Javíthatatlan ​Optimisták Klubja 36 csillagozás

Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan Optimisták Klubja

Az 1960-as évek Párizsa, a háttérben az algériai háború. A kiskamasz Michel Marini, olasz bevándorló család fia, a könyvek szerelmese. Egy nap a bisztróban, ahova rendszeresen csocsózni jár, egy hátsó kis teremben különös társaságra bukkan: közép-kelet-európai menekültek egy csoportjára, akik beszélgetni-vitatkozni járnak oda, s hogy tartsák egymásban a lelket. Ez a Javíthatatlan Optimisták Klubja. A világ dolgaira most eszmélő Michel mohón issza magába a különféle hatásokat. Guenassia sodró lendületű regénye szerelemről, barátságról, ideálokról, csalódásokról szól – a felnőtté válás gyötrelmeiről és szépségeiről.

Eredeti megjelenés éve: 2009

>!
Park, Budapest, 2017
716 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789633552384 · Fordította: Szántó Judit, Lukács Laura
>!
Park, Budapest, 2017
716 oldal · ISBN: 9789633553855 · Fordította: Szántó Judit, Lukács Laura

Enciklopédia 19


Kedvencelte 8

Várólistára tette 120

Kívánságlistára tette 71

Kölcsönkérné 6


Kiemelt értékelések

pepege P>!
Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan Optimisták Klubja

Képzeljetek el egy tizenéves, félig olasz, félig francia, a ’60-as évek Párizsában élő fiút, akinek az egyik szenvedélye a könyvek. (Melyik könyvbarát szíve nem dobban meg egy ilyen főhősről olvasva?) Szinte folyamatosan olvas: a pad alatt az órákon, iskolába menet, ami persze veszélyes, hiszen még az úttesten átkelve sem veszi le a szemét a könyvről (mintha valamiféle radarja lenne, sohasem éri semmilyen baleset). Ez persze lassítja a közlekedésben, ami miatt folyton elkésik az iskolából, és az órák után bentmarad büntetésben – de ő ebből is előnyt kovácsol magának, hiszen ott is olvas. Nem akármit – ötösével viszi a könyvtárból például Dosztojevszkij köteteit. A másik szenvedélye a csocsó. Párizs egyik éttermébe, a Baltóba jár csocsózni a legjobb cimborájával; ők ketten szinte verhetetlenek. Itt fedez fel egy zöld függönnyel fedett, titkos ajtót, amelyen a következő felirat állt: Javíthatatlan Optimisták Klubja. De mi is ez a titkos társaság? Kik a tagjai? Mit csinálnak a Baltóban, a klubjukban?

A történet tulajdonképpen két szálon fut, amely szerkezetileg jól elkülöníthető: az egyiket a fiú, Michel szemszögéből láthatjuk, ő mesél nekünk a nem éppen összetartó családjáról (a francia anya szítja a tüzet, ő az oka annak, hogy az apa rokonságával szinte nem tartják a kapcsolatot), az iskolai élményeiről (nem túl rózsás a helyzete, lázadóként egyáltalán nem érdekli a tanulás), az önként bevonuló és az algír függetlenségi háborúban résztvevő bátyjáról, és persze a Baltóbeli klubtagokról.

A másik szálon egy afféle mindentudó narrátor kalauzol, ezeknek a részeknek egyes szám harmadik személyű az elbeszélésmódja, és többnyire a klubtagokról esik szó. Nem mások ők, mint a „keleti blokkból”, politikai okok miatt elmenekült férfiak, főként oroszok, lengyelek, magyarok. Egy közös van bennük: otthon nem maradhattak, különben halál várt volna rájuk. Igor, az alapító tag például leningrádi orvos volt, Leonyid híres szovjet pilóta, Tibor pedig magyar színész. A csapatban még mindig akadnak hithű kommunisták, akik szerint az eszme hibátlan, csupán az emberek tolták el a dolgokat. Időnként politizálgatnak, amiből néha vita is kerekedik, néha irodalomról beszélgetnek (ebben közrejátszik az is, hogy maga Sartre is el-eljár közéjük) és rengeteget sakkoznak. Legfontosabb – és talán egyedüli – szabályuk az volt, hogy mindenki csak franciául beszélhetett (persze vita esetén ezt a szabályt folyton felrúgták, és mindenki az anyanyelvén szidta a másikat).

