Borne 103 csillagozás

Jeff VanderMeer: Borne

Rachel ​guberálásból él a jövő egy porig rombolt, névtelen városában. Az egyik nap egy furcsa teremtményt talál Mord, a gigantikus zsarnoki medve bundáján, aki egykoron a Vállalat nevű biotech cég folyosóin nevelkedett, majd a rajta végzett kísérletek után megnőtt, a kínzások eredményeként pedig megőrült és elszabadult. Azóta rettegésben tartja a várost, de ugyanakkor élelemmel is ellátja a bujkáló lakókat.

Rachel a teremtményt Borne-nak nevezi el, aki először semmire se hasonlít – egy kis zöld dudor csupán, ami akár a Vállalattól is eredhet. A Vállalatról pedig azt pletykálják, hogy habár jelentős károkat szenvedett el, de mindmáig létrehoz furcsa lényeket, és olyan távoli helyekre küldi őket, ahova még nem ért el a pusztulás.

Rachel és Borne között különösen szoros kapcsolat alakul ki, de ebben a világban minden kötelék csapda, és bármilyen gyengeség könnyen megölheti az embert. A lány hazaviszi a teremtményt a földalatti menedékébe, és a drogokkal kereskedő… (tovább)

Eredeti mű: Jeff VanderMeer: Borne (angol)

Eredeti megjelenés éve: 2017

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2017
320 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634192541 · Fordította: Farkas Veronika
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2017
320 oldal · ISBN: 9789634192558 · Fordította: Farkas Veronika

Enciklopédia 1


Kedvencelte 2

Most olvassa 5

Várólistára tette 104

Kívánságlistára tette 76

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
gesztenye63 P
Jeff VanderMeer: Borne

After Borne! Csak, hogy még egy szánalmas szóviccet megengedjek magamnak a témában…
Kegyelmi állapot ez – kettős értelemben is. Részben azért, mert van szerencsém nem ismerhetni Mr. VanderMeer Déli Végekhez fűződő munkásságát, így semmi okom skatulyát gyártani a számára, általánosító jelzőket aggatni rá, vagy esetleg bármit is prejudikálni új regényével kapcsolatban.
Másrészt pedig azért, mert Borne széles vállai mögött a remény halvány pislákoló fénysugarát véltem felfedezni a könyv olvasását követően. Úgy tűnik, hogy találok még ma is olyan disztópiát magamnak, amelyet anélkül tudok abszolválni, hogy a csábos, darázsderekú, 17 és ¾ éves, Tévedhetetlenül-Demindig-Célbataláló Fitness Zsuzsi, a copfos hősnő és az ő – alig egy hónappal élemedettebb korú – romantikus, mégis vagány (!) párja, az izzadságcseppektől fénylő tricepszét bizonyos rendszerességgel felvillantó Verbeneki „Világmegmentő” Kemény Farkas kalandjai megfeküdnék a gyomromat. Hála minden – gyanútlan, naiv olvasó lelkét és érzékenységét védő – magasabb rendű entitásnak, ebben a regényben a tini főhősök nem ugrottak a posztApokalipszis lovasai elé, hogy áldásos tevékenységükkel megvédelmezzék a Földet, ezt az arra érdemtelen sártekét.
Szóval tetszett az anyag. Közel sem volt tökéletes, semmi esetre sem nevezhető kiválónak, de rendkívül ígéretes az a produktum, amit VanderMeer legújabb regényébe belegyúrt.
A szerző különleges, pszichedelikus látomásként festi meg a Várost, a Vállalatot és ezen a beteg, mérgező világon tébláboló, zavarodott humán (poszthumán?) túlélőket, a körülöttük, velük együtt élő mutáns, vagy biotech létformákat. Kiváló az a megközelítés, ahogyan az olvasóra bízza a világ részletes leképezését, nem kívánja „szájbarágni” a saját verzióját a lepusztulás, az elkorcsosulás, a káosz kialakulásának előtörténetét, csupán felkínál néhány színt és ecsetet a félig üres vászonhoz, mondván fesd meg ezt a világot, ahogyan te látod. Írásmódja rendkívül egyedi, érdekfeszítő. Rachel zaklatottan lüktető – a kétségbeesésbe is tudatosságot erőltető – narrációjával izgalmas, a zsánerben számomra újszerűnek ható tudatmódosító szereket kever az elpusztult, vagy éppen pusztuló-átalakuló társadalmi-szociális szinapszisok bemutatásába, a fennmaradt létformák működésének, vegetációjának képi megjelenítésébe. A szerző olyan mértékben elegyít a cselekménybe szimbólumokat, hogy a tényleges, élő, lélegző, cselekvő karakterek némelykor már-már elsikkadnak a valóban lényeges kérdések hátterében, miszerint van-e, létezhet-e bizalom, szeretet, önzetlenség, vagy akár önfeladás értelmes létformák között, amelyeknek végső soron egyetlen célja van: a túlélés és a génkészlet továbbörökítése spoiler.
Az egész mű hangulata leginkább a mágikus realizmusba hajlik, ha álomként (vagy jóval inkább rémálomként) tekintek rá, akkor pedig a szürreális elemek dominanciája tűnhet fel, ami az én olvasatomban kifejezetten jól állt az egységes egész kontextusában.

