Kolibri ​szalamandra 66% 37 csillagozás

Nehéz csillagoznom, hiszen VanderMeer… Adhatnék neki ötöt, mert emlékeztetett Powers könyvére, emlékeztetett McConaghy könyvére egyaránt. Tudtam, hogy nehéz utazás lesz ez nekem és Jillnek. A világ, amit ismertünk, ami alkalmas arra, hogy benne éljünk, ami nem túl mérgezett, nem túl szélsőséges, nem túl monokultúra, lassan szétesik. Ez a könyv óda egyszerre a szétesésről, és arról, hogy valaki valamit próbál tenni, de lehet, hogy az is semmi, vagy mégis valami? Ki tudja. Ez a világ nem valódi. Nem eléggé valódi, és egyre kevésbé valódi.

Igazából mint szöveg kifejezetten tetszett. (Nem tudom, Vandermeer tanult meg kicsit írni, én edződtem hozzá, vagy K. Csilla fordítása profibb, mint az összes eddigi próbálkozás az írói életművön, de valami biztos változott.) Ilyen posztmodern, meg szépirodalom gyakorlatilag, van stílusa, hangulata, valamilyensége, tényleg klassz.
De.
300, akarom mondani 400 oldalon nekem ez akkor is sok lenne, ha értelme, mélye, tartalma lenne az egésznek,. Pláne értelmes cselekménye, konfliktusa megoldása, bármije – de tudom, ezek ilyen bulvárirodalmi csökevények.

Jobban is ajánlom szerintem „szépolvasóknak”. A krimi jellegű cselekmény csak alibi, a sci-fi kontent tökéletesen elenyésző és jelentéktelen, ha egyáltalán.

Nem olvastam korábban semmit VanderMeertől, de nagyon szerettem volna. Kerestem, vadásztam a figyeltjeim értékeléseiben valamit, bármit, ami miatt egyértelműen meg kellene vásároljam egy könyvét, de közben világos volt, hogy rosszul is elsülhet a dolog. Így aztán a vonzalom ellenére konkrétan még egy ezer forintos költséget sem vállaltam. Hiába, felelősségteljes vagyok a lakásom (direkt nem könyvespolcaimat írok…) befogadóképességével kapcsolatban. A könyvtárban persze azonnal magamhoz vettem ezt, és egy gyors beleolvasással tisztáztam, hogy ugyanolyan könnyen lehet belőle jó élmény, mint egy lila, mi a fene akart ez lenni füstölgés. És olvasva az értékeléseket, nekem kifejezetten inkább jobb élmény volt. Mondjuk nem úgy tűnik, hogy annyira megtalálná a könyv az olvasóit itthon, de az van, hogy bár nem értek hozzá, de szerintem ez nem sci-fi, még csak nem is cli-fi. Hát hangsúlyosan legalábbis. Viszont én speciel odavagyok a noir irodalomért, és ez a regény kifejezetten jó noir irodalom. E/1-es elbeszélői módban a narrátor ösztönből utánamegy valami őt csak úgy, hát na, rejtélyesen megtaláló rejtélynek. Abban nem foglalnék állást, hogy mennyire hiteles női karakter ez az elbeszélő, de VanderMeer nagyjából elintézi a dolgot azzal, hogy ez egy nő, aki birkózik, szóval értitek, és különben sem számít a nem, igen? Mindenesetre nekem negyven feletti egyedülálló, noir kedvelő csávóként semmi gondot sem okozott a fejébe olvasnom magam, és százhetven oldalig imádtam, ahogy Jane Smith privát nyomoz, magándetektívnek hazudja magát, és éppen olyan kalamajkákba kerül, amilyenbe egy rendes magándetektívnek illik. Közben meg a házassága helyzete szépen párhuzamba állítva a bolygónk állapotával, ami a munkahelyi státusza alakulásával együtt csodás melankóliát eredményez. Sajnos azonban a remek szöveg átalakul, ahogy fogyni kezdenek a rejtélyek, és miközben egyre több szereplő kerül a helyére, silány odamondogatásokká változik köztük a kommunikáció, a melankólia helyét átmenetileg akciók veszik át, így mire a végére, a lényeghez érünk erősen csökken a bevonódás, nagy a veszély, hogy sok olvasót veszít VanderMeer. Például engem is, de hát az az igazság, hogy nem is nekünk írta.
Egyelőre persze csak mi vagyunk itt, és szerintem közülünk noir kedvelők, és a zsáner illetve szépirodalom közé ragadt olvasók nagyobb eséllyel kedvelhetik. A fordítás például szerintem szuper.

