Öngyilkos ​szüzek 82% 262 csillagozás

Egy, két, há', négy, öt lány megszületett,
Egy, két, há', négy, öt lány felcseperedett,
Egy, két, há', négy, öt lány megölte magát.

Szeretem az olyan történeteket, amelyek az amerikai kertvárosokban játszódnak. Ahol a kerítés tökéletesen fehér, a fű vakító zöld, a családok szombaton összejönnek grillezni, vasárnap délelőtt pedig a templomban találkoznak.
Jeffrey Eugenides viszont rámutat, hogy a kerítésről a festék pattogzik, a fű kezd kiégni, a grillpartin valaki biztosan leissza magát a sárga földig, a templomba pedig nem a hit, inkább a kötelesség viszi az embereket.

Engem leginkább a könyv hangulata fogott meg, a fojtott, fülledt légkör, ami titkoktól és fiatal lányok kipárolgásától terhes. Én is kukkolónak érezhettem magam, ahogy a Lisbon lányok életét és halálát próbáltam kifürkészni. Mintha egy kis időre egy másik korba és közösségbe csöppentem volna.

Bombasztikus cím, ami a férfiember figyelmét előbb felkelti, majd a padlóra ejti, s még jó, ha meg nem tapossa. Nem véletlen, hogy figyeltjeim közül döntően a hölgyek olvasták ezt a regényt. Pedig több figyelmet érdemelne ez a regény. Téved, aki a cím alapján valami melankolikus romantikára tippel. Szó se róla, a hangvétel csakugyan nem mellőzi a melankóliát, de ettől még egészen egyedi. Öt fiatal lány végez önkezűleg magával, amit egyesek leegyszerűsítenek a meg nem értett tinédzserek problémájára. Természetesen a vak is látja, hogy az öt nővér öngyilkosságához ez döntő súlyú adalék, ám oly finoman sikerült hozzá egy pusztuló világ, az elhaló természet, egy felületes társadalom képét felrajzolni, hogy már meg sem lepődünk azon a morbid világon, ahol a temetői dolgozók marathoni hosszúságú sztrájkja miatt a temetési szertartás után a halottakat visszahelyezik a fagyasztóba, majd később a szűkös kapacitás miatt már a szomszéd államokban tárolják őket. Beteg világ, de ma már az egész világ egyetlen nagy falu. Mi is a világfalu részei vagyunk, a mi világunk is beteg, s természetesen betegek vagyunk mi is. A könyv szereplői is betegek. Betegek a Lisbon lányok, s betegek az elbeszélők, az utca- és iskolabeli fiúk, akik kukkolják, csodálják és sajnálják a lányokat. Meg szeretnék érteni őket, de még ők, akiknek legőszintébb az érdeklődésük, ők is csak karcolni tudják a felszínt. A többiek – pszichológusok, TV riporterek – pedig már csak írni akarnak erre a felületre. Lehetőleg divatos, légből kapott elméleteket. Az igazság a kutyát sem érdekel. Azaz, akit érdekel, az sem képes a probléma mélyére hatolni. A kollektív “mi” szerepét betöltő fiúk eljutnak ugyan arra a pontra, hogy ne egységes tömbként tekintsenek a Lisbon lányokra, de konkrét egyéniségekre ők sem tudják szétválasztani őket. Megkísérlik, de igen kezdeti fázisban meg is feneklenek. És kevés dolog van, ami ennél jobban jellemezhetné az ezredforduló világát. Eszméletlen mennyiségű adatot ismerhetünk egymásról, mégse tudhatjuk mi rejlik a felszín alatt. A felszínre bukkanó társadalmi konfliktusok óriási figyelmet keltenek. De akár, a regénybeli “mi”-t alkotó fiúk, tulajdonképpen mindenki ugyanarról az oldalról, s alig különböző nézőpontokból látják a dolgokat, s ezért a legjobb szándék mellett is csak valamiféle féligazságra jutnak. Ha egyáltalán a feléig eljutnak. És ezért zseniális ez a regény, mert egyszerre mutatja fel a konfliktust, s az annak megértésére irányuló kísérletek hiábavalóságát.

Rendkívül bonyolult, talán teljesen ki sem rakható puzzle ez a regény, akár a történet az elbeszélők számára. Egy biztos: sokkal több, mint a meg nem értett kamaszlélek regénye.
Posztmodern regény – tele rejtéllyel és titokkal, érdekes elbeszélői alapszituációval, sőt a témától idegennek látszó fekete humorral és iróniával.