Na de hogyan kerül a felnőttek közé Michel? Hogy lehet egyáltalán bekerülni ebbe a klubba? Miért éppen Szása lesz az, akivel a legjobb barátság fűzi össze, hiszen őt a társaság láthatóan kiközösíti, megveti? Miért gyűlölik őt? Miféle titok lappang itt? Megannyi kérdés merült fel bennem olvasás közben, ami valójában folyamatosan ébren tudta tartani az érdeklődésemet – és természetesen a könyv legvégére mindenre választ kaptam.

„Van az olvasásban valami irracionális. Még mielőtt az ember a könyvet elolvasná, rögtön tudja, tetszeni fog-e neki, vagy sem. Megszagolja a könyvet, eltűnődik, érdemes-e a társaságában tölteni az időt. A papírlapra rótt és onnan tudatunkba vésődő jelek láthatatlan alkímiája ez. A könyv eleven lény. Az ember meglátja, és máris tudja, a barátja lesz-e.”

Michel ezen gondolatait mélyen átéreztem én is. Amikor kezembe vettem ezt a könyvet, rögtön tudtam, hogy ez az „én könyvem” lesz, nekem írták; nem tudtam megállni, hogy azonnal ne lapozzam fel, mintha valami hihetetlen és ismeretlen erő húzott volna magával. Olvasnom kellett ezt a lendületes, olvasmányos, lenyűgöző stílusban megírt regényt, melyben a kis Michel a szemem láttára lett felnőtt – a körülötte zajló eseményeknek köszönhetően talán túlságosan is hamar.

Számomra a történet mindkét szála egyaránt fontos volt, és nem is tudnék minőségbeli különbséget tenni közöttük. Az események szinte naplószerű elmesélése lehetővé tette, hogy közel kerülhessek Michelhez, megismerhettem legtitkosabb gondolatait – ez a hangnem engem többnyire levesz a lábamról. Olyan képi világot használ itt a szerző, ami mindezt még hitelesebbé teszi, és bár való igaz, hogy a fiú korához képest talán kissé komoly, ez mégsem volt zavaró, mert azt az olvasottságának, a (felnőtt) klubtagokkal való barátságának köszönhetően mégis elképzelhető marad.

A másik szál érdekessége pedig az, hogy sok helyen épphogy csak az elbeszélőmód-váltás hívta fel rá a figyelmemet, annyira szépen, észrevétlen átmenettel gördült át a szöveg a klubtagok világába. Ez annál is inkább volt Guenassia sikeres technikája, mert sok esetben Michel is résztvevője volt ezeknek a fejezeteknek – csak épp nem az ő szemszögéből zajlottak az események. És bár – ahogyan azt megismerhetjük – az optimisták élete korántsem volt fenékig tejföl, Párizs és főleg a klub olyan menedéket nyújtott a számukra, hogy valóban meg tudták őrizni humorukat, életszeretetüket, minden nehézségük ellenére. Ezt én maximálisan értékelni tudtam (és a megunhatatlan kommunista-vicceiket úgy szintén).

Az algériai születésű, francia szerző, Jean-Michel Guenassia neve meglehetősen ismeretlen hazánkban, de a Javíthatatlan Optimisták Klubját mindenkinek bátran ajánlom, aki szereti Párizst, az irodalmat, Kelet-Európa történelmét, a jó humort – különösen akkor, ha kíváncsi, hogy milyen mindez egy kiskamasz és a javíthatatlan optimisták szemével.

http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2017-06…

2 hozzászólás
Bea_Könyvutca P>!
Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan Optimisták Klubja

Legelőször a könyv különleges borítója keltette fel a figyelmemet. A gyönyörű szépia fotó egy szerelmes párról, amiről megannyi történet jut az eszünkbe, de legkíváncsibbak mégis ennek a könyvnek a történetére leszünk.

És akkor még itt van nekünk ez a cím: Javíthatatlan Optimisták Klubja. Ez vajon egy valódi klub? Hogy lehetnek tagok az emberek? Mit jelent javíthatatlan optimistának lenni? Aztán rájössz, te jó ég, hisz én is az vagyok… :)
A fülszövegről már ne is beszéljünk, 60-as évek, Párizs, több már nem is kellett, én máris olvasni akartam ezt a könyvet.

