás. Ki lehet ebből törni? Mindegyikük megpróbálja a maga módján, legmerészebben Lux, a fény, aki ki-kitörve a lezárt lakás sötétjéből megvilágít valamit a lányok valós voltából. Vad élethabzsolása, legalábbis ennek megkísérlése akár a vízi fátyolkák rajzása… Egy nap az élet. Titok. Bűvölet. Az öt lány mint öt érzék alkot egy egészet – egy világot, életet beszippantani vágyó lényt. Elzárt, féken tartott varázslat. Aztán egyik érzék a másik után hal el.

Nem, a Lisbon-lányok nem lesznek keresztény (ál)szentek – megmagyarázhatatlan, felfedetlen titkok maradnak, bármennyire is próbálják megérteni őket a voyeur emlékezők. Sőt, ellenkezőleg: az emlékben is torzul a kép. A naplóban olvasott sok furcsa mondat azt az érzést kelti az emberben, hogy egy tízlábú, ötfejű mitikus kreatúráról van szó. Egy furcsa kreatúráról, mely egyszerre szent és boszorkány, angyali szépséggel és démoni vonzerővel csábító emlékkép, és akinek szent ereklyéit évek után is őrzik a feledéstől rettegő „tanítványok”. Mert csak ennyi jutott nekük belőlük. Pár tárgy, amely bizonyítja egykori hús-vér voltukat, a csoda létezését és világból való kivonulását.

(…) azt gondoltuk, hogy ha elég erősen nézzük őket, lassan tán megérthetjük, mit éreznek, és kik is ők valójában.
Nem volt elég erősen nézni. Nem elég nézni. A kertházak lakói tévét néznek…
Meddig lehet így emléket őrizni? És milyen emléket? Hisz a megismerés is csak felületes volt. Csak a vágy volt igazi. Vagy az sem – csak egyoldalú, érzéki, az igazi, mélyebbre tekintő megismerés vágya nélkül. Késő bánat…

A szilfák pusztulásra ítéltettek… A skandináv mitológiában az első emberpár Embla (szilfa) és Askr (kőrisfa). A görög mitológiában a szilfa Hermész fája, vezetésével a szilfa szárnyas termései kísérték a lelkeket a világ ítélőbírája elé. A nimfák árnyat adó szilfákat ültettek az elesett hősök emlékére. A római mitológiában aztán a szil Júnó istennő fája lett. De megjelenik a Dionüszosz-kultuszban, összekötődik az Alvilággal is, és a nimfák közt is megtaláljuk, a hamadrüaszok közt – a fa leleke – a fa pusztulása egyben a nimfa pusztulását is jelenti. (http://en.wikipedia.org/wiki/Hamadryad)

Lehet még kutatni. Sok érdekesség van még, főként a görök tragédiák (l. elbeszélők mint kórus) és mitológia terén. Az öngyilkos szüzek alapötlete is ókori szövegből ered… Plutarkhosz Moraliájából. (l. http://www.zeit.de/2004/22/L-Eugenides/komplettansicht)

* nem kell magyarázni: Jézus anyja – a szeplőtlen szűz.
** a fehér (igaz, térdig feltűzött) menyasszonyi ruhájához halálá ig ragaszkodó, miniatúrákkal ellátott imakönyvszerű naplót író legkisebb lány – Szent Cecília – vértanúságot halt 3. századi szűz, Krisztus menyasszonya. http://www.katolikus.hu/szentek/1122.html
*** talán Lisieux-i Szent Teréz szerzetesnő – „Édesapja szerzetesi pályára készült, ám gyenge latin tudása miatt eltanácsolták, így órásmester lett. Édesanyja is szerzetesnek készült, ám végül csipkekészítő lett. A kilenc gyermek közül öt leány élte túl a gyermekkort: Marie, Pauline, Léonie, Céline és Thérèse.” http://hu.wikipedia.org/wiki/Lisieux-i_Szent_Ter%C3%A9z
vagy Ávilai Szent Teréz – http://www.katolikus.hu/szentek/1015.html
**** Bonaventura – http://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_Bonaventura „esztétikájának legfontosabb eleme a fénymisztika, mely szerint minden szépség a fényből árad ki; a fény pedig az egyetlen szubsztancia (ősanyag), amely mint testben létező képes önmagát sokszorosítani, tehát isteni attribútummal rendelkezik.”
***** Fény – az a bizonyos ősanyag…