Tökéletesen egyetértek abban @pat-tel, hogy a regény szerkezete a kétharmada tájékán borult orra. Addig egy parádésra sikerült, nyers, naturális jegyeket felvonultató, nagyszabású anti-utópikus tablót látunk, amit azonban visszavonhatatlanul megront az utolsó, hozzávetőleg 100 oldalnyi, ide nem illő „giccsbe hajló remény-regény”, a szép zöld jövőbe tekintő, humánlétünket dicsőítő lezárás. Ettől a könyv kerek lesz ugyan, de szerintem egy műalkotás tekintetében a szimmetria nem mindig az egyedül üdvözítő megoldás.

5 hozzászólás
>!
csartak MP
Jeff VanderMeer: Borne

Különös regényt olvastam. Milyen felfordult világ ez, micsoda vízió! Mennyi érzelem halmozódik benne fel. Színes-szagos mint Borne, aki az útját keresi. Ködös és óvatos, mint Rachel, aki elfelejtette az útját. Zárkózott, mint Wick, aki titkolja honnan jött az útja. Lassú az egész, mint a szennyezett folyó, ami lent csordogál a szikla alatt. És a város, ami még mindig tud tovább pusztulni Mord súlya alatt, még mindig van mi romba dőljön benne. De mégis, még mindig vannak élet maradványok a romok között.
Az utolsó részben a hangsúly eltolódik, így a végén hiányérzetem támadt. Többet szerettem volna Borneból, és kevesebbet Rachelből. De mivel ő a mi krónikásunk, be kellett érnem ennyivel. De tényleg, milyen lenne a történet Borne szemszögéből? Hogy élné meg fokozatosan felébredő szörnyeteg mivoltát?

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2017
320 oldal · ISBN: 9789634192558 · Fordította: Farkas Veronika
>!
pat P
Jeff VanderMeer: Borne

ARRÓL, HOGY MIKET GONDOLTAM A KÖNYV OLVASÁSA KÖZBEN

Lám, lám. Lehetséges, hogy Mr. Modor szép lassan megtanul írni? (Vagy negyedik nekifutásra sikerült megtalálni a Vandermeer-kompatibilis fordítót?)

