Végre véget ért!
Garantáltan kiérdemeltem egy sztahanovista érdemrendet azzal, hogy ezt a végtelenül unalmas trilógiát egyben olvastam végig. (Mondjuk ha a bevált módon, két év alatt olvasom el, akkor semmire nem emlékeztem volna az előzményekből, ami alighanem önmagában is kontraproduktív lett volna.) Az egész Déli Végeket talán az jellemzi a legjobban, hogy míg eleinte fanyalogtam a kisregény terjedelmű első részen, addig mostanra már szinte kedvencnek tudnám jelölni. Ennyit zuhant a színvonal a folytatásokban, ahol Jeff mintha csak azzal kísérletezett volna, hogyan tud minél több szóval, minél unalmasabb nézőpont-karaktereken keresztül minél kevesebbet elmondani.
Szóval az Annihilation: egy rojtosra mosott agyú kutatócsoport ténfergése a Sztrugackij 2.0 árokparti piknikjének romjai között. Ez egy príma novella lehetett volna, ha kidobják belőle a tájleírások özönét. Egy sci-fi novellának ugyanis szerintem nem törvényszerű, hogy legyen megoldása, adott esetben maga a rejtély felismerése is tartalommal tölthet meg egy rövidebb történetet. Pontosan erről van szó itt is: egy tudós (akit ebben az összefüggésben kifejezetten érdekesebbé tett az, hogy kvázi-autisztikus módon csak a saját tudományterületének él) találkozása a tudományosan megmagyarázhatatlannal. Persze az olvasó* szeretné érteni, miért a nagy titkolózás, mit akar a Központ elérni azzal, hogy mindenkit hülyére hipnotizál. De a hangulat számomra alapvetően elviszi a hátán ezt a rövid történetet.
(Eredetileg 3,5 csillagot adtam rá, ami a folytatások olvasása során előbb 4, majd 4,5 csillagra módosult.)
Authority: végre betekinthetünk a világ hátterébe, és megtudhatjuk, mi folyik itt igazából, hurrá! Ja, nem, ettől az egész regénytől egy fél gondolattal sem leszünk okosabbak. Ez ugyanis egy menedzser sci-fi. Ennek nincs köze a menedzserfantasyhez spoiler, hanem egy olyan sci-fi(?), amelyben egy menedzser menedzsel. Bukott CIA-ügynök próbálja 200+ oldalon gatyába rázni a Végek titkos kutatóbázisát, ahol láthatóan nem csak a terepügynökök, de a főnökeik is vészes agysejt-szegénységben szenvednek. Ajánlom a regényt azoknak, akiket érdekelnek a tárgyalótermek és irodák többoldalas leírásai.
(Legyen mondjuk 1,5 csillag, de csak a megölhetetlen szobanövény miatt. Ő volt a kedvenc karakterem.)
Végül az Acceptance: amelyben, címének megfelelően el kell fogadnunk, hogy most már mindegy, ez a hétvége rá fog menni a világítótorony mindennapjaira és az igazgató melodrámai flashbackeléseire. A történetnek ez a két szála az események múltjába vezet vissza, de megint csak egy novella jönne ki a kettőből együttvéve. Szellemmadár útkeresése, avagy a visszatérés a Térségbe még egy kicsit feldobja a harmadik regényt, de végeredményben sehová sem vezető körpályákon mozgunk egész idő alatt.
(2,5 csillag, mert volt benne egy-két jó gondolat, amit meg lehetett volna írni novellának.)
Összességében reménykedem benne, hogy ennél fölöslegesebb könyvet már nem fogok olvasni az idén. Azoknak pedig, akik eddig még nem dőltek be a hype-nak, azt javaslom, hogy csak az első résszel próbálkozzanak.
* ez itt nem vandermeerizmus :D