Szeptember 76% 51 csillagozás

A regények többnyire egy gócpont vagy gócpontok köré tömörülnek. Ebben a rövid szövegben rögtön kettő is felkínálkozik:
a.) A férfiszerelem problematikája. A hangsúly persze itt a szerelmen van, nem a férfin, hisz végtére a szerelem alkalmasint nem kevésbé problematikus akkor sem, ha nő és férfi, vagy férfi és mikrohullámú sütő között alakul ki, úgyhogy a nemi leosztásnak szerintem nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítani.
b.) Az 1972-es müncheni túszdráma, ahol a Fekete Szeptember nevezetű palesztin terrorszervezet lemészárolta az izraeli olimpiai küldöttség színe-javát. Igaz szívvel én ezt se tudom valódi gócpontnak tartani, mert valahogy felületesnek éreztem a tragédia megjelenítését a szövegben – Isten tudja, talán túlzott elvárásokat ébresztettek bennem eddigi történelmi olvasmányaim. Olyan volt, mintha csak háttér, ürügy, vagy még inkább: elterelés lenne az esemény.

No, szóval szerintem ez a két ál-gócpont. De ahogy látom, akad igazi is. Az, hogy van két ember, akik megszeretik egymást. Tegyük fel, érzelmeik egymás iránt kezdetben nagyjából ugyanakkorák. Tegyük fel, történik valami rajtuk kívül, tőlük függetlenül. És tegyük fel, hogy ez a valami egyiküket sokkal jobban megrázza (talán mert vallási értelemben érintett), mint másikukat. Tehát egyikükben a kezdeti érzelmet részben-egészben kiszorította valami, ami nagyobbnak, fontosabbnak tűnik*, míg a másikukban ugyanakkora maradt. A dolgok kibillennek. Aránytalanság jön létre. Az egyik nem képes követni a másikat oda, ahová tart, a másik pedig látja, hogy nem tudják követni, pedig az lenne a fontos: hogy vele tartsanak. Hogy ugyanúgy meg legyen rázva, akit szeret, mint ő maga. De nem megy. Sehogy se. És ezt talán tényleg nagyon nehéz megbocsátani.

* Vagy ha nem is tűnik nagyobbnak és fontosabbnak, de úgy érezzük, hogy annak kéne tűnjön, és ezért bűntudatot érzünk, és bűntudatból kényszerítjük magunkat, hogy nagyobbnak és fontosabbnak mutassuk.

Nos, ez a könyv is meglepett, ez viszont a jó értelemben. Azt hittem statisztikai adatokat, percre pontos időt és adatot fogok kapni a palesztin terrortámadásról/túszejtésről a 72-es müncheni olimpián, ahol a 11 sportoló életét vesztette. De nem ez történt. Egy családos férfi történetét kaptuk, aki újságíróként vett részt, s bár a sűrűjében volt, mégse ezt ítélte meg fontosnak elmesélni, hanem egy másik férfihoz való vonzódását. Hmmm hát gondolhatjátok, hogy abszolút nem zsánerem, mégis négy csillagot is kapott tőlem. Mert bár az alapsztorit még ismerve is ledöbbentem és mondott róla új infókat, teljesen felháborított, mint általában a szakmai alkalmatlanság és hozzá nem értés, de leges leginkább, ha tudjuk, hogy nem tudjuk, de segítséget nem kérünk tusoljuk el, csináljunk valamit majd csak jó lesz az, talán Csernobilt is ehhez a tudnám hasonlítani leginkább…. na de vissza ide. Szóval két olyan dolog is elgondolkodtatott amire nem számítottam. Hogy maga az egyén milyen nehéz helyzetben van érzelmi szempontból, hogy bár sajnálta a 11 áldozatot, de közben élete nagy szerelme is most zajlott és akkor ő önző, de nem akar az lenni, szóval… én abszolút értettem őt, mintha ketté hasadt volna…. a másik, hogy ahogy az áldozatok meghaltak másnap folytatódott az olimpia, itt megint ledöbbentem, de megint elgondolkodtam, hogy bár meghalt 11 ember, de volt ott még „pár” versenyző és azok hozzátartozói és csapata, stb, akik négy éven keresztül minden egyes nap az adott sporttal keltek és feküdtek, stb, illetve még most is gondolkodom, mert érzelmileg érdekes lehet, de lehet volt bennük egy olyan is, hogy nem hagyják hogy a terroristák nyerjenek és csak azért is folytatni fogják…. szóval sok mindent bele lehet magyarázni ebbe…. Ez nekem most egy érdekes olvasmány volt, pont 50 évvel az események után. Egyáltalán nem bántam meg az olvasását, sőt ajánlani is tudom.:)
https://youtu.be/GZDUiMdleTo

Hogyan is tudnám jól eljátszani őket, ha még mindig nem értem, mit akart Brahms kifejezni velük?
Azt megértem, hogy meg kellett írnia ezt a történetet. Két történetet, 1972, a müncheni olimpia évében vagyunk. Azt nem értem (meg), hogy miért így kellett megírnia. Majdnem minden könyvet magamévá olvasok (ez nem titok), de ezt nem sikerült. Itt kívül maradtam az érzelmi felfokozottságon. Érdekelt, hogy mi volt az olimpián, régebben láttam a München című filmet (Spielberg), emlékszem rá a mai napig. Ez az egyik történet. A másikból idézek inkább: spoiler Ennek a könyvnek a 142 oldalára is emlékezni fogok, csak nem ugyanaz miatt. Rövid volt ahhoz, hogy a rám zúduló érzelmeivel, kitárulkozásaival kezdeni tudjak valamit. Mire kezdtem volna, addigra vége lett. 8-an jelöltük az olvasását és ketten értékeltük. Ennél többet ér, ezért is írtam róla.