De tényleg, a regény első kétharmadát csont nélkül élveztem. Négy és fél csillag volt a legmagasabb érték, ami eszembe jutott, és hé, még mindig Vandermeerről beszélünk, ez igen nagy szó ám!
Nyilván nem a hiperrealizmus, a hihetőség és a tudományosság felől közelíti meg a posztapokalipszis leírását – ha valamivel, talán a mágikus realizmussal rokonítanám hangulatban; de nem, inkább azt mondom, olyan, mint egy art brut festmény, sőt, egy egész kiállítás. Tehát valami, ami egészében megragad, ha kidolgozatlan is részleteiben; mert van valami a látszólag talán össze sem illő színeiben, formáiban, a kompozícióban, ami érezhetően túlmutat saját magán, és ad valami fontosat, még akkor is, ha se nekünk, se (talán) az alkotónak nem sikerül teljes tudatossággal megragadni ezt a legbelső lényeget.
Szóval igen, szerintem itt egészen jól átjön, amivel Vandermeer már egy ideje próbálkozik, és ezt értékelem. Borne alakja klasszul eltalált spoiler , a karakterek ugyan még mindig inkább szimbólumok, mint valódi karakterek, de ezúttal jól sikerült szimbólumok, és az explicit történet ugyanúgy érdekes, mint a számomra legizgibb olvasata a regénynek. spoiler
Kár, hogy az utolsó száz oldal kicsit megint belefulladt a reménytelenül parttalan vandermeerizmusba, pedig olyan jó lehetett volna! Nem baj, jó irányba haladunk, így tovább.

3 hozzászólás
>!
Oriente P
Jeff VanderMeer: Borne

Azt gondolom, hogy valaki itt túl sok alkoholos snecit nasizott. :)
Meg azt is, hogy VanderMeer inkább képzőművész, csak sehol nem állították ki a képeit. Ezért tollat ragadott, és ez nem is bizonyult rossz ötletnek.

Bevallom, én egy ponton túl kezdtem beleunni, hogy toxikus hamuesőben, térdig gázolva a sittben, kiégett medvéket és halott űrhajósokat kerülgetek, de az utolsó fejezetek alaposan megleptek. Jó sok gondolkodnivaló mászott elő a város rothadó rétegei alól, különösen az önmagát elemésztő hurok ötlete ragadott meg spoiler. Az egy dolog, hogy az elszabadult szörnyetegek nem odakint, hanem idebent vannak, de a könyv végére még az élet definíciója is többszörösen megkérdőjeleződött a fejemben. (A valóság definiálhatóságát a regény kimondottan vitatja, úgyhogy azon nem is töprengek. :))
Szóval miről is olvastam? Hogy a természetes és a mesterséges csak fokozatok egy skálán, hogy a tanulás elkerülhetetlenül pusztítással jár, hogy a pusztítás dermesztő és mégis dinamikus, hogy nemcsak a jövő relatív, hanem a múlt is, ilyesmikről… és hogy ne tagadd meg a benned élő szörnyet.

Ugyanaz az erő lüktet ebben a történetben, ami számos ősi, a világ pusztulását vizionáló mítoszban, viszont mellőzi azok rémálomszerű tömörségét. Nekem épp egy hajszálnyit volt vontatottabb, túlkanyarítottabb, magvasítottabb, mint hogy tényleg nagyon jó legyen. De egy kortárs VanderMeer-installációra – legyen az kép, szobor, fotó, mozgófilm – biztos befizetnék.

>!
Bíró_Júlia P
Jeff VanderMeer: Borne

Arról, hogy miért küldök puszit Jeffynek

Engem is meglepett, mennyire könnyen megszerettem ennek a könyvnek a terét, az idejét meg a szereplőit, függetlenül attól, hogy egyébként mennyire el szoktam kezdeni vakarózni bizonyos disztópiás kliséktől. spoiler . Itt valahogy mégis sikerül funkcióval feltöltődniük – például Rachel nagyjából az első VanderMeer-karakter, akinek azonosulhatóan és élvezhetően áll az első személyű nézőpont. Nincs túltolva egyedi jellemvonásokkal, de nem is igazán kell megkülönböztetni senki mástól; ellenben tökéletesen átadja az eltorzult világ visszásságait, az eggyel élhetőbb múlt iránti nosztalgiát, a Borne-hoz, Wickhez és az összes szembejövőhöz fűződő viszonyait. Egy posztapokalipszist és coming of new weird age családi drámát egyszerre közvetítő karakterbe már nem sok individuális vonás fér. Egyébként is minden emberi, nem emberi szereplő spoiler jól érzékelhetően hordozza a saját tragédiáját, sőt, maga a város is azoknak a nyomaival van tele. spoiler Minden inkább szimbólum meg szürreális dekor, mint hús-vér-por-homok-szemét élőlény vagy tárgy, de mivel ez a főszereplőktől az alkoholos snecikig mindenre igaz, ezért minden elem kényelmesen illeszkedik egymáshoz. Szerettem, na.