Tizenéves fiúnak lenni, és gondtalanul, szerelmesen sétálgatni Párizs eldugott kis utcáin, aztán füstös kis bisztrókban csocsózni napestig, rock and roll lemezeket hallgatni, lógni az iskolából, aztán reggel a postásra várni, és gondoskodni arról, hogy az iskolai intő ne kerülhessen a szüleink kezébe, na ez aztán felemelő érzés lehet! :)

Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, jó volt elveszni Európa történelmében, a Javíthatlan Optimisták tagjainak életét megismerni (a magyar tagok története kifejezetten szórakoztató volt), velük együtt sírni és nevetni.

Bővebben: https://konyvutca.blogspot.hu/2017/08/jean-michael-guen…

sophie P>!
Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan Optimisták Klubja

Nemérdekelötcsillag!:)

Kezdjük ott, hogy aki járt már ilyen kis párizsi bisztróban és/vagy pesti alagsori borkimérésben és/vagy valamelyik kiskocsmában minálunk, de olyan rendesben, törzsközönséggel, csocsó/biliárd asztallal, hátsó helyiséggel, azt el fogja kapni a hangulat, az biztos, ahogy engem is. A szóban forgó helyet Baltonak nevezik. Szedett-vedett társaság, csupa figura, általában értelmiségi disszidensek (ahogy akkoriban mondták). Mindegyik mondja a magáét, illetve a boldog időkben általában sakkoznak, és nagyokat hallgatnak mellé. A képbe belejön még egy tősgyökeres helybéli „kispöcs”, Michel, plusz Sartre, és Kessel, meg Lapátfül (a nyájas beépített ember). És ezzel készen is volnánk az alappal. A többi már „csak” az, hogy ezek mind élik a mindennapjaikat, barátkoznak egymással vagy éppen ellenkezőleg, újságot olvasnak, beszélgetnek, megoldják a saját maguk és egymás problémáit. És ezek a problémák. Ezekből tevődik össze, ami előre hajtja a cselekményt. Engem pedig a stílus, a könnyedség és a cinizmus, a humor, a rövid epizódszerű jelenetek nem engedtek … Csakmégegyfejezetet könyv ez.

Szóval a hidegháború. A keleti-blokkban éppen épül a szocializmus. Felhúzzák a berlini falat, Gagarin az űrben jár, Nurejev is dobbant, Hruscsov olyan, amilyen. Franciaország az algériai háborúba küldi a katonáit. Na, ilyesmi. Nincsenek persze ezek rendesen kibeszélve, csak úgy, ahogy a vacsora asztalnál szokták. Meg a söntésben. Egy szemszögből nézve, megszenvedve vagy kinevetve, ha kell, nagy indulattal kikiabálva, vagy pohárhátradobálással megünnepelve. Nem történelem-könyv ez, hanem mondjuk valami szubjektív korrajz, hangulatjelentés.

Michel dolga azért egy kicsit más. Éppen kamaszodik, próbálkozik a csajokkal, rengeteget olvas, sokat jár moziba, szimpatikusan adja elő, a klubbéliekre pedig minden körülmények között számíthat. De volt például ez a fura barátsága is, a fényképezéssel kezdődött, és egészen meglepő, könnyesen drámai véget ért. A matematikai tehetségtelensége meg viszonyítási alap lett most már nálunk. Jó fej gyerek, na, ha eléggé felnőttszerű is.

Nikolett_Kapocsi P>!
Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan Optimisták Klubja