Egy unalmas, szürke, szokványos kertvárosban öt lánytestvér öngyilkos lesz. Senki nem érti, miért. Csak találgatni lehet, ahogy meg is teszik utólag különböző szakamberek, a szenzációhajhász, de felületes és nemtörődöm média képviselői, a pusztulásnak induló városka nem kevésbé nemtörődöm lakói és nem utolsósorban az elbeszélők – így, többes számban: a lányokat kukkoló, beléjük bolondult környékbeli kamaszfiúk, akik több mint húsz év távlatából, kopaszodó, a környezetbe belekopáruló férfiakként próbálják megérteni az érthetetlent, és fenntartani a szétfoszlóban levő emlékeket.
Remek választás ez az elbeszélői nézőpont – visszaemlékező, oknyomozó prózát eredményez, az elbeszélők emlékeikre, kilencvenegynéhány tárgyi bizonyítékra (napló, ruhadarab, kozmetikai szer, fénykép stb.) és szakértői véleményekre támaszkodva rakosgatják egymásba a darabokat, de minduntalan érezzük, mennyire távol vannak a titoktól. Hogy is lehetnének közel, mikor ami jutott nekük, az csak a nézés volt – a leskelődés, a megfigyelés – a kívülről látás.
Alig tudnuk meg a lányokról valamit, ami közelebb hozhatna a megértéshez – hiányzik a lányok belső térképe, gondolataik, érzéseik, motivációik rajza. Minden néhány, a misztériumba való beavatásra váró kamaszfiú hormonoktól túlfűtött érzékein és pár érett (csalódott?) férfi elégikus-nosztalgikus ízű igazságfelderítő szándékán szűrődik át. Ez persze rányomja a bélyegét a stílusra – lírai, érzéki, trópusi párák és egyenlítői fuvallatok átjárta, szinte kézzel tapintható valóságként érzékeled világukat, közben meg szigorú tárgyilagossággal sorakoznak a gondosan összegyűjtött száraz tények, a bizonyítékok.

Tény, hogy volt öt Lisbon-lány, és tény, hogy mind az öt öngyilkos lett. Tény, hogy az elbeszélőkön kívül senki nem törődött a sorsukkal. Tény, hogy senki sem látta őket annak, amik valóban voltak, illetve nem hagyta, hogy azzá lehessenek…
Van valami sorsszerű és tragikus az egészben. Ebben a látszatokba, már semmit sem jelentő szertartások mindennapi rituáléjába merevedett, boldogságot hazudó álszent világban mindenkinek megvan a maga előre meghatározott helye. Már a lányok neve is mennyire beszédes. Olvasás közben feljegyeztem: utánanézni a neveknek! Szabad utat adtam az asszociációknak.
Mary*, Cecilia**, Therese***, Bonnie (Bonaventure)**** és Lux*****. Tisztaság és ártatlanság – nem önként vállalt, hanem valami rettenetes, rájuk nehezedő súly. Elvárás. Ki lehet ebből törni? Mindegyikük megpróbálja a maga módján, legmerészebben Lux, a fény, aki ki-kitörve a lezárt lakás sötétjéből megvilágít valamit a lányok valós voltából. Vad élethabzsolása, legalábbis ennek megkísérlése akár a vízi fátyolkák rajzása… Egy nap az élet. Titok. Bűvölet. Az öt lány mint öt érzék alkot egy egészet – egy világot, életet beszippantani vágyó lényt. Elzárt, féken tartott varázslat. Aztán egyik érzék a másik után hal el.

Nem, a Lisbon-lányok nem lesznek keresztény (ál)szentek – megmagyarázhatatlan, felfedetlen titkok maradnak, bármennyire is próbálják megérteni őket a voyeur emlékezők. Sőt, ellenkezőleg: az emlékben is torzul a kép. A naplóban olvasott sok furcsa mondat azt az érzést kelti az emberben, hogy egy tízlábú, ötfejű mitikus kreatúráról van szó. Egy furcsa kreatúráról, mely egyszerre szent és boszorkány, angyali szépséggel és démoni vonzerővel csábító emlékkép, és akinek szent ereklyéit évek után is őrzik a feledéstől rettegő „tanítványok”. Mert csak ennyi jutott nekük belőlük. Pár tárgy, amely bizonyítja egykori hús-vér voltukat, a csoda létezését és világból való kivonulását.