Arról, hogy miért jár Jeffynek mégis a tarkónlegyintés

Azért egy kicsit alá lett itt rendelve minden annak, hogyan is kellene befejezni a történetet. VanderMeernek a szerzők többségéhez hasonlóan egész jól áll, ha pontosan tudja, hova kell kifutnia az eseményeknek, és például hogyan, sőt az sem árt a szövegnek, hogy az egyes összefüggéseket nem tolja (nagyon) az olvasója arcába. Aztán, amikor már megnyugodna az ember például az értékelés írója, hogy milyen szépen alakult ez az ív, a csúcspont valóban az, ami, a karakterek minden elhúzott kínlódásuk ellenére szeretnivalóak maradtak, sőt, a legfurább furaságaik abszolút működő magyarázatot kaptak, és akkor VanderMeer úgy érezte, hogy nevet változtat WonderMore-ra nagyon muszáj még a végnél is tovább nyújtani a véget, és epilógus keretében agyoncsapni egy kicsit mindazt, amit odáig elmondott. spoiler Van még egy-két indokolatlanul elhúzott történetszakasz spoiler , de ezek összességében említésre is alig méltóak a lezáráshoz képest.

Négy világító szórócukorba forgatott csigatabletta az ötből.

>!
NewL P
Jeff VanderMeer: Borne

Minden lapja egy újabb-újabb felfedezés, szín és gondolat kavalkád, ami egyre jobban belevonzott a világába. Egy olyan világba, ami gyönyörű, borzasztó, tele idegen létformákkal, a túlélésért küzdő emberekkel, a különböző biotech lényekkel. Sok könyv jutott eszembe az olvasás közben, úgy éreztem az íróra több más könyv is hatott.
(A legjobban Mord emlékeztetett egy másik lényre – Stephen King: A Setét Torony – Puszta földek, és párszor vissza is lapoztam, hogy igen nem én vagyok hülye, tényleg medve, és tényleg repül ….)
Érdemes elolvasni, mert a bizarr világa annyira egyedi.

>!
Spaceman_Spiff IP
Jeff VanderMeer: Borne

Olvasás közben két mű ugrott be: az egyik a Hibrid (Splice) című Vincenzo Natali-film, a másik pedig Margaret Atwood Guvat és Gazellája (vagy Az özönvíz éve). Utóbbi a világ miatt: egy meghatározhatatlan, névtelen városban járunk, a világ összeomlása után. A romokon egy maroknyi ember próbál életben maradni, és ha lehet, kerülni egymást. Mellettük pedig a valaha mindenható Vállalat teremtményei, a különféle biotechek nyüzsögnek. Ezek lehetnek olyan apró bogarak, amik gyógyszerként, fegyverként vagy drogként funkcionálnak, de ilyen ördögi biotech Mord is – egy több emelet magas, repülő, vérszomjas medve. De ebbe a világba illeszkedik Borne is, ez a színváltós, amorf lény is.

A Hibrid pedig azért jutott eszembe, mert abban egy tudós házaspár létrehoz valamifajta ember-állat hibridet, majd saját maguk kezdik el felnevelni a lényt, a film pedig végigköveti a klasszikus gyereknevelési helyzeteket, mint például az ödipális szakaszt és az anyával való versengést. A Borne is valami ilyesmi, Wick, Rachel és Borne egyfajta bizarr családot képez. Az anya, aki tanítani próbálja különös gyerekét; a visszahúzódó, a gyerekre veszélyként, de legalább is az anyát „elrabló” valaminek tekintő apa; és a világgal lassan ismerkedő, gyerekes csapongásokkal kommunikáló Borne. Rachel elbeszélésében végigélhetjük a gyereknevelés különböző problémáit. És hát Borne esetében, mint az hamar kiderül, nem az a legnagyobb veszély, hogy megdézsmálja a kekszes dobozt…