3 hozzászólás
>!
Disznóparéj_HVP I
Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek

„Mi értelme van ennek a könyvnek?” – vágta hozzám valaki, amikor látta, hogy olvasom.
„Öt lány öngyilkos lesz. Nincs tanulság. Nincs mondanivaló. Mi értelme van így?”

Most akkor megfelelek a kérdésedre, barátom.

Semmi. Semmi értelme nincs – ahogyan az öngyilkosság is ugyanilyen, ha felületesen nézed. Amikor öngyilkos lesz valaki, nem derül ki érzelmes hegedűszó kíséretében, hogy valami hősies okból kifolyólag tette. Nem nyer misztikus értelmet a cselekedete, nem állnak össze a hatalmas kirakós darabkái, sőt, a csillagszeplős ég is csont ugyanolyan nemtörődöm módon bámul majd a Földre, mint amíg az illető élt. Az amerikai melodrámák megtanítottak minket arra, hogy utólag mindennek van értelme, utólag minden érzelem felderíthető, utólag minden szándék megvilágosodik, utólag összeáll a kép.

Nem. Rohadtul nem áll össze.

Ez a könyv nem csak öt lány öngyilkosságáról szól – felderíthetetlen, érthetetlen, fölösleges halálukról –, hanem arról is, hogy mennyire, mennyire impotensen, értetlenül és hülyén állnak a modern emberi közösségek a szenvedés kábé minden formájával szemben.

Ugye adott öt lány. Fiatalok, okosak, gyönyörűek. Sőt, egzotikusak: elzártságuk miatt a környék összes fiúja őutánuk ácsingózik, csak egy pillantásra, egy mosolyra vágynak a Lisbon-lányoktól, mert az már a mennyország.
De ezek a lányok nem fogják fel, képtelen látni, hogy mennyire népszerűek, ahogy belezuhannak az önutálat spirálpályájába. Ugyan csak egy-egy pillanatra látni be a szöszke fejekbe, a tökéletes maszk mögé: amikor az egyik lány kifakad egy fiú baráti közeledésére „Nem kell velem beszélgetned!”, vagy Lux keserű felkiáltása szerelmének beteljesedésekor: „Mindig, mindent elrontok!”…
De ez nem azért van, mert minden rendben, hanem mert a közösség, „mi”, képtelen arra, hogy ne csak bámulja, hanem lássa is a lányokat. A narráció ugyanis így épül fel: mi ezt hisszük, mi ezt látjuk, xy azt mondta nekünk. Voltaképp a történet főszereplője a közösség, a mindenkori szomszéd srácok, akik sajnálkozva, de tökéletesen tétlenül és passzívan végignézik, ahogy a nehéz szagú, fojtó levegőjű Lisbon-házat eluralja a halál. Ez a kötet legnagyobb, legmélyebb, legsötétebb igazsága.

És most nézz mélyen a lelkedbe, aztán a tükörbe, és mondd a szemedbe, hogy „Én jobb vagyok! Én tényleg megmenteném a lányokat!”.

Ugye.

A regényben vissza-visszatérő motívum a szagok, illatok leírása. Már legelőször a Lisbon-házba lépve valamiféle betegség auráját érezhetjük, és való igaz, hogy az ott is van. Sokan a szülők, főleg az anya bigott vallásosságát szokták felhozni a regénybeli öngyilkosságok okaként, de ez nem helyes. Nem is azért ölik meg magukat a lányok, mert nem járhatnak össze fiúkkal, nem fedezhetik fel saját szexualitásukat (hiszen Lux bőven fel is fedezi). Nem az a bajuk, hogy rossz az életük. Még csak nem is az a probléma, hogy a közösség, „mi” nem tudunk kapcsolatba lépni velük, mert túl töketlen nyomorultak vagyunk hozzá.