A klímaváltozás az utóbbi időben egyre nagyobb figyelmet kap minden téren, így nem meglepő, ha az irodalmi művek között is felfedezzük jelenlétét. Jeff VanderMeer hazánkban A Déli Végek-trilógiával lett elsőként ismert, utána a Borne című disztópiájával szerzett magának számtalan rajongót. Ő sem hagyta ki a trendet, és a Kolibri szalamandra oldalain keresztül a saját stílusában hívja fel a figyelmet a cseppet sem elhanyagolható problémára. Kíváncsian kezdtem el a könyvet, hiszen korábban nem olvastam tőle -igen, kicsit lusta vagyok, bónuszként rengeteg olvasásra váró könyvem van-, de a korábban magyarul kiadott műveit sokan dicsérték, ezért egy minőségi írásra számítottam.

Már két hete, hogy befejeztem a kötetet, mégis nehezen állok neki az értékelésnek, annyira kavarognak bennem a gondolatok a Kolibri szalamandra kapcsán. VanderMeer stílusa nekem tetszett, a filmszerű jelenetekkel operáló fejezetek, „Jane Smith" flashbackjeinek hangulata nagyon betaláltak, abban viszont biztos vagyok, hogy az átlagolvasó nem feltétlenül fogja élvezni ezeket. Kicsit érthetetlen számomra, hogy miért kellett a szereplők 90%-át álnevek mögé rejteni. Jane munkája (biztonságtechnikai szakértő) megfelelő indok lehet, ha nagyon megengedőek akarunk lenni. Azonban így is elég karcsú érv, mivel a történet szempontjából ennek nincs jelentősége. E mellé jön főszereplőnk semmilyensége; ahogy jobban megismerjük, úgy idegenedünk el tőle egyre gyorsabb iramban. Számomra összeegyeztethetetlen, hogy valaki ennyire semleges legyen a családjával szemben, bezzeg egy vadidegen által hátrahagyott nyom olyan kíváncsiságot vált ki belőle, hogy csapot-papot otthagy a rejtély felgöngyölítéséért. A múlt sérelmei túlságosan rányomják bélyegét a jelenére, tipikusan egy olyan ember benyomását kelti, akire ráférne pár évnyi terápia. Silvina, a hírhedt ökoterrorista (akinek az elszórt nyomait követi) karakterét se nevezném lehengerlőnek, szinte süt róla, hogy dacból követte el minden tettét, ezáltal lázadva családja tevékenysége ellen. De miért éppen Jane-t választotta erre a nyomozásra? Bevallom, ez a csattanó egész ütősre sikeredett, még úgy is, hogy néhol elég vontatottan jutunk el a végkifejletig.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy a szerző mégis mit szeretett volna átadni a történettel. Az alvilág eddig rejtett, de kifejezetten ártalmas tevékenységére akarta a fókuszt irányítani? Esetleg azt bemutatni, hogy már egy ember is mekkora változásokat képes eszközölni a saját közösségében egy adott célért? Vagy ez egy vészjelzés, hogy tényleg ideje lenne komolyan foglalkoznunk a jelenben zajló folyamatokkal? Kíváncsi vagyok, hogy kiből mit váltott ki a nagy egész, ha olvasta, gondolataitokat szívesen olvasom komment formájában. :) Az biztos, nálam elérte, hogy nehezen engedjem el a könyvet és a történetet, még annak ellenére, hogy véletlenül sem nevezném tökéletesnek a megvalósítást.

Végezetül szeretném megemlíteni, hogy az Agave remek munkát végzett (ismét) a magyar kiadás kapcsán. A borító szerintem így jó, ahogy van (lásd a borító hátulját lent), Kleinheincz Csilla fordításába pedig nem tudok belekötni, igaz, eredeti nyelven nem olvastam a művet. Úgy néz ki, ez a spekulatív fikció már csak ilyen: nehezen emészthető, több kérdést hagy maga után, mint választ. A félbehagyott A jövő minisztériuma és a Kolibri szalamandra után magam sem tudom, hogy álljak ehhez a műfajhoz. Talán ha befejeztem a Termination Shock-ot, akkor a kirakós darabjai végre a helyükre kerülnek. VanderMeer ökothrillere 4 üstöt ér nálam, érdeklődve várom a megfilmesített verziót (Erről infót a kötet végén olvasható köszönetnyilvánításban találhattok.).

