A ​szenvedély 83% 113 csillagozás

Ismét egy kiváló szerző, aki ismeri a titkos, féltve őrzött receptet, hogyanis vegyítsük a köznapit a csodálatossal, a történelmet a legendával, a valóságot a mágiával, hogy jól összerázva, megkeverve, némi borzongással fűszerezve újra meg újra beleremegjen az olvasó lelke.
Rendkívül impulzív regény, amin az irracionalitás szele söpör végig, hatósugarába esik az élet valamennyi tartománya, ami ésszel, akarattal nem ragadható meg, a kontrollálhatatlan vágy és vonzalom, a végzetes játékszenvedély, az őrület, és a mítoszokba vetett hit hatalma. Az egyén életútját feldúlni kész erők nagy léptékben nemzetek sorsában is megjelennek, milliók esnek áldozatul szuggesztív, tévedhetetlennek hitt vezetők karizmatikus kisugárzásának.
A misztikus ködből kibontakozó történet két szálon indul el, az egyik alapja nyers háborús közeg, katonai tábor, a másiké a tüneményes, baljós és kísérteties Velence, olyan mesebeli tündökléssel, hogy készségesen elhisszük, hogy itt bármi lehetséges.
Az egyik főszereplő rajongásának tárgya Napóleon, így nem meglepő, hogy útja a nagy orosz télbe vezet, a másiké a kaszinóban feltűnő titokzatos idegen, aki képletesen és szó szerint is elrabolja a szívét.
Jeanette Winterson fantasztikusan ír az érzelmekről, a mindent feldúló szenvedélyről, arról a csalóka káprázatról, amit megélni a legnagyobb ajándék, mégis mindig elillan előlünk. Különleges olvasmány, eredeti, varázslatos miliővel, érdemes benne mélyen elmerülni, és hagyni, hogy magával sodorjon.

Most mondok valami meglepőt: ez a könyv a szenvedélyről szól. Ha a címből nem is esett volna le, a szövegnél már biztos gyanút fogok: ezek a burjánzó, csurig töltött mondatok olyan lendülettel záporoznak az érzelmi idegközpontokra, hogy az már helyenként zaklatásnak minősül. Másrészt bár ez a regény névleg történelmi regény, de a korszak (a XIX. század eleje) csak operai díszlet, aminek alig van több szerepe, mint hogy kiemelje a szereplők játékát. Szóval aki elvárja egy regénytől az egyértelmű, lecsupaszított nyelvezetet, a használható történelmi információkat, és ódzkodik a jelzős szerkezetekben megnyilvánuló túlzásoktól, az óvatosan bánjon vele. Általában véve én is ilyen egyén vagyok, mégsem tudtam függetleníteni magam attól az eleven erőtől, amivel Winterson következetesen megteremti a szenvedély szövegterét. (Mondjuk nem is akartam függetleníteni magam.) Ráadásul Winterson azt sem felejti el, hogy a szenvedélynek, akár az érmének, két oldala van. Napóleon szereti a csirkét, a nép szereti Napóleont, a katonák pedig szeretik az örömlányokat – de mit szólnak az örömlányok a katonákhoz? Mivel hálálja meg Napóleon a nép szeretetét? Hogy a csirkék érzéseiről ne is beszéljünk… Szóval jó sűrű, színes-szagos próza ez, némi mágia, némi borzalom, és töménytelen szenvedély: egy rendkívül tudatos írónő rendkívül tudatos építménye. Ha sikerül elkapni az ívét, nagyon lehet szeretni.

Tömören fogalmazva: számomra a varázslat elmaradt. Jól indult-nekem tetszik a mágikus realizmus, a szokatlan ábrázolásmód, nem idegenek tőlem a meseszerű fordulatok, a bizarr figurák. Sajnos aztán egyre zavarosabbnak éreztem, gyakran mesterkéltnek, szépelgőnek és nem szenvedélyesnek.* Rákerestem az életrajzára, talán sok mindent, sok traumát akart kiírni magából, bár nem mindig tűnt úgy nekem, hogy igazán szívéből szól a szív és szenvedély témáról.
Egyelőre nem próbálkozom másik könyvével, de figyelni szeretném a munkásságát, mert azt is éreztem, tud jól írni, tud mesélni-bár nem vagyok szakszerű ítész…
*Igazi spoiler jön: spoiler