Annyira magával ragadott a regény címe és az igazi párizsi kávéházak életérzését visszaidéző könyvborító, hogy a több mint 700 oldalnyi terjedelme sem tántoríthatott el attól, hogy nekikezdjek ennek a könyvnek. A félig algériai – félig francia származású író neve ezidáig ismeretlen volt számomra, de a regény olvasását követően egy percig sem csodálkozom a sikerén. A főszereplő Michel -aki a történet szerint szintén félig algériai-francia, félig olasz származású- szemüvegén keresztül követhetjük végig a cseppet sem eseménytelen kamaszéveit az 50-es és 60-as évek fordulójának párizsi miliőjében. Michel egy véletlennek köszönhetően belecsöppen a kelet-európai emigránsokból álló klubba, ahol különös barátságokra lel. A regény egyik fő vonulatát a klub tagjainak nehézségekkel teli, szomorú életútja adja, amelyeket a narrátor elbeszélésein keresztül ismerhetünk meg. Ezek az életutak a kelet-európai régió különböző országainak első és második világháborús vérzivataros időszakába kalauzolják el az olvasót, majd a regény végén egy nem várt fordulattal összeérnek ezek a szerteágazó szálak. A regény másik fő vonulatát Michel kamaszévei adják, amely során hangsúlyos szerepet kap az algériai válság, melynek következtében először csak a barátját, majd a testvérét is elveszíti, majd szülei házasságának szétesésével az édesapjától is el kell válnia. Természetesen rátalál a szerelem is, azonban sajnos itt sem kerülhetőek el a veszteségek. Mindezek ellenére ez egy igazán életigenlő, pozitív életszemléletű, nagyon is szerethető regény, amit ajánlok mindenkinek, aki javíthatatlanul optimista szeretne maradni.

6 hozzászólás
Pandalány P>!
Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan Optimisták Klubja

Vannak könyvek, amikről már az első pillanatban tudod, hogy el fogod olvasni.

Teljesen mindegy, milyen a fülszöveg, mert a cím és a borító megbabonáz és csak állsz a könyvesboltban és bámulsz magad elé, hogy „igen, ez a könyv itt rám vár”. Pont így éreztem magam tavaly, amikor először pillantottam meg ezt a féltégla könyvet. Sokáig húztam az olvasását, de mentségemre legyen mondva, hogy hurcolásztam magammal mindenhová. :D
Minden szereplőnek megvan a maga története benne, a maga borzalma, amiket át kellett élnie. Van, aki otthon kellett, hogy hagyja állapotos feleségét, van, aki egy jobb élet reményében mindent maga mögött hagyott. Mégis derűlátásuk és küzdeni akarásuk életben tartja őket és innen ered a könyv címe.
A főhős fiút, Michelt nagyon könnyű volt megkedvelni. Őszinte (és sokszor naiv) személyisége belopta magát a szívembe és drukkoltam neki, hogy rátaláljon a boldogságra. Sajnos meglehetősen magára maradt a történet végére, nem éreztem a szülei különösebb támogatását, közben a barátai többsége is eltűnt. :( Cécile-t azóta se értem. Vártam, hogy kibontakozzon a kapcsolatuk, akár barátság, akár valami más formában. Mindenesetre imádtam, hogy folyton tejeskávéztak és futni mentek együtt. :D
Így, elolvasva a könyvet, azt mondhatom, hogy ez egy szép és kedves történet, azonban engem zavart a sok, néha már-már felesleges részletek leírása. Ettől függetlenül tetszett, a hangulata teljesen magával ragadott és ez az, ami a könyv erősségét adja szerintem.
Bővebben: http://pandalanyolvas.blogspot.hu/2018/02/jean-michel-g…

Nikkincs>!
Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan Optimisták Klubja

Elvesztem a Balto Klubban több napra, most pedig fáj a szívem, hogy bezárta kapuját. Így kell 700 oldalas könyvet írni!

1 hozzászólás
Ildó P>!
Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan Optimisták Klubja