Nekik az a bajuk, hogy mindez lehetne másként.

A halál még csak nem is kiút nekik. Nem segélykiáltás. Hanem egyszerűen csak az egyetlen lehetőség.

Ami pedig az öngyilkosság után marad a regényben, ugyanaz, mint ami a való életben is: semmit sem értő rokonok, hökkent ismerősök, (olvasók), magukat az ügyön felül álló ítélkezők és egy rakás örökre megsebzett ember még „mi”-közülünk is, akik bár életükben talán nem is szóltunk a lányokhoz, de halálukban örökre királynőink lettek.

És a regényt olvasva az sem egyértelmű, hogy nem éri-e meg ilyen áron is akár, de tényleg királlyá vagy királynővé válni mások élete fölött, ami különösen sötét jószággá varázsolja Eugenides könyvét.

Kötelező darab. Nem mondom, hogy tetszeni fognak a válaszok, amiket a lelked ad a kötet által feltett kérdésekre… de ezek olyan válaszok, amiket igenis megéri kiásni a sárból.

6 hozzászólás
>!
pat P
Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek

Nem akarok senkit elkeseríteni, de ez sajnos egy nagyon hiteles, nagyon-nagyon fontos témát feszegető könyv. A hitelest persze úgy értem, hogy az alapfelállás miatt nyilván elég abszurd is egyszersmind, de ezen túlmenően… Sajnos minden szereplő reakciója tökéletesen hiteles. Ha gonosz akarok lenni, azt is mondhatom, tipikus.
És nem, sose értik, sose tudják a hozzátartozók meg a szomszédok, mi volt az ok. A jeleket viszont tényleg észre lehetne és kéne venni, de a hárítás meg a „ha nem nézek oda, nincs is” alapállás megdöbbentően erős és nehezen átléphető akadályok.
Ítélkezni meg persze lehet, de minek.
Szóval a könyv mondanivalójában erős, stílusában meg lenyűgöző: sikeresen megúszta a hatásvadászat és a giccs-tömkeleggé válás csapdáját.
Az utolsó másfél oldala pedig maga a kristályos tökéletesség.

14 hozzászólás
>!
labe
Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek

akkorésott én lettem volna a hatodik…

jó ez a könyv nagyon, mert:
– nem analizál, nem oknyomozgat, nem lelkizget
– már az elején tudjuk a sztorit, ennek ellenére lebilincsel, magával ragad
– hangulatban, kifejezésben, zenében kitűnő
– a lányok abszolút hitelesek
– nincs teljesen szádba rágva a 'miért', így teret enged neked is

aperitif:

“Mi, görögök melankolikus emberek vagyunk. Az öngyilkosság olyasmi, aminek számunkra van értelme. De hogy valaki karácsonyi égőket rakjon fel, miután a saját lánya ezt tette – na ezzel nem tudunk mit kezdeni. Az egyik dolog, amit a mama sose tudott megérteni Amerikával kapcsolatban, hogy miért tesz mindenki úgy, mintha mindig boldog lenne.”

és nem mellesleg, a film is kitűnő

>!
Frank_Spielmann I
Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek

Annyi idős voltam, mint talán az egyik középső Lisbon-lány, amikor először hallottam erről a könyvről… Akkor meghallgattam az Air zenéjét, ami elvarázsolt. Képek alakultak ki bennem az öngyilkos tinilányokról, szerelmes lettem beléjük… Most pedig megkaptam egy angyaltól a könyvet, és el olvastam, és varázslat volt megint. Először.

Kezdjük a címmel: ha valaki olvassa a könyvet, rájön, hogy nem szűz az összes lány. Az eredeti cím The Virgin Suicides: valóban szűz és valóban öngyilkosságok, de nem azt jelenti, mint a magyar cím. Inkább olyasmit jelent, mint „Szűz öngyilkosságok”. Vagy érintetlen, ártatlan. Nem is gondolkoztam el ezen, amíg ki nem derült, hogy az öt lányból egy nem is volt szűz… (Van még fordítási hiba, de azt hagyjuk, nem olyan fontos.)