(…) azt gondoltuk, hogy ha elég erősen nézzük őket, lassan tán megérthetjük, mit éreznek, és kik is ők valójában.
Nem volt elég erősen nézni. Nem elég nézni. A kertházak lakói tévét néznek…
Meddig lehet így emléket őrizni? És milyen emléket? Hisz a megismerés is csak felületes volt. Csak a vágy volt igazi. Vagy az sem – csak egyoldalú, érzéki, az igazi, mélyebbre tekintő megismerés vágya nélkül. Késő bánat…

A szilfák pusztulásra ítéltettek… A skandináv mitológiában az első emberpár Embla (szilfa) és Askr (kőrisfa). A görög mitológiában a szilfa Hermész fája, vezetésével a szilfa szárnyas termései kísérték a lelkeket a világ ítélőbírája elé. A nimfák árnyat adó szilfákat ültettek az elesett hősök emlékére. A római mitológiában aztán a szil Júnó istennő fája lett. De megjelenik a Dionüszosz-kultuszban, összekötődik az Alvilággal is, és a nimfák közt is megtaláljuk, a hamadrüaszok közt – a fa leleke – a fa pusztulása egyben a nimfa pusztulását is jelenti. (http://en.wikipedia.org/wiki/Hamadryad)

Lehet még kutatni. Sok érdekesség van még, főként a görök tragédiák (l. elbeszélők mint kórus) és mitológia terén. Az öngyilkos szüzek alapötlete is ókori szövegből ered… Plutarkhosz Moraliájából. (l. http://www.zeit.de/2004/22/L-Eugenides/komplettansicht)

* nem kell magyarázni: Jézus anyja – a szeplőtlen szűz.
** a fehér (igaz, térdig feltűzött) menyasszonyi ruhájához halálá ig ragaszkodó, miniatúrákkal ellátott imakönyvszerű naplót író legkisebb lány – Szent Cecília – vértanúságot halt 3. századi szűz, Krisztus menyasszonya. http://www.katolikus.hu/szentek/1122.html
*** talán Lisieux-i Szent Teréz szerzetesnő – „Édesapja szerzetesi pályára készült, ám gyenge latin tudása miatt eltanácsolták, így órásmester lett. Édesanyja is szerzetesnek készült, ám végül csipkekészítő lett. A kilenc gyermek közül öt leány élte túl a gyermekkort: Marie, Pauline, Léonie, Céline és Thérèse.” http://hu.wikipedia.org/wiki/Lisieux-i_Szent_Ter%C3%A9z
vagy Ávilai Szent Teréz – http://www.katolikus.hu/szentek/1015.html
**** Bonaventura – http://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_Bonaventura „esztétikájának legfontosabb eleme a fénymisztika, mely szerint minden szépség a fényből árad ki; a fény pedig az egyetlen szubsztancia (ősanyag), amely mint testben létező képes önmagát sokszorosítani, tehát isteni attribútummal rendelkezik.”
***** Fény – az a bizonyos ősanyag…

„Mi értelme van ennek a könyvnek?” – vágta hozzám valaki, amikor látta, hogy olvasom.
„Öt lány öngyilkos lesz. Nincs tanulság. Nincs mondanivaló. Mi értelme van így?”

Most akkor megfelelek a kérdésedre, barátom.

Semmi. Semmi értelme nincs – ahogyan az öngyilkosság is ugyanilyen, ha felületesen nézed. Amikor öngyilkos lesz valaki, nem derül ki érzelmes hegedűszó kíséretében, hogy valami hősies okból kifolyólag tette. Nem nyer misztikus értelmet a cselekedete, nem állnak össze a hatalmas kirakós darabkái, sőt, a csillagszeplős ég is csont ugyanolyan nemtörődöm módon bámul majd a Földre, mint amíg az illető élt. Az amerikai melodrámák megtanítottak minket arra, hogy utólag mindennek van értelme, utólag minden érzelem felderíthető, utólag minden szándék megvilágosodik, utólag összeáll a kép.

Nem. Rohadtul nem áll össze.