Szenvedély az élet fűszere. Velence pedig még mindig egy csodálatosan elvarázsolt város, olvasni is jó róla de élőben is látni kell. Először Giacomo Casanova börtönére voltam kíváncsi ( na ő tudott játszani az érzelmekkel) a Sóhajok hídjával egyetemben, ami sajnos nem a szomorkodó nők sokaságáról kapta a nevét, hanem eredetileg az angol költőtől, Lord Byrontól származik. „Amikor vagy két évszázaddal ezelőtt Lord Byron, a nagy angol költő – akinek egyénisége, harcos költészete páratlanul nagy hatást gyakorolt a XIX. sz. gondolkodóira, – Velencébe költözött és meglátta a két épületet összekötő, a csatorna felett magasan ívelő, körülzárt márványátjárót, Bridge of Sighs-nek nevezte el, s a világ azóta is a Sóhajok hídjaként ismeri. ” Bár mint olvasható Velencében bármi megtörténhet, akár mind a két elmélet egyszerre lehet valós. Elvarázsoltak az érzelmek, tudtam úszni az árral, mindent elhiszek, bármilyen furcsa is, hiszen ezekben az időkben egy szerencsés tengerész először a sellőkel házasodott. Napóleon kicsit megint mélyebbre csúszott a szememben. Tél tábornok legyőzhetetlen, nem értem mit akart az Orosz pusztán, ilyen kemény ellenséggel szemben.
Elvarázsolt történelmi mestermű, szerencsés vagyok hogy rátaláltam, hiszen nekem az olvasás az egyik szenvedélyem.

Jeanette Winterson azt kutatja, hogy hány fajta szenvedély is van.
Vegyük például a történet egyik főszereplőjét, a tizenhat éves parasztfiút, Henrit, aki Napóleon iránt érzett szenvedélyes csodálatában beállt a seregbe. Igaz, csak a szakácsinasságig jutott, de ez nem is zavarta, hiszen a tábornok szenvedélyesen szeretett csirkeételeit kellett elkészítenie. Eljutott a francia csapatokkal egészen Oroszországig, ahol szorult helyzetében, két barátjával egyetemben szökni kényszerült. Másrészről van nekünk egy női főszereplőnk, a velencei lagúnák csónakos leszármazottja, Villanelle, akinek szenvedélye nem csak a vízre és az evezésre terjedt ki, hanem rabul ejtette a kocka és kártyajáték heve is. Sőt, amikor a szerelem is felébredt lelkében, egy velencei patrícius asszony iránt, akkor szívét is elveszti ebben a perzselő érzésben. De Henri is ugyanerre a sorsra jut, amikor beleszeret Villanellébe. A szerelmi háromszöghöz további szenvedélyek kapcsolódnak, amikor Villanelle férje saját szenvedélyével, a birtoklási vággyal jelentkezik…
https://annamarie-irkal.blogspot.com/2019/09/winterson-…

Valaki szerint nem lehet élni nélküle. Valaki szerint viszont öl, butít és nyomorba dönt.

Jeanette Winterson a szenvedélynek több arcát is bemutatja. A játék szenvedélye. A háború szenvedélye. A hatalom szenvedélye. Az élet szenvedélyes szeretete. És persze a szerelem szenvedélye.
Szereplői többféleképpen is találkoznak ezzel az érzéssel, amely egész életüket áthatja, ha akarják, ha nem. Mindezt Napóleon korában, amikor békére nehéz volt lelni, harcot pedig annál könnyebb volt találni és szítani.

Winterson könyve tömör, minden mondatnak jelentősége van és mindegyik a helyén is van. Nincsenek felesleges körök, sallangok, csak a lényeg, az viszont gyönyörűen megírva. A mágia végigkíséri a regényt, finoman van jelen, mint egy lágy fuvallat.
És akkor még ott van Velence, amely önálló szereplőként jelenik meg a regényben. A szeszélyes szerető, aki kiismerhetetlen, titkokkal teli és varázslatos.

Szerintem lehet szenvedély nélkül élni. Csak nem érdemes.

