A ​szavak 31 csillagozás

Jean-Paul Sartre: A szavak Jean-Paul Sartre: A szavak Jean-Paul Sartre: A szavak Jean-Paul Sartre: A szavak

A szavak Sartre igen terjedelmesre tervezett emlékiratainak első és önmagában is önálló része. Századunk egyik nagy francia írója gyermekkoráról, gyerekélményeiről, különös, bolondos és rokonszenves családjáról s a tulajdon íróvá válásának kezdeményeiről vall ezekben a fejezetekben csillogó egyszerűséggel, megindító és megdöbbentő nyíltsággal, Egyik francia bírálója szerint Rousseau óta nem született ilyen nagyszerű önvallomás.

Eredeti megjelenés éve: 1964

Tartalomjegyzék

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: Horizont könyvek Kriterion · Európa Modern Könyvtár Európa

>!
Irodalmi, Bukarest, 1969
190 oldal · puhatáblás · Fordította: Justus Pál
>!
Irodalmi, Bukarest, 1969
186 oldal · puhatáblás · Fordította: Justus Pál
>!
Irodalmi, Bukarest, 1967
278 oldal · Fordította: Justus Pál

2 további kiadás


Enciklopédia 18


Kedvencelte 5

Most olvassa 7

Várólistára tette 33

Kívánságlistára tette 16

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

Emmi_Lotta I>!
Jean-Paul Sartre: A szavak

Sartre memoárja kissé csalódást okozott, hiszen korábban olvasott művei tetszettek. Ezt az írását unalmasnak, önismétlőnek és banálisnak találtam. Szinte csak a kilenc-tízéves kori önmagáról vall, arról az időszakról, amelyet egyébként a legjelentősebbnek tartott íróvá válása szempontjából.

>!
Európa, Budapest, 1964
254 oldal · puhatáblás · Fordította: Justus Pál
apetyov>!
Jean-Paul Sartre: A szavak

Sartre szétszórtan szövegel szokása szerint. Szerintem szórakoztató szösszenet.
Szóval szépítgeti szikár számadását szekuláris szecessziójának.
Szerzőnk sziporkázik, szenvedéseit szépítve, szilárdan szétterül századok szellemi szérűjén.

Szorri:)

_ada>!
Jean-Paul Sartre: A szavak

Valamilyen okból rettegtem Sartre írásaitól, pedig az elmúlt évek alatt jó pár könyvét összegyűjtöttem. Nem tudom, ez biztosan így van-e, de úgy érzem, végül sikerült a legjobbal kezdenem. Mármint memoár. Filozofálgatós, de semmi számomra érthetetlen… Persze hosszan, és gyakran elvontan mereng bizonyos tényeken, amelyek esetleg jelentős szerepet játszottak kialakuló személyisége megformázásában. Egy kis családtörténet, de főleg az olvasással/írással kapcsolatos első emlékeket tartalmazza. Akár unalmas is lehetett volna, de mégsem volt az. Szinte végig lekötött. Egyrészt, a szerző önkritikája néha humorosba csap át; másrészt a történelemnek a leghétköznapibb mozzanatait ugyanúgy szeretem, mint a „nagy eseményeket”, és így érdekesnek találtam arról olvasni, hogyan éltek a századfordulós Párizsban.

Morpheus>!
Jean-Paul Sartre: A szavak

Szeretem megérinteni azon írók lelkeit, akik felkeltették az érdeklődésemet. Akár ők maguktól engedik meg ezt, akár csak a róluk szóló könyvekből sikerül ezt elérnem, mert utána könnyebb megértenem a műveiket, mélyebbre látok, és ennek örülök.
A szavak Sartre gyerekkorát mutatják be, ahogyan ő látta magát és környezetét, minden szépítés vagy csúfítás nélkül.