Viszont ez csupán az első, leginkább szembeötlő rétege a regénynek. Borne lényén keresztül örök kérdéseket is előkerülnek, mint hogy mitől ember valaki, mi teszi az egyént, mire valók az emlékeink, mennyire határoz meg minket a múltunk (vagy annak hiánya), hogyan kezeljük saját halandóságunkat etc.. Sajnos Rachel néha kifejezetten antipatikus figurának bizonyult (vagy csak a narrációja nem tudta közelebb hozni hozzám), de az ő személyisége is átértelmeződik később, ahogyan Wickből is több lesz egyszerű mellékkarakternél. Sőt, és ez meglepő lesz, még Mord is mélységet kap. Gondoltátok volna, hogy egy medveszörnynek személyisége lehet?

És ha már kibújt a medve a barlangjából: a Borne világa és a két szörnyetege, a címszereplő és a medve magával ragadóak. Valahol sejteti a magyar borítón szereplő szöveg, de nem mondja ki teljesen: ez a könyv igazából a szörnyetegekről szól. A város már nem az embereké, ők valamifajta idegen lények itt, ahol a biotechek, a bizarr lények az igazi urak. Ebből a világból Rachel lóg ki, nem az alakváltó Borne. Nem a hatalmas repülő medve: Mordot ide tartozónak érezzük, ahogy ide tartozik a lapokon fel-felbukkanó megannyi furcsa lény. VanderMeer világa egy rémálom, a mi világunk hatalmas vállalati laborjaiból kiszabaduló rémálom, de egy nagyon jól összerakott, működő rémálom. Ahogy Atwood jövője is a VadÁdám-trilógiában, úgy a Borne is izgalmas és érdekes, bizarrságával vonzó. És ebben a jövőben ott van Mord és Borne, a két valódi szörnyeteg, akik átveszik a helyet az embertől ebben a világban.

VanderMeer prózáját elsőre talán túlbonyolítottnak nevezném, de szerencsére a kezdés után hamar letisztul a kép, és amikor a hatalmas medvéről ír, akkor a legjobb: egyszerre láttatja borzasztónak és éterinek a lényt. Borne karaktere pedig valóban eluralja a könyvet, ezért kissé hiányzik is, amikor nem vele foglalkozik a könyv. Mondatai, gondolatai, ahogyan változik a személyisége, ezek valóban méltóvá teszik, hogy ő legyen a címszereplő.

Sajnos kissé csalódott voltam, amikor becsuktam a regényt, ugyanis a végén a szerző engedett a szentimentalizmusnak, eltért az eleddig használt világképétől, ráadásul mindezt túl hosszan is tette. Ez eléggé elrontotta nálam az amúgy kellemes élményt…
http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2017-05-05+…

6 hozzászólás
>!
makitra P
Jeff VanderMeer: Borne

Az év meglepetése, mert mély, legtöbbször őszinte, bevállalós, csak a végére fogy el a lendülete. A gyereknevelés amúgy sem könnyű téma, és ezt összekapcsolta a posztapokaliptikus világgal és egy gyilkos lénnyel. Cuki. A szereplőinknek igazi jelleme van, összetettek és sokszor érthetetlenek, csakúgy mint az életben. Borne, az ismeretlen fenyegetés megszelídítése zajlik, de nem a megszokott módon: egy épp csak kibontakozóban lévő értelmet nevel főhősünk, akinek azzal kell szembesülnie, hogy gyermeke öl. A bizonytalanság és félelem váltakozik a szeretettel, mélyebb kérdésként pedig felmerül, mennyire ismerhetjük meg leszármazottunkat, mennyire vagyunk felelősek érte. Önmagában ez a téma elviszi a hátán a regényt, nekem nem hiányzott, hogy a végén a szerző minden szálat lezárjon, ez már csak biztonsági játék volt. Nem kell az eredettörténet ahhoz, hogy átéljük a történetet. Ezzel együtt is egy kiemelkedő teljesítmény ez VanderMeertől. Nálam 2017 legjobb sci-fije.

>!
Nita_Könyvgalaxis P
Jeff VanderMeer: Borne

Baby I'm Borne this way.