Ez a könyv nem csak öt lány öngyilkosságáról szól – felderíthetetlen, érthetetlen, fölösleges halálukról –, hanem arról is, hogy mennyire, mennyire impotensen, értetlenül és hülyén állnak a modern emberi közösségek a szenvedés kábé minden formájával szemben.

Ugye adott öt lány. Fiatalok, okosak, gyönyörűek. Sőt, egzotikusak: elzártságuk miatt a környék összes fiúja őutánuk ácsingózik, csak egy pillantásra, egy mosolyra vágynak a Lisbon-lányoktól, mert az már a mennyország.
De ezek a lányok nem fogják fel, képtelen látni, hogy mennyire népszerűek, ahogy belezuhannak az önutálat spirálpályájába. Ugyan csak egy-egy pillanatra látni be a szöszke fejekbe, a tökéletes maszk mögé: amikor az egyik lány kifakad egy fiú baráti közeledésére „Nem kell velem beszélgetned!”, vagy Lux keserű felkiáltása szerelmének beteljesedésekor: „Mindig, mindent elrontok!”…
De ez nem azért van, mert minden rendben, hanem mert a közösség, „mi”, képtelen arra, hogy ne csak bámulja, hanem lássa is a lányokat. A narráció ugyanis így épül fel: mi ezt hisszük, mi ezt látjuk, xy azt mondta nekünk. Voltaképp a történet főszereplője a közösség, a mindenkori szomszéd srácok, akik sajnálkozva, de tökéletesen tétlenül és passzívan végignézik, ahogy a nehéz szagú, fojtó levegőjű Lisbon-házat eluralja a halál. Ez a kötet legnagyobb, legmélyebb, legsötétebb igazsága.

És most nézz mélyen a lelkedbe, aztán a tükörbe, és mondd a szemedbe, hogy „Én jobb vagyok! Én tényleg megmenteném a lányokat!”.

Ugye.

A regényben vissza-visszatérő motívum a szagok, illatok leírása. Már legelőször a Lisbon-házba lépve valamiféle betegség auráját érezhetjük, és való igaz, hogy az ott is van. Sokan a szülők, főleg az anya bigott vallásosságát szokták felhozni a regénybeli öngyilkosságok okaként, de ez nem helyes. Nem is azért ölik meg magukat a lányok, mert nem járhatnak össze fiúkkal, nem fedezhetik fel saját szexualitásukat (hiszen Lux bőven fel is fedezi). Nem az a bajuk, hogy rossz az életük. Még csak nem is az a probléma, hogy a közösség, „mi” nem tudunk kapcsolatba lépni velük, mert túl töketlen nyomorultak vagyunk hozzá.

Nekik az a bajuk, hogy mindez lehetne másként.

A halál még csak nem is kiút nekik. Nem segélykiáltás. Hanem egyszerűen csak az egyetlen lehetőség.

Ami pedig az öngyilkosság után marad a regényben, ugyanaz, mint ami a való életben is: semmit sem értő rokonok, hökkent ismerősök, (olvasók), magukat az ügyön felül álló ítélkezők és egy rakás örökre megsebzett ember még „mi”-közülünk is, akik bár életükben talán nem is szóltunk a lányokhoz, de halálukban örökre királynőink lettek.

És a regényt olvasva az sem egyértelmű, hogy nem éri-e meg ilyen áron is akár, de tényleg királlyá vagy királynővé válni mások élete fölött, ami különösen sötét jószággá varázsolja Eugenides könyvét.

Kötelező darab. Nem mondom, hogy tetszeni fognak a válaszok, amiket a lelked ad a kötet által feltett kérdésekre… de ezek olyan válaszok, amiket igenis megéri kiásni a sárból.

Nem akarok senkit elkeseríteni, de ez sajnos egy nagyon hiteles, nagyon-nagyon fontos témát feszegető könyv. A hitelest persze úgy értem, hogy az alapfelállás miatt nyilván elég abszurd is egyszersmind, de ezen túlmenően… Sajnos minden szereplő reakciója tökéletesen hiteles. Ha gonosz akarok lenni, azt is mondhatom, tipikus.
És nem, sose értik, sose tudják a hozzátartozók meg a szomszédok, mi volt az ok. A jeleket viszont tényleg észre lehetne és kéne venni, de a hárítás meg a „ha nem nézek oda, nincs is” alapállás megdöbbentően erős és nehezen átléphető akadályok.
Ítélkezni meg persze lehet, de minek.
Szóval a könyv mondanivalójában erős, stílusában meg lenyűgöző: sikeresen megúszta a hatásvadászat és a giccs-tömkeleggé válás csapdáját.
Az utolsó másfél oldala pedig maga a kristályos tökéletesség.