Bónusz kontent:

VanderMeer arról, hogy a cli-fi nem fog minket megmenteni. link (A találatért köszönet a Spekulatív Zónának!)

Blogbejegyzés:
link

A többiekkel ellentétben ez nekem már jóval befogadhatóbb volt, mint az Expedíció. VanderMeer írásmódját még mindig imádom (az előző regényével sem az volt a bajom, ott a történettel nem voltam jóban), és nagyon hangulatos ez a fullasztó, klausztrofóbikus, paranoid regény.

Mit árul el róla, hogy én „Jane-nel” és az obszesszív gondolataival abszolút együtt tudtam érezni, ahogy beleveti magát ebbe a nyomozásba?

A történet bár egy egyszerű thriller, a világvége pedig csak díszletelem spoiler mégis remekül egyensúlyozott a személyes önpusztítással (Jane és a saját önámítása, Jane és a kétségbeesett, önromboló nyomozása és döntései, az ökoterroristáink erőszakhoz való nyúlása) és az ebből adódó világra kiható pusztítással (az állatok és a környezet kizsákmányolása.)

Emberek vagyunk? Állatok? Vajon van-e még remény a számunkra vagy majd nélkülünk megtisztul a világ?

Ez nekem lapos.
A főszereplő tulajdonképpen kevéssé fogott meg. A nyomozás szerintem banális: a rosszfiúkról kiderül, hogy azok. A nagy csavar a végén érdekes, de nem érdekel. Az egész olyan, mint egy felfújt tészta: van benne kalória, csak nem ekkora testre – és ebben hasonlít a főszereplőre is.
Most valahogy elment mellettem a szöveg, a narratív megoldások is. Csak annyi maradt meg, hogy „,mi ebben a nagy ötlet?”.

„A regényben végig lineáris időrendben haladunk Jane mesélése mentén, azonban igazán csak az utolsó oldalakon értjük meg, miről is szól a történet valójában. Jane és a nyomozás is az elején könnyen hathat egy átlagos, jól befogadható történetnek, de ahogy megszokhattuk már, VanderMeer világában hamar felbomlik a normalitás határa. Leginkább egy megfoghatatlan, vibráló szürrealitás-érzetként tudnám jellemezni, ami kérlelhetetlenül átsüt a történet szálain. Olvassuk, és tudjuk, hogy csak a lényeg felszínét kapargatjuk, mert a regény igazsága valami sokkal sötétebb.

Ahogy Jane egyre inkább elrugaszkodik a valóságtól és követi Silvina útját, úgy válik előttünk is egyre egyértelműbbé, hogy VanderMeer valósága mennyire sötét. A regény rövid szaggatott hatást keltő mondatai mögött végig ott vibrál a saját kihalásunk elkerülhetetlensége, ami a regény igazi fókusza.

A Kolibri szalamandra tökéletesen illeszkedik a kortárs spekulatív alkotások azon sorába, melyeknél a fikciós elemek elsősorban a 21. század kihívásai köré összpontosulnak. A Jövő Minisztériumá-hoz és a Magvető példázatá-hoz hasonlóan a Kolibri szalamandra is végig létező, hihető és reális világépítési elemekkel operál, amihez könnyen tudunk kapcsolódni. A regény valósága egyértelműen következik a saját, hétköznapi problémáinkból. Amikor Jane a problémákról hall, külföldi háborúkról, járványokról, aszályról, magunk is úgy érezhetjük, hogy egy hírportál leírását olvassuk a napjainból.

Saját valóságunk ágyaz meg a fikciós elemeknek. VanderMeer regényének alapját napjaink kézzelfogható problémái adják. Az író csupán levonja a következtetéseket arról, hogy merrefelé halad a világ és történetbe önti, hogy fel tudjuk dolgozni. A Kolibri szalamandra is erősíti azt a kortárs spekulatív irodalomban megfigyelhető trendet, hogy az írók és történetek fókusza mennyire eltolódik a sci-fi klasszikus toposzaitól napjaink problémáinak feldolgozása felé. Az emberiség jövőjéről alkotott fikciós kép, ami a spekulatív zsánerek egyik saját kérdése, a szemünk előtt formálódik és változik, ahogy az irodalom és a képzelet kapcsolata a valósággal megváltozik.”