A Déli Végek-trilógiával eléggé vegyes volt a viszonyom, de a Borne története annyira érdekfeszítőnek tűnt, hogy úgy döntöttem, megadom neki az esélyt. Szerencsére abszolút kellemes csalódás ért.

A Borne-ban minden együtt van, ami számomra egy jó történethez kell: egy posztapokaliptikus világ, érdekes és összetett karakterek, izgalmas cselekmény és igazi, húsbavágó kérdések. Mi tartja életben az embert, amikor már a saját fennmaradását is alig tudja biztosítani? Van-e értelme remélni bármit is egy olyan világban, amit egy gigantikus medve ural? Tud-e az ember bármiben hinni még?

Számomra a regény legérdekfeszítőbb része Rachel és Borne kapcsolata volt. Ahogy szép lassan megismerik egymást, tanulnak a másiktól és a vérkötelék hiánya ellenére kialakuló érzelmi viszonyuk remekül van felépítve. Ahogy Rachel is, mi is egyre jobban megkedveljük Borne-t, de ezzel párhuzamosan érezzük egyre idegenebbeknek magunktól.

Szerettem a Borne világában kalandozni, végigkövetni főhőseink sorsát, ami szerencsére közel sincs csillámporral körbehintve, hanem kegyetlen szenvedéseken kell átesniük, hogy aztán eljussanak oda, ahova mindig is tartottak. Más kérdés, mi vár ott rájuk és hogy mit fognak azzal kezdeni.

Örülnék, ha VanderMeer még sok hasonló történettel örvendeztetne meg minket. Azért ha ezek után találok egy medve bundáján valami furcsa dolgot, nem biztos, hogy hazaviszem..

>!
Dominik_Blasir 
Jeff VanderMeer: Borne

Van valami végtelenül lírai hangulata. Nem szép, nem igazán, de valahogy mégis. Apró rezdülésekben, apró foszlányokban ott van benne valami varázslatos, ahogyan áttükröződik ezen az apokalipszis utáni, halott, de mégis minden sejtjében élő világon. Áthatja az emberbe vetett hit, még akkor is, ha nem tudja meghatározni, pontosan mit is jelent ez. De keresi rá a választ, rendületlenül, ettől pedig a Borne számomra egy mélyen megható regény is egyben: a benne rejlő kudarc miatt, ami mégsem igazán kudarc. „Az irrealitást kiemelő, a megismerhetetlent bálványozó”, írtam múltkor VanderMeer stílusáról, és mintha most is erről lenne szó, de teljesen másként. Befele fordul, és felfedezi azt a legweirdebb dolgot, ami csak létezik: az embert. Több oldalról vizsgálódik, lazán játszik az érzelmekkel, akárcsak Borne. Nem túl mély, nem annyira fáj, de valahogy mégis benne minden egy csomó minden, ami számít.
Zavaros vagyok, tudom, úgyhogy inkább idézek – úgy érzem, van két borzasztóan fontos idézet benne spoiler, amik valahogy meghatározzák számomra ezt a regényt. Meg persze bedobhatnám Atwoodot valahogy a hangulat és a világ (engem amúgy simán megvett ez a fura biotechnológiás jövő) miatt, sőt, McCarthy-t egyes érzelmek miatt, de ez már jól jelzi, hogy gyökereit és társait nem feltétlenül a klasszikus értelemben vett zsánerben érdemes keresni. VanderMeer teljesen másfele halad, szerintem sokkal inkább másfele, mint legutóbb, emiatt pedig sokkal kevésbé van „két szék közé” érzésem spoiler.
Most szerettem, nagyon is.


Népszerű idézetek

>!
Buzánszky_Vírus_Dávid

Mi van, ha a boldogtalanságom mindig is abból fakadt, hogy emlékszem a boldogságra?

299. oldal

Kapcsolódó szócikkek: boldogság
1 hozzászólás
>!
gesztenye63 P

Az ember csak véges szenvedést képes elviselni, mielőtt úgy kezdené érezni, hogy a túlélésért vívott küzdelem túl nagy erőfeszítés.

