A ​vadászok szigete (Predator) 85% 34 csillagozás

Két okból kezdtem neki ennek a könyvnek. Egyrészt kellett már valami jó kis akcióponyva a lelkemnek. Az óhajom teljesült, ez a rész kipipálva. Másrészt kíváncsi voltam, hogy mit művelt VanderMeer még a „berobbanása” előtt, fellelhető-e valami az X-térség és a Borne elborult egyediségéből…

Nos, itt már jóval gyengébben vizsgázott a könyv, de valahol igazságtalan is a részemről, hogy hasonló élményt kerestem ebben is, hiszen korábban íródott, és némi jóindulattal lehet mondani, hogy itt még nem kristályosodott ki az író stílusa. Sőt, ha jobban belegondolok, akkor ez egy „bérmunka”, hiszen egy népszerű univerzumba szállított egy újabb részt, és nem tudhatom, hogy mennyire volt megkötve a keze. Ha gonosz akarnék lenni, akkor a borítóra azt írnám: „Vigyázat, nyomokban VanderMeert is tartalmazhat!”
No de tényleg csak nyomokban, nagyjából olyan gyakorisággal, mint mikor a harmadik zacskó szotyiban találunk egy kukoricaszemet, vagy egy furcsa fadarabkát. Itt ez olyan 70-80 oldalanként egy bekezdést jelentett, amire azt mondtam, hogy igen, ez kicsit olyan.

A történetről nincs sok mondanivalóm, kezdem a pozitívumokkal: igen pörgős, akciódús. És akkor a negatívumok… na jó, még a Ragadozó szemszögéből megírt passzusok is tetszettek, sok dologra fényt derítenek anélkül, hogy rombolnák a lény mítoszát. Szóval, ami nem tetszett, az a szereplők címén felvonultatott kliséhalmaz, román maffiózó, orosz titkos ügynökök, nehéz sorsú kalózkapitány zsebmetsző múlttal, nyugalmazott katonatiszt magánhadsereggel, életunt rocksztár, nem is folytatom, a sorminta a leghitványabb akciófilmeknek is becsületére válna. Az elhagyatott, magánkézben lévő szigettel, ami gazdagoknak kínálja a külvilágtól zavartalan vadászat lehetőségét, az egész a Predator-univerzumba helyezett Jurassic Park-klónnak tűnt. Emellett néhány dolog rontott a sztori „hihetőség-faktorán” spoiler .

Összességében egy nem túl erős, de tűrhető nosztalgiaérzést nyújt az eredeti filmélményhez, biztos recepten alapuló „műfaji” fogásokkal, némi plusz információval a Ragadozókról. Alien-, esetleg AVP-könyv esetében talán fél csillaggal többet adtam volna ugyanerre a produkcióra, mert elfogult vagyok, de így sem szenvedtem, a már említett gyengeségeket kellő mennyiségű brutalitással ellensúlyozza a könyv, aki nem ijed meg egy kis „henteléstől”, annak bátran ajánlom.

Kezdeném azzal, ami jó volt. Tetszett, hogy a ragadozó szemszögéből is láthattam az eseményeket, bepillanthattam a gondolataiba. A második részében az „ostrom” is jól sikerült, főleg, hogy vadászunk taktikázott. A szereplők háttere, egyesek motivációja is a helyén volt…
…akikből túl sok volt. Rengeteg szereplővel dolgozott VanderMeer, többségüknek nem éreztem a súlyát. Az eleje jól indult, vannak itt kalózok, alvilági kapcsolatokkal rendelkező vadásztársaság, kik közül egyeseknek saját céljaik vannak a szigeten, khmer magánkatonai alakulat, és Pol Pot, a krokodil. A baj az, hogy többségüket egyáltalán nem használták ki, ráadásul sok olyan szál van, ami nincs lezárva és értelmét sem láttam. spoiler
Ezzel megint elérték, hogy a ragadozónak szurkoljak. Aki tesz is érte, mert tényleg taktikusan dolgozik, és örültem, amikor néhány balekot likvidált.
A kötetet túl hosszúnak is éreztem, nyugodtan le lehetett volna faragni belőle kb. 100 oldalt, főként úgy, hogy az értelmetlen szálakat egy másik sci-fi kötetbe írják. spoiler
Lehetett volna kicsit pörgősebb.
Ezek után megjegyezném, hogy szeretnék végre egy olyan kötetet, ahol a ragadozó(k) TÚLÉLIK, és tényleg lemészárolják a béna bagázsokat.