Ha nagy léptékekben, egyben nézném ezt regényt, talán lennének kifogásaim: volna amit túlzásnak gondolnék, volna, amit elnagyoltnak és volna, amit eröltetettnek. De ha a sok apró finomságra figyelünk, ami a mondatokba, sőt a sorok közé van elrejtve, az összkép egészen más.
Szenvedélyesen szeretni a hazát. Szenvedélyesen rajongani a császárért. Szenvedélyesen szeretni egy nőt vagy egy férfit. Észveszejtő dolgok ezek, mégis fontosak, gyönyörűek, misztikusak. Az írónő egy furcsa, beteljesületlenségre ítélt szerelmi történetre fűzi fel mindazt, ami ezzel kapcsolatban a képzeletében megjelent, és valóban remek – magával ragadó – szöveggé formálva adja át.

Fantasztikusan ír ez a nő szerelemről, a napóleoni háborúkról, az ezeket övező játékokról és persze a mindezeket átszövő szenvedélyről. Ami mindenhol jelen lehet – játéktermek csalafinta termeiben, véres háborúban, bolondok házában – és ránk kacsinthat, ha éberek vagyunk és szembe merünk vele nézni, ránk is ránktalálhat. Mélységében is át kell élnünk ezt a történetet, kell egy kis idő, hogy ülepedhessen és teljes spektrumában csodálkozhassunk rá a négy kis összefüggő történetrész egészére.
Különlegesen hangulatvilága emlékeztetett a nemrég olvasott Marija Morevnára, hasonlóképp borzongtam a hideg orosz telek leírásainál és a háborús jeleneteknél.

„Reménytelen a szív, mely paradoxonokból él; vágyakozik a szeretett után, de titokban megkönnyebbül, amikor a szeretett nincs vele. Eleped, ha az éjszaka jő, kétségbeesett jelre vár, ám reggel az étkezőasztalnál higgadt önfegyelmet mutat. Bizonyosságra, hűségre, szenvedélyre vágyik, de minden, mi drága neki, kockára tesz.
A szerencsejáték nem bűn, ember voltunk egyik kifejeződése csupán.
Kockáztatunk. Van, aki a játékasztalnál teszi, van aki nem.
Az ember játszik, nyer, játszik, veszít. Játszik.”

Sose felejtsünk el játszani, akár nyerésre, akár vesztésre állunk, mert a kocka (az életünk) folyamatosan pörög és a (bal)szerencse forgandó. :)

Ó, de jól esett ez a könyv!
Egyrészt nagyon kellemes visszatalálás volt ez nekem a Napóleoni időkhöz. Kiskamaszként a Désirée az egyik kedvenc könyvem volt, és jó sok mindent összeolvastam akkoriban a korszakról. De aztán kiskamaszból nagykamasz lettem, meg felnőttféle, sorra jöttek szembe a világ érdekességei, és szegény Napóleon meg a franciák mentek a süllyesztőbe…

Henri, a kis hadiszakács története után legalább olyan jól esett a nézőponti karakterváltás, ahogy mondatról mondatra ismertem fel az új helyszínt spoiler, ami a kaszinótündér Villanelle előadásában egy egészen különleges városként bontakozott ki spoiler. A mágikus elemek is Villanelle személye köré csoportosultak spoiler, de az ő személyisége e furcsaságok nélkül is elég elbűvölő volt.

Na de hogy miről szól a Szenvedély, mert nem csak Napóleon sült csirkéiről, gondolákról és kártyaasztalokról. Főleg szenvedélyről, beleértve a szerelmet, csalódást, gyűlöletet, a választott magány szenvedélyét. Nem karcos, nem nyálas, nem patetikus. Természetes, elemi, erős, saját élményeinket fájdalmasan felelevenítő.
Icipicit volt csak túltolva néha az érzelmek teoretizálása, de ez nálam még belefért a könyv sok sok más értéke mellett.
Szerettem nagyon, sorra meg fogom keresni az írónő más írásait is.

Érdekes volt Napóleonról olvasni. Arról a szenvedélyről, amit az alattvalói iránta éreztek.
Érdekes volt Velencéről olvasni – egy letűnt kor Velencéjéről, az álarcok és a szenvedély-játék / játékszenvedély Velencéjéről.
Érdekes volt a szívről olvasni; milyen az, ha van, milyen az, ha nincs. Milyen az, ha szeret és milyen az, ha vágyakozik; milyen az, ha fázik és milyen az, ha szenvedélyben ég.
Jó volt a soha-soha nem egyforma hópelyhekről olvasni!