Filmszerű, sodró lendületű, szépen megírt könyv. Pedig nem vártam sokat tőle, valahogy olyan hülye címe van, hogy az ember mindenféle előítélettel viseltetik. Nem szabad, tessék elolvasni, amellett, hogy érdekes témát feszeget, és jól ír, ráadásul tiszta Amerika, méghozzá a 70-es évekből.

Minden magyarázatra törekvésétől függetlenül – vagy annak ellenére – ez klasszikusan olyan könyv (esetleg olyan klasszikus könyv, whatever you want), amelyben mindenki megkeresheti a maga megoldását, ha akarja. Mindig a miértek megválaszolása a legnehezebb, legfőképpen akkor, ha az ember olyan okok után nyomoz, amelyek nem a saját, hanem a mások viselkedésének mozgatórugói. Nyilván megvan az én magyarázatom is, és nagyon nem tetszik, mert azzal kell szembesülnöm, hogy vannak olyan családok, ahol a legelemibb szeretet-szükségletek sem tudnak kielégülni, és sehonnan sem érkezik számukra segítség – miközben kívülről, látszatra ezek a családok alig-alig különböznek más családoktól.

Egyébként meg, valahogy így szeretnék írni.

akkorésott én lettem volna a hatodik…

jó ez a könyv nagyon, mert:
– nem analizál, nem oknyomozgat, nem lelkizget
– már az elején tudjuk a sztorit, ennek ellenére lebilincsel, magával ragad
– hangulatban, kifejezésben, zenében kitűnő
– a lányok abszolút hitelesek
– nincs teljesen szádba rágva a 'miért', így teret enged neked is

aperitif:

“Mi, görögök melankolikus emberek vagyunk. Az öngyilkosság olyasmi, aminek számunkra van értelme. De hogy valaki karácsonyi égőket rakjon fel, miután a saját lánya ezt tette – na ezzel nem tudunk mit kezdeni. Az egyik dolog, amit a mama sose tudott megérteni Amerikával kapcsolatban, hogy miért tesz mindenki úgy, mintha mindig boldog lenne.”

és nem mellesleg, a film is kitűnő

A Lisbon lányokra már azért is különleges figyelem irányul mert öt kamasz, nővé válásuk előtt álló lánytestvérről van szó. Anyjuk szigora miatt azonban nem járhatnak el otthonról, így még inkább különlegessé, titokzatossá válnak a poros, unalmas amerikai kisvárosban. Amikor az első lány öngyilkosságot követ el az egész város az okokat keresi. A könyv végkifejletére már a cím is utal, az első lány öngyilkossága csak a kezdet. A könyv végig nyomasztó és számomra érthetetlen ez a felfogás. A történet mesélői a lányokat csodáló, külső szemlélő fiúk, aki végül is ugyanúgy nem jutnak el a lányok lelkéig, ahogy az olvasó sem kap választ a lányok tettére. Nekem nem igazán tetszett ez a könyv.

Ha valaki önként vet véget az életének, az itt maradottak soha nem tudják, nem értik meg az okokat.
Adva van öt, elzártságukban és furcsaságukban egzotikus lány. Adva van egy klasszikus látszattökéletes kisvárosi környék. Ez a kettő sajnos tragikusa elkerüli egymást.
Mindenki látja, hogy valami nincs rendben, csak nem hajlandó foglalkozni a dologgal. Utólag mindenki okoskodik és gyártja az elméleteket. Utólag a lányok még egzotikusabbak és a kisvárosi környék is talál maga számára elfogadható indokot. Utólag mindenki komolyan foglalkozik velük…
Nagyon szép és érzékeny meséje ez a könyv egy nagyon fájdalmas témának. A kelleténél jobban nem hatásvadász, nem lesz giccses és nem próbál megadhatatlan válaszokat megmutatni. Azzal foglalkozik, ami minden ilyen esetnél lejátszódik. A túlélők visszaemlékezéseivel, fájdalmával és értetlenségével. Hogy hiába próbálják utólag összerakni, nem lesz válasz és nem kapnak felmentést.