Nikolett18>!
Jean-Paul Sartre: A szavak

Nosztalgia és rózsaszín ködtől mentes visszaemlékezés Sartre gyermekkoráról. Az író bemutatja származási családja néhány tagját és a körülményeket, melyek jellegtelen,de szorgalmas fenőtté, illetve íróvá tették, pontosabban közepes íróvá, legalábbis a saját meglátasa szerint. Szellemes, könnyen olvasható és rövid kötetecske. Freudi elméletek kedvelőinek különösen ajánlott, mert a szöveg többször kitér a szülői szerepkörök megmásíthatatlan következményeire a cseperedő gyerkőcök karrakterfejlődése terén.


Népszerű idézetek

n P>!

Életemet úgy kezdtem, ahogyan bizonyára végezni fogom: könyvek között. Nagyapám dolgozószobája tele volt könyvekkel: leporolni tilos volt őket, kivéve évente egy alkalommal, októberben, a tanítás kezdete előtt. Olvasni sem tudtam még, de már tiszteltem e lebegő köveket, amelyek egyenesen álltak vagy oldalt dőltek, mint a téglák, szorosan egymás mellett a könyvszekrény polcain, vagy előkelő távközökben, menhir-sorokként. Éreztem, hogy tőlük függ a család boldogulása. Hasonlónak láttam valamennyit, s mintha egy parányi szentélyben hancúroztam volna, zömök, ősi emlékművek között, amelyek tanúi voltak születésemnek, s tanúi lesznek halálomnak is; állandóságuk kezeskedik arról, hogy a jövő ugyanolyan nyugodt lesz, mint a múlt volt. Titokban meg-megérintettem őket, hogy poruk megtisztelje kezemet, de egyébként nemigen tudtam mit kezdeni velük; naponta néztem végig olyan szertartásokat, amelyek értelme felfoghatatlan volt számomra: nagyapám, aki egyébként olyan ügyetlen volt, hogy anyám gombolta be a kesztyűjét, oly magabiztosan kezelte e kegytárgyakat, mint a miséző pap. Ezerszer is tanúja voltam, hogyan kel fel szórakozottan, kerüli meg asztalát, hogyan terem két öles lépéssel a szoba túlsó végén, húz ki habozás nélkül egy kötetet, egy pillantást sem pazarolva a keresésre, s míg karosszéke felé tart, hogyan lapozza át, hüvelyk- és mutatóujja között pergetve lapjait; mihelyt leül, egyetlen hirtelen mozdulattal nyitja ki, „éppen a jó helyen”, s a könyv úgy nyikorog, mint az új cipő.

27. oldal

2 hozzászólás
csillagka>!

Imádott engem, kétségkívül. Vajon szeretett-e?

20

n P>!

Elzászban, 1850 táján, egy gyermekek sújtotta tanító beletörődött, hogy áttér a szatócspályára. Ám valamilyen kárpótláshoz ragaszkodott e kiugrott pedagógus: ha neki le kell mondania róla, hogy az elmék épülésén munkálkodjék, valamelyik fia munkálkodjék majd egyszer a lelkek épülésén; a család egyik sarja lelkésznek megy, mégpedig Charles. Charles nem állt kötélnek, inkább világgá ment egy műlovarnő után. Arcképét otthon befelé fordították, s nevét tilos volt kiejteni. Ki a soros utána? Auguste nagy sietve az atyai önfeláldozás nyomába lépett: nekivágott a kereskedelemnek, s nem is bánta meg. Maradt hát Louis, aki nem árult el semmiféle határozottabb hajlamot: apja kezelésbe vette e csendes fiút, s egy szempillantás alatt református lelkészt csinált belőle. Louis később odáig ment engedelmességében, hogy újabb lelkipásztort nemzett, név szerint Albert Schweitzert, akinek pályafutása ismeretes.

9. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Elzász
n P>!

