Nagyon tetszett Wintersontól a Szenvedély, mindenképpen el akartam olvasni ezt is, pláne, hogy @cseri felajánlotta, hogy kölcsönadja. Akkor még azt hittem, ez egy regény, egyáltalán nem olvastam utána. Később halogattam is az olvasást, mert elenyésző kivétellel élvezem csak a mások „terápiás írásait”, és tudom magamról, hogy kiemelten ideges leszek a „mindennek a világon az anyám az oka” megingathatatlan alapvetésű, szerintem általában rondán és infantilisen hárító és önfelmentő szövegektől. Különösen akkor, ha A/ nem látom a felnőtt személyiség rossz minták átalakításra tett felnőtt munkálkodását és B/ „ez nem szépirodalom” függöny mögé bújva sz@arul vannak megírva. A prekoncepciómon az sem segített sokat, hogy belekezdve kénytelen voltam belátni, hogy Wintersonnak csak kevés problémájával tudok nagyon azonosulni, tekintve, hogy nem fogadtak örökbe, nem vagyok leszbikus és emiatt nem is volt konfliktusom a szüleimmel/környezetemmel, nem voltam őrült, nem vagyok író Nem vagyok digó – nem vagyok szakadt, nem én, és nincsen bigott vallásos, hideg (nevelő)anyám se. Ez a könyv mégis nagyon tetszett, pedig látjátok, mínuszból indultam, úgyhogy higgyétek el, jó. Először is Winterson (hálisten) teljesen másfajta –tárgyilagosabb, egyszerűbb- stílusban ír ebben a műfajban, de továbbra is nagyon jól, ő egy nagyon jó író szerintem.
Egyszerre volt kellően intim, hogy empatikus tudjak lenni az engem amúgy nem érintő problémával, de nem is zsarolt vele, nem éreztem szánalmat például, és mint olvasó inkább a megoldásba voltam belevonva, ami természetesen érdekes – sőt a vége felé kifejezetten izgalmas.
Azt is szerettem, hogy annyira jól ír, hogy bármilyen egyszerű szintaktikájú is a szöveg, konkrétan láttam magam előtt a postwar manchesteri szobabelsőt függőleges virágos sormintás tapétával mint szimbólum, Mrs Wintersonnal egy háztartási létrán, amint tapétáz, és egyben (!) a késő szocialista blokk panelházi őszi erdő tapétáit is, amint anyu/apu tapétáz.
Külön érdekes, vagyis engem érdekelt, hogy anyaregény igazából, miközben igazából nincs anya. Nem anyakeresés, ami kézenfekvő lenne, meg ezt kínálja a cselekmény, hanem simán anya – és nincs. Érdemes erre is odafigyelni, ha valaki nem csupán önéletrajznak, hanem szépirodalomnak is olvassa, mert ad hozzá egy pluszt. Ezen kívül, bár nem szeretném Esterházyt ebbe belekeverni, de a jegyzetelésre is használt könyvjelzőmön az első sor az „Egy Mrs Winterson”. Ezt nem is magyaráznám túl, mennyi az annyi egy, száz-e, csak visszautalnék arra, mennyire nem szeretem az ékszerűen egyszerűen okoló anyaképet. Szerencsére nem azt kaptam.