Talán ilyen élesen nem láttam még regényhelyszínt: a kisvárost, a Lisbon-házat, magukat a lányokat… Pedig soha nem jártam még hasonló helyen sem, talán valami filmben láthattam hasonlót, de nem az ebből készült filmben, mert azt nem láttam. És most nem is akarom megnézni egy darabig, biztosan másképp nézne ki minden, mint bennem. Ritka, hogy ez zavarjon, de nekem hozzátartozik ehhez a könyvhöz most már az a helyszín, azok arcok, azok a képek, sőt, hangulatok, ködök, illatok (!), már-már hangok is, amik olvasás közben velem voltak. Nem tudom, hogy ez a könyv érdeme-e, vagy esetleg az enyém. Nekem is iszonyú jó fantáziám van, szóval lehet, hogy Eugenidésznek semmi köze a dologhoz. De azért a könyvhöz kötöm, azt dicsérem, nem magamat. (És azt hiszem, ez csak egy plusz dolog, egy regénynek nem ez a feladata, hogy ilyeneket váltson ki az emberből, de mindenképpen csodás élmény tud lenni.)

Szerencsére nem csak ennyiből áll a könyv, mert akkor nem regény lenne, hanem egy 300 oldalas költemény regényformában. Ez a bizonyos atmoszféra belengi az egészet, a stílus tökéletes, közhelyesség nuku, és amúgy is, a nagy kérdésre, hogy miért ölték meg magukat a Lisbon-lányok (ez nem spoiler, az első oldalakon kiderül), kapunk rengeteg választ, de egyik sem igazán kielégítő: agyalhatunk rajta, együtt érezhetünk velük. A szülők miatt – ez elég egyértelmű magyarázat lenne. De talán nem csak. A korszellem? 70-es évek, Vietnam, „hitetlenség”… Ezzel nem tudok egyetérteni, de ki tudja… Nem éltem akkor és ott.

Ti mit gondoltok, miért? És vajon miért nem ismerhetem meg személyesen Lux Lisbont, aki az egyik legfurább könyvszereplő, akibe valaha is „belezúgtam”? :)

7 hozzászólás
>!
Véda MP
Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek

Ritka egy olyan fejlődés-lélektani regényt olvasni, amely ennyire szép. Az amerikai, 70-es évekbeli kisvárosban élő, szeretnivaló tinik történetét úgy kell szemlélni, hogy előre tudjuk: fájni fog. Fáj a megnemértés, a közömbösség, az elkerülhető és mégis elkerülhetetlen tragédia-sorozat. Eugenides remek hangulatkeltő, mindent érzékletesen bemutató leírásai teljesen lehetővé teszik a történtek elmesélőjének szerepébe való belehelyezkedést, még úgy is, hogy fogalmunk sincs ki is az valójában. Az egész történetet zsigerekig ható melankólia hatja át, ami pedig nagyon ritka és -nincs rá jó szó- gyönyörű.
5 gyönyörű, bájos, életrevaló egyéniség, akikért 5x szakad meg az ember szíve és kívánja a pokolba Lisbonnét és a tehetetlen Lisbont, és az „ugyan mit tehetnénk mi?” álarcot viselő kisvárosi lakókat.
Meglepően jól sikerült regény, sokkal gyengébbre és szenzációhajhászabbra számítottam. Szerencsére kellemesen csalódtam. Ritka eset.

>!
kvzs P
Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek

Ha valaki önként vet véget az életének, az itt maradottak soha nem tudják, nem értik meg az okokat.
Adva van öt, elzártságukban és furcsaságukban egzotikus lány. Adva van egy klasszikus látszattökéletes kisvárosi környék. Ez a kettő sajnos tragikusa elkerüli egymást.
Mindenki látja, hogy valami nincs rendben, csak nem hajlandó foglalkozni a dologgal. Utólag mindenki okoskodik és gyártja az elméleteket. Utólag a lányok még egzotikusabbak és a kisvárosi környék is talál maga számára elfogadható indokot. Utólag mindenki komolyan foglalkozik velük…
Nagyon szép és érzékeny meséje ez a könyv egy nagyon fájdalmas témának. A kelleténél jobban nem hatásvadász, nem lesz giccses és nem próbál megadhatatlan válaszokat megmutatni. Azzal foglalkozik, ami minden ilyen esetnél lejátszódik. A túlélők visszaemlékezéseivel, fájdalmával és értetlenségével. Hogy hiába próbálják utólag összerakni, nem lesz válasz és nem kapnak felmentést.