     Ezzel a mondattal lelkesedtem tesómnak ezen könyv néhány fejezetének elolvasása után: „Megint egy marha jó és marha intelligens könyvet kezdtem el.”
Már a regény első mondata, első jelenete, és az ehhez kapcsolódó gondolatok teljesen magával ragadóak voltak számomra. Aztán ezt olyan gondolatfelvetések követték, mint hogy, el lehet-e választani az író személyiségét a munkáitól? Mi van ha egyik nem szimpatikus számunkra, azonban a műveiért megveszünk? Már élettörténete alapján eldönthetjük, akarunk-e tőle olvasni, és mi van olyan esetben, ha egy általunk szeretett íróról derülnek ki számunkra elítélendő személyes tulajdonságok? Ezek a kérdések minden olvasót elgondolkodtatnak. Nagyon élveztem, hogy a főhős is egy igazi könyvmoly. Hogy ennyit észlelhettem, főleg ha még jellemezte is az általa olvasott könyveket. Annyi olvasással, a könyvek szeretetével kapcsolatos nagyszerű gondolatot fogalmazott meg, amelyet olvasva minden könyvbarát csak mosolyog, és egyetértően bólogat, hogy ez mennyire igaz.
     Maximálisan elmerülhettem ebben a hatalmas regényben, ami egy viszonylag nagy szeletet mutat meg az életből sok, különböző múltú szereplőjének köszönhetően. Michel történetébe, elbeszélésbe olyan finoman, szinte észrevétlen átmenet nélkül építi be az író a klub tagjainak élettörténetét, hogy észre sem vesszük a szemszög váltást.
     A klub tagjai pedig egytől-egyig remekül kidolgozottak, emberiek, igaziak. Ebben az igazán multikulti klubban egyaránt helye van a néma csendnek és az odáig fajuló veszekedéseknek, hogy mindenki az anyanyelvén kezdi a másikat szidalmazni; egy klub, ahol a különböző generációk is megtalálják a közös hangot; ahol az eltérő életszemléletek és elvek ellenére is megvan az összetartó kapocs, mert mégiscsak mindannyian ugyanazon okokból hagyták el hazájukat menekültként; ahol a sakk és a csocsó is tökéletesen megfér egymás mellett.
     Annyira otthonosan éreztem magam ebben a közegben, amit az író megteremtett, nem is akartam, hogy vége legyen, még az így is több, mint hétszáz oldal dacára sem.
     De aztán gyülekezni kezdtek a felhők. Sorra tűntek el Michel mellől az emberek, akik közel álltak hozzá, akiket kicsit is szeretett. Minden oly gyorsan és megállíthatatlanul rohant a vesztébe, míg be nem záródik az a bizonyos kör. Letaglózó befejezés egy fenomenális, különleges könyvhöz. Abszolút kedvenc!

dwistvan P>!
Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan Optimisták Klubja

Amíg haladtam az olvasással nem írtam volna ilyen jó véleményt. Voltak izgalmasabb részek, de néha nehezebben bontakoztak ki az eseménye. A végét is beleszámítva és a könyvet a maga teljességében nézve azonban nagy hatású mű. A Szovjetunióból menekültek sorsán és gondolatain, múltján és emlékein keresztül betekintve, az akkori gonosz világ tárul elénk, a tömegek rettegésével és gondjaival együtt. Nem csak nekik kellett és kell menekülniük. Lélektanilag is szépen összerakott regény.

Barbár>!
Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan Optimisták Klubja

Óriási regény Michelnek, a nyakas kamasznak a története 12 éves korától 18 éves koráig. Nehéz időszak ez a fiú életében, mert apa, anya, húg és báty gyakran összetűznek egymással, a tágabb családról nem is beszélve. Barátságok, rajongás egy idősebb lány iránt, majd a várva várt diákszerelem – és mindennek a vége a csalódás, az árulások sorozata. Michel mindig jó baleknak bizonyul. Kamaszévei egybefolynak egy nem hivatalos klub, a főleg Kelet-Európából kivándoroltak által alapított Javíthatatlan Optimisták Klubjának életével, ahova dacára kiskorúságának, felvételt nyer. Az író néhány oldalon feleleveníti az emigránsok múltját, megindokolva, hogy miért kellett elhagyni hazájukat. Többségük megmaradt kommunistának. Hihetetlen naivitás. A korra, és az 1960-as évek Párizsára jellemző, hogy a – mint kiderült, teljesen jogosan kivégzett – Rosenberg házaspár sorsának megítélése éket verhet akár a szerelmesek közé is.
A könyv, bár vastag, nagyon jól olvasható. Soha nem gondoltam volna, hogy bármiben is egyetértek majd a L'Humanité nevű kommunista lappal, de most csatlakozom a megállapításához, amit a hátlapon olvashatunk. Valóban zseniális.
A sakkhoz valamit is konyítok nevében meg kell jegyeznem, hogy a szövegben gyakran szerepel patt a matt helyett. Ez értelemzavaró hiba. A matt a sakkban (és már a köznyelvben is) a győzelmet jelenti. A patt pedig a Sakklexikon (Corvina, 1994) szerint „kifejezés a modern sakkozásban döntetlennek számító "elakadt” állásra, amelyben a lépésen levő fél nem tud lépni többé (pedig nem áll sakkban)". A regényben pl. a 318. oldalon ez olvasható: „Ő volt a Klub legeslegjobb sakkjátékosa. Még akkor is, ha nehéz helyzetbe került vagy sokat ivott, bárkit simán pattba hozott.” Hatalmas baromság! Pedig a címlap hátoldalán szerepel egy szerkesztőnek és szöveggondozónak a neve is.