Ez számomra az eddigi legjobb Predator regény volt, megvolt benne minden amit szeretek az ilyen típusú könyvekben. Voltak benne olyan karakterek akiket megkedveltem és olyanok is, akiket már az első körben fel kellett volna koncolni mégis elég sokáig húzták. Na ebben is volt rendesen vérontás, talán a végére már túl sok is. Az egyetlen dolog ami egy kicsit zavart, hogy egy egész hadsereg is kevés volt hogy megöljék a ragadozót.

A vadászok szigete könyvként van olyan jó, mint az eredeti Ragadozó filmként, anélkül, hogy azt majmolná.
Szóval adott egy egzotikus vadássziget milliomosoknak a dél-kínai tengeren, amit megtisztel jelenlétével kedvenc űrlényünk. Imádtam a nagy szereplőgárdát. Van itt mindenki: román birkózó/maffiózó, bosszúszomjas ex-milliomos, lecsúszott rocksztár, kalózok, katonák, gengszterek és KGB ügynökök a javából! Remekül megálmodottak a karakterek. Ahogy egymást szapulják, a ragadozó feltűnésére ahogy mindenki reagál. Ezeket az embereket nem fogod összekeverni! Mindenki kiemelkedik motivációi, háttere, stílusa alapján, én bírtam az összes karaktert. spoiler Emellett nagyon tetszett, hogy a szerző nem a kötelező predi-közhelyekből építkezett. Jeff VanderMeer egyszerre rajongó, és remek író, ami abban mutatkozik meg, hogy nem győz badass jeleneteket és új, izgalmas szituációkat írni, mindezt értő, élvezetes módon.
Ez szintén megnyilvánul abban, ahogy a lénnyel bánik. Van itt új fegyvertár és eszközök a régikhez, de minden remekül beilleszkedik. Nem is tudom, van-e ragadozó filmekben, vagy valamelyik könyvben, aki ilyen keményen írtotta volna a népet egymagában. Szerintem remekül használta és jelenítette meg, rengeteg emlékezetes rész maradt meg a regény végeztével.
Mindent összevetve baromi ütős ez a könyv! Megkockáztatom, hogy a legjobb predator regény, amihez eddig szerencsém volt. Minden rajongónak a kezében a helye!

Az egyik legérdekesebb Preadtor regény, azok közül, amit olvastam. Bár a ragadozó kissé túl erősnek tűnik, de a karakterek jól megírtak és a történetvezetés is tetszett.

Az egyik legjobb Predator regény amit mostanában olvastam!
Nagyon jó sztori egy sziget vadásszal teli akikre szintén vadásznak!
Ajánlom!

„Banánhéjkeringő”

A közel negyven év alatt, amióta a Predator feltűnt a vásznon és a popkultúra más médiumaiban, hetvenkettes karmos lábának útját folyamatosan szegélyezik az alkotói kényszer szülte „banánhéjak”. Teszik mindezt azért, mert túl jó lett az alapkoncepció, aminek alapján valójában – a „szent intellektussal történő győzelem” mítoszát most hagyjuk magunk mögött – kevés, vagy éppen semmi esélyünk sincs egy hét-nyolc láb magas, kétmázsás, az embernél úgy technológiailag, mint szellemileg fejlettebb, veszettül képzett és piszkosul agresszív földönkívülivel szemben. Ennek felismerése, kellemetlen helyzetet teremt a kezdetektől fogva, s megoldás sincs rá, már olyan, ami ne lenne vagy önmaga paródiája, vagy önmaga ellentmondása.
Ez negyven év alatt meglehetősen csekély teljesítmény…

Azt fontos tisztázni, mikor az ember az „A vadászok szigetét” olvassa, mert ez egy „becsapós” kötet. Azért az, mert hibái – ó, azok számosak – ellenére, úgy a feléig kifejezetten szórakoztató, és kétharmadában érdekes, ezzel pedig máris rávert a széria többségére. Adott egy ismerős, forró égövi helyszín, egy jól ismert alapfelállás, egy rakás elpusztítható szereplő és némi csavar, hogy az olvasó ne érezhesse úgy, hogy a kötet a harmincadik oldalon előtte a végkifejletet – azért ez egyszerre volt jó érzés számomra, már hogy tévedtem és mégis csalódás, mert amivé végül kifutott a történet, az egyszerűen „Que?”