Elég nehéz véleményt írni róla. Igen vegyes érzelmek kavarognak bennem a könyvvel kapcsolatban. Kicsit sok körítést találtam benne, és kevés részlet foglalkozott a tényleges fontos cselekménnyel. Nem igazán értettem Sam és Sebastian „kapcsolatát”. Sam miért pont Sebastiant szúrta ki? Sebastian miért kereste ennyire és ilyen szorosan Sam társaságát, amikor otthon várta a családja? Nem volt rossz könyv, de biztos, hogy csak egyszer olvasós a számomra.

Régen sosem értettem, hogy képes valaki elolvasni, sőt mi több megvenni egy könyvet anélkül, hogy elolvasta volna a fülszövegét – hogy mára aztán én is ilyen emberré váltam, talán annak is köszönhető, hogy szégyentelenül sokszor elárulnak olyan dolgokat, amiket magam szeretnék felfedezni. Gondolom ez vezetett odáig, hogy mielőtt kézbe vettem volna ezt a könyvet, valamiért abban a hitben éltem, hogy inkább dokumentarista és nem egy regény, bár így utólag fogalmam sincs, ezt honnan vettem, a lényeg, hogy már ez meglepett. Majd olvasás közben jöttek a további meglepetések spoiler.

A borító gyönyörű, a cselekménnyel együtt főleg tökéletes választás ez a fotó Mark Spitz-ről nem hiába a Getty a világ egyik legjobb fotós ügynöksége. Maga a könyv nekem olyan volt a maga 142 oldalával, mint egy hosszú novella. A történet a müncheni olimpián megesett támadásról nagyon plasztikus, rengeteg aktuális rétege van napjainkra nézve, mégis inkább tényleg csak háttérként szolgált egy teljesen másfajta konfliktus kibontakozásához. Nem számítottam rá, hogy ilyen húsbavágó lesz, a maga rövidségével, egyszerű és mégis szép írásmódjával. Nagyon megtetszett az író stílusa, örülök, hogy nem vittem vissza olvasatlanul a könyvtárba.

Ez a könyv az élő példa arra, hogy a kevesebb néha több, nem kellenek mindig százoldalak, nem kell túlragozni a nyilvánvalót.

spoiler

Sok dolog kavarog most bennem így mindjárt az olvasás után, nehéz is szavakba önteni. Nem ismertem túl részletesen a müncheni olimpián történteket korábban, ennek a könyvnek a segítségével szerettem volna ezen változtatni. A szerző alapos kutatómunkájának köszönhetően nemcsak a tragédiát magát, hanem annak okait és hatásait is megismertem.
Azt azonban nem állíthatom, hogy teljesen letaglózott, háttérbe szorítva a szerelmes szálat. Ugyanis pontosan azt történt velem, ami Sebastiannal. Nem tudtam a túszejtésre koncentrálni, sokkal inkább voltam Sebastian és Sam különleges kapcsolatának hatása alatt. Bár alig kaptam bármi kézzel foghatót, Sebastian gondolatai és érzései is tökéletesen átadták kapcsolatuk mélységét, szépségét, fájdalmát.
Nem számítottam rá, hogy 140 oldalba belefér majd ennyi minden, viszont annál jobban örülök neki. Polcom egyik gyöngyszemeként fogok tekinteni erre a könyvre, mely rövidsége ellenére igazán sokat adott.

Így kell LMBT könyvet írni. Hallod, kedves Szólíts a neveden, és kedves Inkább boldog? Így. Nem 300+ oldalban, hanem röviden, tömören, velősen, életszagúan, megrendítően, valóságosan.
Én már reggel eldöntöttem magamban, hogy hazaérve ezt a könyvet fogom leemelni a polcról. Mert csak. Mert úgy éreztem, most ez kell nekem. Nem mondom azt, hogy végig diadalmenet volt, mert a téma természetesen megrázó. Megrázó az, hogy spoiler Borzasztó, hogy még ebben a helyzetben sem tudták felmérni egyesek, hogy nincs meg a kellő tudásuk, és nem bírták belátni, hogy itt bizony át kellene adni az irányítást. Nem, és ezért spoiler
Az író szerintem nagyon jól megragadta az újságírás, a közvetítés feszültségét. Nem csak az olimpiával, hanem a közben történtekkel kapcsolatban is. Pontosan annyit közölt, ami még elviselhető volt. Végig megmaradt a feszesség, fenntartotta a feszültséget, spoiler
Természetesen a másik vonal is nagyon érdekfeszítő volt, már-már kezdtem beleőrülni a dologba én is, mint Sebastian. Mert hiába, tisztára úgy viselkedett, mint spoiler, és ez annyira valóságos volt! Teljesen átéreztem a gyötrelmeit, amikor spoiler Hát kapja be! spoiler Már a legelsőnél jóleső görcsöt éreztem a gyomromban, pedig spoiler Azért ilyen jelenetet is tudni kell írni, nem mondom. spoiler
A könyvben történtek borzalmasak voltak. Ugyanakkor Sebastian élete nem csak egy dolog miatt változott meg, és ezt ő is tudta. spoiler Nem mondom, hogy egyetértettem a végével, de elfogadtam. Mert életszagú volt, és mert így kellett történnie.