Népszerű idézetek

sophie P>!

Van az olvasásban valami irracionális. Még mielőtt az ember a könyvet elolvasná, rögtön tudja, tetszeni fog-e neki, vagy sem. Megszagolja a könyvet, eltűnődik, érdemes-e a társaságában tölteni az időt. A papírlapra rótt és onnan tudatunkba vésődő jelek láthatatlan alkímiája ez. A könyv eleven lény. Az ember meglátja, és máris tudja, a barátja lesz-e.

326. oldal

Kapcsolódó szócikkek: könyv · olvasás
3 hozzászólás
sophie P>!

Mindig is utáltam az időpazarlást. Egyedül az olvasást tartottam hasznos időtöltésnek.

47. oldal

1 hozzászólás
sophie P>!

De hogy legyünk intelligensek, ha Jean-Paul Sartre ül velünk szemben?

312. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Jean-Paul Sartre
Bea_Könyvutca P>!

Egy nőt meg lehet unni, és meg lehet kívánni egy másikat – de az nem szerelem, az csak vágy. Mert az igazi szerelem intellektusban él. Minden fejben dől el, és bizony, vannak napok, amikor úgy érzem, jobb lett volna, ha elfelejtem az egészet.

424. oldal

Bea_Könyvutca P>!

Ha a világon olyan sokan gyújtanak megannyi gyertyát és mécsest, csak lehet valami haszna, és a rengeteg pislákoló lángocska közepén az egyik mégis csak felkelti Isten figyelmét. Ha meg nem, akkor azért gyújtunk fényeket, hogy emberlétünk éjszakájában egy kicsit megnyugtassuk magunkat. De ha felidézzük a sokmilliárdnyi fényt, amelyeket az emberiség létezése óta gyújtottak, meg az imákat és a hajlongásokat, arra is gondolhatunk, hogy Isten, ha létezik is, már semmit sem vár tőlünk.

303. oldal

sophie P>!

– Nem szoktam tanácsot adni, Michel. De ami a bosszúságokat illeti, szakértő vagyok, nekem elhiheti. A fájdalom elűzésére három gyógymód van. Enni kell. Egy finom ebéd vagy vacsora, sütemény, csokoládé. Másodszor, zenét kell hallgatni. Az mindig magával ragadja az embert, mindent elfeledtet. Kevés bánat van, amit egy kis Sosztakovics ne feledtetne, akár hosszú percekre is. Evés közben viszont nem szabad zenét hallgatni.
– A harmadik gyógymód pedig jól berúgni?
– Nagy tévedés. Az alkohol semmit sem feledtet. Ellenkezőleg. Az én kedvenc módszerem a mozi. Egy teljes napon át. Három vagy négy film egymás után. És mindenről megfeledkezik az ember.

487. oldal

Kapcsolódó szócikkek: D. D. Sosztakovics · mozi · zene
Bea_Könyvutca P>!

Teletömik a fejünket olyan haszontalan dolgokkal, mint udvariasság, lovagiasság, de nem oktatnak ki az alapvető szabályra: sose bízz mosolygó nőben, mert a mosoly mögött hátsó gondolatok rejtőznek. Egy nő akkor természetes, ha nem mosolyog. Ha vízbe esik, és segítségért kiált, dobj neki mentőövet és menj tovább. Ezek elemi tanácsok; úgy illenék, hogy minden apa ellássa velük a fiát, hogy felvértezze az élet veszélyei ellen.

423. oldal

B_Tünde P>!

Ha nem találunk megoldást, rosszul fogalmaztuk meg a kérdést.

554. oldal (Park, 2017)


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Tóth Olga: Csupasz nyulak
Murakami Haruki: Norvég erdő
Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége
Milan Kundera: Tréfa
Eric-Emmanuel Schmitt: Ibrahim úr és a Korán virágai
Jaan Kaplinski: Ugyanaz a folyó
Földes Jolán: A halászó macska uccája
Vanora Bennett: A fehér orosz
Paul Auster: 4 3 2 1
Temesi Ferenc: 49/49