Adva van tehát szépszámú elem, amik akkor is működő halmazt alkotnak, ha az író nem kezd velük semmit, viszont veszélyessé válnak, ha csak úgy „tessék-lássék” módon vannak felpiszkálva. Már pedig itt erről van szó. Belebegteti a kötet, hogy a sziget, nem csak egy geológiai képződmény valahol künn a tengeren, hanem bizony ennek a kődarabnak történelme van… de nem kezd vele semmit. Aztán ott vannak a „játékosok”, a lelkes és nem túl lelkes, olykor kifejezetten lelketlen amatőrök és vér, vagy éppen vértelen profik, kik „Squid game-et” kényszerülnek játszani a az aktuális „Nagy, Rassztafári Vadásszal”, aki mindent lát és előre lát, „ezért teremtette előbb a fát, aztán a kutyát, mely felfedezte a kutyafát”, hogy a klasszikust idézzem, kivéve a nyilvánvalót, a fontosat, és ha már itt tartunk az igazságot. Szóval Raszta Atya – elnézést, a Predator – Prédikátor viccen nem tudok túllendülni – a szigetre érkezik igét és ítéletet hirdetni és igen, spórákat szétszórni – itt veszített el a kötet végleg…

Pedig, mint fentebb írtam a feléig üzembiztosan működik. A nagyszámú, eltérő motivációjú karakter mozgatja a történetet, a Ragadozónak is jut bőven préda, s egyre többen veszítik el a fejüket – szó szerint és képletesen – és kinéz egy jófajta „thailandian standoff” is, mert egyre többen akarnak maguknak egy darabot a „Rútpofájú” nemesebbik feléből. Működik.

Aztán eljön a kétszázadik oldal és onnantól kiborul a még parázsló hamutál, rá a padlón véletlenül szétlocsolt szeszre és szándékosan kiöntözött gázolajra, amitől lángra kap a kóceráj – ami esetünkben a dramaturgia és a karakterív – és kezdetét veszi Tim Robins tűztánca a „Nekem 8-ból”- százados lassításban, amihez képest Frodó futása a révhez eszeveszett vágtának tűnik. Elsőre érdekes, de inkább kényelmetlen.
Mindezt száz oldalon, két-három oldalas fejezetekkel…
Banánhéjakkal szegélyezve…

Nem tudok szemet hunyni felette, hogy az „A vadászok szigete” lehetett volna jó, kemény és érdekes, ám nem lett az, mert egy ponton olyanná válik mint Peter Griffin a „Family Guy”-ban, tudjátok, mikor képtelen lemenni a lépcsőn anélkül, hogy összetörné magát. Itt sincs másként, a túlírás, az ellentmondások zűrzavara és az unalom hármasa kínos tort ül a kötet utolsó harmadában, mely véresen támolyog a századszorra látott végkifejlet felé. S miért? Mert a széria negyven éve nem tud mit kezdeni a „szörnyeteggel”, amit alkotott…

Ugyanakkor, ha egy könyvet kellene ajánlanom a sorozatból akkor az ez lenne, mert agyonhasznált megoldásai és kínos második fele ellenére is az egyik legjobb darabja.

Valahogy mindig is úgy gondoltam, hogy a Predator filmben jobban működik. És sajnos erről ez a könyv sem győzőtt meg.

Részletesebb kritika az alábbi linken:
https://www.kritizator.hu/ragadozonak-szuletett-jeff-va…

A legelső AVP világában játszódó könyv, amit olvastam, s a legelső könyv, amit teljesen magamtól végigolvastam. A 400 oldal 2 éjszaka alatt megvolt.

4.5/5*