A teljes ajánló itt olvasható: https://www.kritizator.hu/a-sajat-kihalasunk-vibralva-l…

Az utóbbi hónapokban lassan haladtam az olvasmányaimmal, és őszintén bevallva, sajnos ez a kötet sem könnyítette meg a dolgom. Gyönyörűen megírt, szinte szépirodalmi mű, a fordítás remek, és mégis… Az ajánlóm címében írt rekviem megnevezés igazán passzol a regényre. Egy vontatott gyászdal. Középpontban a klímaválság áll, az orvvadászat és az illegális állatkereskedelem. Imádtam a témát és szerintem nagyon fontos erről minél többet írni, beszélni. Emellett volt itt krimi, családi dráma, összeesküvés elméletek, akció, és hát természetesen a cli-fi vonal. Minden adott lenne, hogy egy tökéletes könyvet tartsunk a kezünkben.

Én mégis nagyon hosszan vesződtem vele, egyszer félre is tettem, és csak hetekkel később kezdtem újra bele…

Ami számomra a legnagyobb problémát jelentette ebben a történetben, hogy nagyon vontatottan haladt, és ezzel talán nem lett volna semmi gondom, de a főszereplő sem igazán nőtt a szívemhez. Annyira érzelemmentes lett a monológja, annyira a saját múltjának posványában élt, a saját sérelmei rabjaként, hogy nem igazán lehetett izgulni érte. Nem vitt előre a rejtély sem, annyi tévút és rosszfiú került elő, hogy nehezen tudtam megkülönböztetni őket, vagy hinni abban, hogy valaha célhoz érünk. Végül csak megtörtént, de valahogy a katarzis elmaradt.

Plusz pont viszont, hogy főszereplőnk kényszeresen becenevet adott a fontosabb tárgyainak, amelyen jókat szórakoztam, és olykor a fekete humorát is megcsillantotta!

Összességében a Kolibri szalamandra egy ötletes borítóval rendelkező, egyedi könyv, amely ötvözi a weird fiction titokzatosságát, a krimik szövevényes okfejtéseit és a disztópikus hangulatot. A szöveg igényes, választékos, számos mélyen szántó gondolatot fedeztem fel benne, viszont nem ajánlom azoknak, akik az érzelmes, vagy pörgősebb történetekért rajonganak. A Kolibri szalamandra hosszú és elvont történet egy haldokló bolygó elveszett lényéről, aki valami célt próbál találni kiüresedett életében. Mégsem bántam meg, hogy elolvastam! Nagyon aktuális! A téma és a szándék miatt érdemes elolvasni, beszerezni, mert jó célt szolgál.

Teljes cikk: https://lenduletmagazin.hu/rekviem-egy-haldoklo-bolygo-…

És íme az év legnehezebben befogadható olvasmánya. Nehéz téma, teljesen hidegen és szenvedélymentesen tálalva. A felütés nagyon tetszett, és a végkifejlet is elég ütősre sikerült, de a kettő között ott van az a bruttó 300 oldal, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni. Megszenvedtem minden egyes sorával, és bár érzem, hogy gyöngyöket szórtak elém, én mégis csak dagonyáztam a sárban. Vandermeer prózája kidob magából, a narráció tragikus, a mondatszerkezetek (már ha beszélhetünk ilyesmiről) különlegesek, de sokszor idegesítők. A flashbackek tetszettek legjobban, bár sokáig ki sem derül, mi értelmük van egyáltalán. Mindent összevetve ez itt nekem most csak amolyan becsületolvasás volt, ha már a másik nagyon várt cli-fi-t (A jövő minisztériuma) képtelen voltam magamévá tenni. Izgalmas és fontos téma nem túl jól elmesélve. Fogok rá emlékezni, de nem volt akkora élmény, hogy valaha is újra akarjam olvasni.

Ezt most csak röviden, immár teljesen felfogva az olvasási élményem a cli-fi téma tekintetében allegorikus természetét. Ahogy a többiek is írták, mire eljut az ember oda, nagyjából a könyv 90%-ánál, hogy elkezdi megérteni, hogy pontosan mi történik és hogy ez miért kellene, hogy olvasóként érdekeljen, addigra már nagyjából mindegy is. Ismétlem, értem ennek a pikantériáját, és így visszatekintve értékelem az egész koncepciót, de – biztos az én hibám – olyannyira nem tudtam „Jane-re” hangolódni vagy megérteni a döntéseit, ami nem is tudom, hogy valaha történt-e velem, pedig emlékeim szerint VanderMeer sem szokott ennyire idegen lenni. Konkrétan 87%-nál letettem, és egy hétig gyűjtöttem az erőt, hogy újra visszatérjek hozzá.