>!
AeS 
Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek

Filmszerű, sodró lendületű, szépen megírt könyv. Pedig nem vártam sokat tőle, valahogy olyan hülye címe van, hogy az ember mindenféle előítélettel viseltetik. Nem szabad, tessék elolvasni, amellett, hogy érdekes témát feszeget, és jól ír, ráadásul tiszta Amerika, méghozzá a 70-es évekből.

>!
Szédültnapraforgó P
Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek

Ez borzasztó volt…ekkora őrültséget már régen olvastam. Amely kérdések a fülszövegben szerepelnek, bennem is felmerültek és hiába olvastam el a majd 300 oldalt, nem kaptam rájuk választ. Egy sejtésem van, melynek kulcsszava: szülők.
Bár én inkább elköltöztem volna otthonról, minthogy a a halált válasszam megoldásként.

4 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
alam

– Hát te mit keresel itt, angyalkám? Hisz még annyi idős se vagy, hogy tudd, milyen nehéz az élet!
Cecilia erre szóban mondta el meg nem írt búcsúlevelének egy mondatát, bár a búcsúlevélnek nem volt sok értelme, mivelhogy életben maradt. – Doktor úr, nyilvánvaló, hogy maga még sose volt tizenhárom éves lány.

10. oldal (Tericum Könyvkiadó, 2008)

>!
Jossie

Mi csak élni szeretnénk. Ha végre hagynának minket.

155. oldal

>!
Enola87

Az egyik dolog, amit a mama sose tudott megérteni Amerikával kapcsolatban, hogy miért tesz mindenki úgy, mintha mindig boldog lenne.

205. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Amerika
>!
panna_cotta

Felteszem a kérdést: vajon a butaság ajándék? Az intelligencia átok? Negyvenhét éves vagyok, és egyedül élek.

121. oldal

4 hozzászólás
>!
Enola87

A mai világban az elhúzódó gyermekkor, melybe az amerikai életforma kényszeríti a fiataljait, gyakran senkiföldjének bizonyul, ahol a kamasz egyszerre érzi magát elvágva a gyermekkorától és a felnőttkortól is.

113. oldal

>!
Enola87

(…) sem ők, sem a szüleink nem szóltak egy árva szót sem, mi pedig megéreztük, milyen vének is ők, milyen mélyen beléjük égtek a traumák, a szenvedés, a háborúk. Ráébredtünk, hogy az a világ, amit nekünk teremtettek, nem azonos azzal, amiben valójában hisznek, és a kertjeik igazából semmit sem jelentenek számunkra, annak ellenére, hogy oly odaadóan gondozták őket és siránkoztak a sok gyom miatt.

66. oldal

>!
Enola87

Van, amikor beszélni kell, és van, amikor hallgatni.

153. oldal

>!
ashtraygirl

Végül azt is megértettük, hogy a lányok valójában álcázott nők, akik már jól ismerik a szerelmet, sőt a halált is, s hogy nekünk pusztán annyi a szerepünk, hogy a szükséges kísérőzenét szolgáltassuk mindehhez.

51. oldal, Második fejezet


Hasonló könyvek címkék alapján

Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország
Jay Asher: Tizenhárom okom volt…
Philip Roth: A Portnoy-kór
Chuck Palahniuk: Cigányút
Chuck Palahniuk: Fulladás
Suzanne Collins: Futótűz
Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései
Stephenie Meyer: Twilight – Alkonyat
Sarah Dessen: Figyelj rám!
Sarah Dessen: Tökéletes