Hova ​megyünk, papa? 99 csillagozás

Jean-Louis Fournier: Hova megyünk, papa?

Jean-Louis ​Fournier Femina-díjas megrázó könyve a szerző két fogyatékkal született gyermekéről szól – történetüket az apa szülői érzékenységgel és jótékony iróniával, az elfogadás jegyében írta meg. Szívszorító, olykor mulatságos történetek sorakoznak a lapokon. Semmi kioktatás nincs benne, a végén mégis tudjuk: ez a dráma mindannyiunkkal megeshet, és adottságaink szerint el kell viselnünk. A Czeizel Endre előszavával megjelent mű világsiker, eddig több mint 25 nyelvre fordították le.

Részlet dr. Czeizel Endre orvos-genetikus előszavából
Nehéz szavakat találni e megrázó apai vallomás elolvasása után…
A várandóság kilenc hónapja alatt minden leendő szülő egészséges újszülöttjének világra jöttében reménykedik, de a kisbabák mintegy négy százalékánál szembesülniük kell a kegyetlen ténnyel, gyermekük rendellenesen jött a világra. Ilyenkor a szülők reakciói nagyon eltérőek: a gyermek megtagadásától és intézetbe adásától a szülői önfeláldozás megrázó példáiig, amikor… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2008

>!
Ab Ovo, 2009
120 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639378704 · Fordította: Szoboszlai Margit

Enciklopédia 10


Kedvencelte 5

Várólistára tette 75

Kívánságlistára tette 52

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

>!
ziara P
Jean-Louis Fournier: Hova megyünk, papa?

Fura egy könyv ez. Nem biztos, hogy szépirodalomként tudom értékelni, de nagyon megindító. Azt hiszem, mindenkit, akár egészséges gyerekei vannak, akár nem, megindíthat ez a könyv, pedig szarkasztikus humorral dolgozik, ami tőlem egyébként meglehetősen távol áll, Ennek ellenére el tudom képzelni, hogy másképp nem lehet ezt elviselni.

>!
Bea_Könyvutca P
Jean-Louis Fournier: Hova megyünk, papa?

Megrendítő írás ez, nem is nagyon tudom szavakba önteni, mit érzek. Minden leendő szülő azt kívánja, hogy tulajdonképpen mindegy, hogy fiú vagy lány lesz a kisbabája, a fő, hogy egészséges legyen. Az egészségesen pedig a testi, lelki, értelmi egészséget értik/értjük.
Alig több, mint 100 oldalas ez a könyv, amelyben Jean-Louis Forurnier ironikusan ír a két testi és értelmi fogyatékkal született fiáról, a hétköznapjaikról, de e keserű humor mögött ott van a szeretete, a lelkiismeretfurdalása, a kitartása, a szomorúsága és elkeseredettsége.
Amit én nem érezhetek soha igazán át, mert én beszélgetek a gyerekeimmel. Az én gyerekeim válaszolnak, az én gyerekeim rám néznek, az én gyerekeim rajzolnak, zenélnek, tanulnak, az én gyerekeim szeretnek és ezt ki is tudják mutatni és mondani. Csak elképzelni tudom valamennyire, de azt is tudom, hogy az messze állhat a keserű valóságtól.
Bővebben:https://konyvutca.blogspot.nl/2015/12/jean-louis-fourni…

2 hozzászólás
>!
Sippancs P
Jean-Louis Fournier: Hova megyünk, papa?

„(…) mindenki gondol a földrengésre, ahogyan mindenki gondol a világ végére, valamire, ami csak egyszer fordul elő.
Én kétszer éltem át a világvégét.”

Rövid, tömör, egyszerűen fogalmazott gondolatok két, fogyatékkal született gyermeket nevelő apa tollából, amely mögött ott a lelkiismeret-furdalás, a keserűség és a fásultság, és ott a humor, az erő és nem utolsó sorban a szeretet is.

Ha rajtam múlik, soha többet nem veszem ezt a könyvet a kezembe. Nem azért, mert ne tetszett volna (lehet egy ilyen könyvre azt mondani, hogy tetszett?), vagy mert elzárkóznék a témától, egyszerűen annyira megérintett és felkavart, hogy én ezt nem akarom újra.

6 hozzászólás
>!
AniTiger MP
Jean-Louis Fournier: Hova megyünk, papa?

Egy édesapa rövid, 1-2 oldalas gondolatai – élményei a saját testi és értelmi fogyatékos gyermekeiről… Szókimondó. Keserédes. Szomorú. Őszinte.
Rövid, ám megrendítő iromány, amit gyalázat, hogy úgy kellett megtalálnom, hogy az 50 könyves kihíváshoz kerestem memoárt… Ha világsiker, miért hallgatnak róla? Persze tudom a választ: mert az emberek nem akarnak ilyesmiről hallani, beszélni vagy olvasni.
Amikor ilyesmiről hallok, hasonlókról olvasok, akkor rádöbbenek, hogy mennyire gyenge, mennyire senki és semmi vagyok egy ilyen élethez. Torokszorító volt, ahogy a vége felé már a fásultság, a belefáradás is kiérződik a röpke sztorikból.

Blog: http://hagyjatokolvasok.blogspot.hu/2015/12/hova-megyun…

>!
Adryenne1991
Jean-Louis Fournier: Hova megyünk, papa?