A nyilvánosság gyermeke voltam, s a nyilvánosság előtt tettem magamévá osztályom és nemzedékem közös mítoszát: az ember megszerzett ismereteit hasznosítja, tapasztalatait tőkésíti, a jelen a múlt minden értékének örököse. Ez azonban távolról sem elégített ki magányomban. Nem voltam hajlandó elismerni, hogy az ember kívülről kapja lényét, hogy tehetetlenségből marad meg annak, aki, vagy, hogy a lélek érzelmei és indulatai korábbi érzelmek és indulatok eredményei. Jövendővárásból születtem, ragyogón és teljesen pattantam elő, minden pillanat születésem szertartását ismételte meg: szívem érzéseit szikrázó, sistergő erőnek akartam tudni. Miért gazdagított volna engem a múlt? Nem az teremtett, dehogyis, éppen ellenkezőleg, én, a hamvaimból feltámadó, ragadtam ki emlékezetemet a semmiből, új meg új teremtő aktus révén.

149. oldal

n P>!

A szentség elöl elzárkóztam, de a varázslatot imádtam: a mozi gyanús képi világában perverz módon éppen azt szerettem, ami még hiányzott belőle. Ez a csillogás minden volt és semmi sem: a semmivé váló minden; egy fal tébolyult fantáziálásának tanúja voltam; egy tömör világból, amely szinte fizikai súllyal nehezedett rám, kivonták a szilárdságot, és ifjúi idealizmusom gyönyörűséget talált ebben a végtelenségig fokozható sűrítésben; később a háromszögek másolása és forgatása közben is az jutott eszembe, hogyan siklottak az alakok a vetítővásznon: a mozi iránti szerelmem a síkmértanban is elkísért. A feketében és a fehérben nagyszerű színeket láttam, amelyek minden más színt magukba foglalnak, de csak beavatottaknak leplezi le őket; elragadtatással töltött el, hogy én látom a láthatatlant. De mindenekfölött hőseim gyógyíthatatlan némasága tetszett; azaz nem is jól mondom, nem voltak némák, hiszen meg tudták magukat értetni. A zene volt az érintkezési nyelv közöttük, a zene, lelki életüknek e zöreje. Az üldözött ártatlanság jobban közölte velem fájdalmát, mintha elmondta vagy megmutatta volna: átöntötte belém azzal a dallammal, amelyet árasztott magából; a párbeszédeket olvastam, de a reményt és keserűséget hallottam, fülemmel érzékeltem a büszke fájdalmat, amely kimondatlan marad.

77. oldal

Carmilla >!

A kultúra nem ment meg semmit és senkit, nem is igazol. De emberi alkotás: az ember önmagát vetíti belé, magára ismer benne; csak ebben a kritikus tükörben látja meg tulajdon képét.

248. oldal, 2 - Írni (Európa, 1964)

Kapcsolódó szócikkek: kultúra
Carmilla >!

    Életemet úgy kezdtem, ahogyan bizonyára végezni fogom: könyvek között.

36. oldal, 1 - Olvasni (Európa, 1964)

Carmilla >!

Az írásból születtem meg: ami előtte létezett, tükrök játéka volt csupán; legelső regényem után tudtam, hogy egy gyerek lopózott be a tükörpalotába.

147. oldal, 2 - Írni (Európa, 1964)

Carmilla >!

Milyen gyönyörűség is a kétségbeesés végső foka: jogomban áll az egész világra neheztelni.

123. oldal, 1 - Olvasni (Európa, 1964)

Kapcsolódó szócikkek: kétségbeesés
Carmilla >!

    Megleltem hát vallásomat: a könyv mindennél fontosabbnak látszott szememben.

54. oldal, 1 - Olvasni (Európa, 1964)

Kapcsolódó szócikkek: könyv

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Annie Ernaux: Lánytörténet
Pentelényi László – Zentay Nóra Fanni (szerk.): JLG / JLG
Fehér György (szerk.): Yves de Daruvár
Roger Vadim: Szerelmeim: Bardot, Deneuve, Fonda
Andrej Tarkovszkij: A megörökített idő
James Herriot: Ő is Isten állatkája
Elias Canetti: A megőrzött nyelv
Ai Weiwei: 1000 év öröm és bánat
Andrew Lloyd Webber: Maszk nélkül
Albert Camus: Az első ember