Csalódás volt ez a könyv, mert nem azt kaptam, amit vártam. A rövidke kis történet igazából két férfiember egymáshoz való vonzódását írja le a müncheni olimpia idején. Az olimpiai események szinte csak adatközlés szintjén merülnek fel, nem sok mindent tudunk meg róla, pedig én főként emiatt vettem a kezembe a kötetet, mert szinte semmit nem tudtam a müncheni terrorcselekményről. Sajnos ez érdemben a könyv elolvasása után sem változott.

Jean Mattern regényének főszereplője Sebastian, az újságíró, tudósító, aki megírja az 1972-es müncheni olimpia tragikus történéseit, amikor palesztin terroristák túszul ejtettek tizenegy izraeli sportolót. Egy naplószerű visszaemlékezés formájában rögzíti az emlékeit, annak történetét, hogyan készített nagyívű dokumentumfilmet a túszdrámából, s hogyan bontakozott ki különleges kapcsolata egy amerikai kollégájával. Elemzi a kötetben azt is, hogy mit kellett volna másként tenni annak érdekében, hogy elkerülhető legyen a tragédia, valamint Sebastian nyomozását is bemutatja, amelyet ezek feltárása érdekében folytatott. Mindezt csupán 140 oldalban, így elég feszes tempójú a történet.

Bevallom, amikor felfigyeltem erre a könyvre, abszolút arra fókuszáltam, hogy a tragikus események krónikáját olvasom majd, s teljesen elkerülte a figyelmem a személyes szál. Ez adott egy nagyon sajátos és sokkal személyesebb, intimebb hangvételt a történetnek, hihetetlen keretet képzett a tragikus eseményeknek. Talán párhuzam is állítható a két cselekményszál között, talán nem, mindenesetre Mattern kisregénye annyira egyedi, hogy hasonlót sem olvastam még soha. Jó szívvel ajánlom a kötetet mindenkinek, akit érdekel ez az 1972-ben megtörtént túszdráma, pláne egy ennyire egyedi köntösben, de azért arra felhívnám a figyelmet, hogy igen nagy részt tesz ki a kapcsolat a történetben és picit háttérbe szorulnak a terroristák által elkövetett cselekmények. Ha ebben a tudatban olvasom, nem vártam volna többet a “drámából”.

Teljes értékelés: https://varazsskatulya.wordpress.com/2019/10/17/olvason…

Nem ez az első találkozásom Jean Mattern íróval, hiszen a másik két könyvét is olvastam már, amit kiadtak magyarul, így tudtam körülbelül mire számítsak. Egyben biztos voltam: nagyon szépen megírt könyvet fogok olvasni, ami mentes lesz a rózsaszín ködtől és a véres jeleneteket boncolgatástól. Jean Mattern nem az ember “zsigereire” akar hatni, hanem a lelkére. És ezt nálam minden eddigi alkalommal el is érte.
(…)a két férfi egy esti sörözgetés mellett ismeri meg egymást. Megismeri? Ez így nem teljesen igaz, hiszen csak felfigyelnek egymásra. És igazából esélyük sincs teljesen, igazán megismerni egymást. Hiszen még Sebastian is, már abban a pillanatban, mikor rájön, hogy érez valamit Sam iránt, tudja, hogy a kapcsolatuk nem tarthat tovább, mint maga az olimpia (hiszen őt várja a felesége és a kislánya haza).
(…)És mivel Sebastian érzései olyan mélyek, annyira hevesek, hogy az talán elég kettejüknek is, talán lehet belőle valami több, ha kapnak időt, az ember reménykedik.
Azonban nem kapnak.
Egy terrorista támadás keresztülhúzza és alig 24 óra leforgása alatt annyi érzelem, borzalom, remény és szerelem jut ennek a két férfinak, ami másnak egy életre is elég.
(…)És, hogy számomra mi a legszebb ebben a történetben? Az, hogy Jean Mattern úgy tud erotikus, meghitt hangulatot leírni, úgy tudja átadni ezt a szerelmet, ennek a szerelemnek minden mozzanatát érzékeltetni, hogy közben egyetlen percre sem kell alpárinak lennie… Elég egy pillantás, egy ferde mosoly, egy lopva megejtett csuklóérintés, egy ajtó alatt becsúsztatott levélke.