Idézetek 2

piribolygo>!

Tudjuk, mennyire kiábrándítónak tűnik ez a híres mondás: „Két bőrfelület érintkezése”. A simogatás nem puszta érintkezés akar lenni; úgy tűnik, csak az ember képes érintkezéssé redukálni, és ekkor el is veszíti sajátos értelmét. Mert a simogatás nem puszta érintés, hanem megformálás. Amikor simogatom a másikat, a simogatással ujjaim alatt a másik húsának megszületését idézem elő. A simogatás azoknak a szertartásoknak az együttese, amelyek a Másik megtestesülését idézik elő. Azonban, vetik majd fel, nem testesült meg már eleve a Másik? Tulajdonképpen nem. A másik húsa számomra explicit módon eddig nem létezett, mivel eddig a másik szituációban lévő testét ragadtam meg; és számára sem létezett, mivel transzcendálta lehetőségei és a tárgyak felé. A simogatásból a Másik számomra való és önmaga számára való húsként születik meg. S húson itt nem a test egy részét értjük, mint amilyen a hámréteg, a kötőszövet, vagy éppen a bőrfelület; s természetesen nem is a „nyugalomban lévő” vagy elszunnyadt testről van itt szó, még ha gyakran ekkor tárul is fel számunkra a másik húsa. A simogatás a húst úgy tárja fel, hogy kivetkőzteti a testet a cselekvésből, elszakítja azoktól a lehetőségektől, amelyek körülveszik: arra születik, hogy a cselekedet alatt felfedje a tehetetlenség szövedékét – vagyis a tiszta „itt-létet” –, ami a cselekedetet fenntartja: például a Másik kezét megfogva és megsimogatva, a megfogás alatt, amit először ez a kéz jelent, tárom fel a hús és a csontok kiterjedtségét, ami a megfogható; s tekintetem is simogat, amikor azon kavargás alatt, amit a táncos lábai először jelentenek számomra, felfedi a combok holdfehér felületének kiterjedését. A simogatás tehát semmiben nem különbözik a vágytól: szemeinkkel simogatni illetve vágyni ugyanazt jelenti; a vágy úgy fejeződik ki a simogatásban, ahogy a gondolkodás a nyelvben.

Jean-Paul Sartre: A lét és a semmi Egy fenomenológiai ontológia vázlata

Mafia I>!

A lét csak létet tudna létrehozni, s ha az ember is bele lenne foglalva ebbe a leszármazási folyamatba, belőle is csak lét jöhetne létre. Mivel azonban neki erre a folyamatra kell rákérdeznie, azaz kérdéssé kell tennie azt, így egészében kell, hogy szem előtt tartsa a folyamatot, vagyis önmagát a léten kívülre kell helyezze, s a lét létstruktúráját kell meggyengítenie. Mégsem eleve adott az „emberi valóság” számára, még ideiglenesen sem, hogy a lét vele szemben álló tömegét megsemmisíthesse. Csak saját léthez való viszonyát képes módosítani. Egy bizonyos létező hatályon kívül helyezése saját maga hatályon kívül helyezését jelenti e létezőhöz való viszonyában. Elmenekül előle, nem elérhető már számára, a dolog nem hathat rá, a semmin túlra vonja vissza magát. Az emberi valóság e lehetőségének, amivel egyfajta semmit termel ki önmagából, mely leválasztja őt, Descartes adott nevet a sztoikusok alapján: ez a szabadság.

Jean-Paul Sartre: A lét és a semmi Egy fenomenológiai ontológia vázlata

1 hozzászólás