1. rész Arról, hogy mit tettem másokkal, és mások mit tettek velem

>!
gesztenye63 P

Küzdöttem, de a küzdelem néha nem elég. Az agresszió és az ellenállás néha nem elég. Az ember nem hibáztathatja magát, ha túlerővel áll szemben, amennyiben meg akarja őrizni a józan eszét.

1. rész Arról, hogy mit tettem másokkal, és mások mit tettek velem

>!
Agave_Könyvek KU

Valamikor régen minden más volt. Régen az embereknek volt otthonuk, voltak szüleik, és mindenki iskolába járt. Városokban bővelkedtek az országok, és az országoknak volt vezetőjük. Az emberek kalandból vagy pihenésképpen utaztak, nem a túlélés miatt. De mire én felnőttem, a nagyvilág beteg viccé vált. Elképesztő, milyen gyorsan szabadeséssé tud válni egy megcsúszás, a szabadesés pedig pokollá, ahol úgy éltünk, mint a szellemek egy kísértetvilágban.
Valamikor régen, nyolc- vagy kilencéves koromban még író akartam lenni, vagy legalábbis valami más, mint menekült. Nem csapdakészítő. Nem gyűjtögető. Nem gyilkos. Egész füzeteket firkáltam tele. Verseket írtam arról, hogy mennyire szeretem a tengert. Legendákat meséltem újra. Sőt részleteket mondtam olyan regényekből, amelyeket soha nem fejeztem be, és soha nem is fogok befejezni. Borne is olyannak tűnt, mintha valamelyik gyermekkori írásom teremtménye lenne. Borne lehetett volna a képzeletbeli barátom.

43-44. oldal

>!
gesztenye63 P

Az anyám orvos volt, csecsemőkkel foglalkozott. Könnyen jött nála a mosoly és a nevetés, talán túl könnyen is, mert akkor is nevetett, amikor idegeskedett vagy szorongott.
(…)
Az apámhoz hasonlóan ő is imádott olvasni, és gyerekkoromban könyvek vettek körül.
Mindenünk megvolt, amit akartunk, és még annál is több. Tudtuk, hogy kik vagyunk.

1. rész Arról, hogy honnan jöttem és ki vagyok

2 hozzászólás
>!
Noro 

Borne azt írta a naplójában: „A világ elromlott, és nem tudom, hogyan lehetne megjavítani.”

203. oldal

>!
Dominik_Blasir 

Mi mindannyian csak emberek akarunk lenni, és egyikünk sem tudja, hogy mit jelent ez igazából.

312. oldal

>!
Buzánszky_Vírus_Dávid

Te mit tettél volna, olvasó, aki idáig úgy követtél, ahogy a Mágus is követett, láthatatlanul, mindig figyelve, következmények nélkül?

288. oldal

>!
gesztenye63 P

A csillagok ragyogó zátonya, amint ott foszforeszkálnak, és mindegyiken lehet élet, bolygók keringhetnek körülöttük. Még emberek is lehetnek rajtuk, akik hozzánk hasonlóan az éjszakai égboltot nézik. Az anyám mondott néha ilyeneket – hogy ne feledkezzünk meg a körülöttünk lévő univerzum létezéséről, hogy nem tudhatjuk, mi él ott, és hogy lehet, hogy borzalmas belenyugodni, hogy annyira keveset tudunk róla, de ez nem jelenti azt, hogy megszűnik létezni.

2. rész Arról, ami a tetőn történt

>!
wolfram_hart

Az igaz valóság olyasmi,amit pillanatról pillanatra hozunk létre minden egyes nap,mert a valóságok életünk minden egyes másodpercében a mi döntéseinkből születnek.

310-311. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Veres Attila: Odakint sötétebb
Veres Attila: Éjféli iskolák
Karin Tidbeck: Amatka
China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás I-II.
Max Gladstone: Nagyrészt halott
Stephen King: Végítélet
M. R. Carey: Kiéhezettek
Ilsa J. Bick: Hamvak
Mark Lawrence: A Széthullott Birodalom
Neal Shusterman: Unwind – Bontásra ítélve