Nagyon érdekelnek a hasonló témájú könyvek. Bátran vágtam neki, aztán egy kicsit csalódtam.
Túl rövid és nem kaptam annyit, amennyit vártam volna.
Úgy gondolom, hogy a témáról sokkal többet is tudott volna mondani, hiszen minden nap megtapasztalta az ezzel járó örömöket és bánatokat.
Azt írja a fülszöveg, hogy mulatságos is a történet. Én nem mulattam rajta.

>!
Algernon +SP
Jean-Louis Fournier: Hova megyünk, papa?

Talán az elején zavart ez az akasztófahumornak titulált leírás, hiszen hogyan is beszélhet róluk így? Aztán nem tudom hol, szép lassan rádöbbentem, Fournier sokkal jobban érti ezt az egészet, nem álszent, hanem szembenéz az igazsággal, ő így próbál helyt állni. Túlélni.
Két fogyatékos gyermek apjaként azt hiszem, ezt nem róhatjuk fel neki. Ő tudja miről beszél. Nem akar cukormázat, nem akar álomvárat. Nagyon jól tudja, hogy a helyzetet csak elfogadni lehet, és együtt élni vele. Ő pedig megpróbált, igen.
És a sorok között, a keserédes megfogalmazások sűrűjében Te magad is rájössz, ez veled is bármikor megtörténhet. És az irónia és vicces kis események miatti mosolygást felváltja a részvét. Két gyermek története ez, akik eljöttek a világra, és talán sosem voltak itt igazán.

>!
Ardena
Jean-Louis Fournier: Hova megyünk, papa?

A véleményem két részből áll: Az egyik az, hogy csodálom, tisztelem, becsülöm az írót azért, ahogy nevelte ezeket a szegény fiúkat. Hála az égnek, sem a távoli, sem a közeli környezetemben nincs olyan, akit hasonló szörnyűség ért, és nagyon bízom benne, hogy ez így is marad. Borzasztó lehet ezzel együtt élni, az ember el sem tudja képzelni. Még ezek után sem. Nem is tudom, hogy bennem lenne-e ennyi erő, kitartás, tudnék-e ilyen szeretetteljesen gondolni rájuk, beszélni róluk, foglalkozni velük a mindennapokban.
Micsoda csapás lehet ez: ha az ember gyermeket vár, általában nem arra gondol, hogy fiút/lányt szeretne, (csoda)szépet szeretne, (csoda)okosat szeretne, akiből majd űrhajós lesz vagy szépségkirály(nő), csak arra vár, hogy egy egészséges csöppséget tarthasson a karjaiban. Mondhatnánk, hogy olyan nagy kérés ez? Ezek után azt gondolom, hogy az! Főleg az, ami szíven üti az embert, hogy a természet másodjára is csúnya tréfát űzött ezzel a házaspárral, mert még akkor sem adatott meg nekik az egészséges gyermek..

A másik része viszont az, és ezért lehet, hogy álszentnek, kötekedősnek fognak gondolni néhányan, és lehet, hogy igazuk is lesz, de én mindenből/mindebből nem csinálnék viccet. Vagy ha csinálnék, akkor sem tárnám a nagyközönség elé. Ezt valahol ízléstelennek találom (nem jutott most eszembe jobb szó, pedig kitartóan keresgéltem), ahogy nem csinálnék viccet a halálból, illetve abból, ahogy a test bomlásnak indul, nem humorizálnék azzal sem, hogy kinek milyen másfajta betegsége/torzulása van, szerintem ez sem igazán mulatságos. Bár az tény, hogy keveredhettek poénos szituációkba a fiúk. És tényleg segít sokszor, ha az ember más szemmel próbál nézni a helyzetére. De ez így könyvben nekem nem volt „élvezhető”. Nem szeretek más fájdalmán/szerencsétlen helyzetén mosolyogni.

1 hozzászólás
>!
wzsuzsanna P
Jean-Louis Fournier: Hova megyünk, papa?

„Mit nem adnék egy kavicsért, egy lepréselt falevélért, egy felgombostűzött légyért, egy szem gesztenyéért, egy katicabogárért…”

Azt hiszem, ez az egyik legszomorúbb könyv, amit valaha olvastam. Gondolat-gyűjtemény egy édesapától, aki két fogyatékkal élő gyermeket nevel, és aki egy szülő számára legszörnyűbb helyzet közepette is igyekszik szeretettel és humorral tekinteni az életére. Szomorú, mert azért világossá válik, hogy ez az egész a szeretet ellenére is rettenetesen nehéz. És nagyon szomorú azért, mert tudom, hogy túl sok ember nem tud örülni egy kavicsnak vagy katicabogárnak, pedig rengeteg van, lehetne neki.

>!
Ibanez MP
Jean-Louis Fournier: Hova megyünk, papa?

"Van, aki azt mondja „A fogyatékos gyerek az ég ajándéka.”
És ők ezt nem viccből mondják.
Nekik rendszerint nincs fogyatékos gyerekük."

Amilyen rövid, olyan velős, annyira szívszomorító és ugyanakkor – pont a belecsempészett humor miatt – szomorúsága ellenére is megnyugtató. Megnyugtató az, hogy ezeknek a szerencsétlen kisgyerekeknek fogyatékosságuk ellenére szerető apa jutott, akinek bár voltak nagyon-nagyon sötét gondolatai is (érthetően), mégsem hagyta őket magukra, küzdött értük, próbált boldogságot csempészni a napjaikba. A fél csillag levonás a rövid, hirtelen jött befejezés miatt, valamint az elejtett, de meg nem magyarázott mondatok (a harmadik testvér sorsa) miatt volt… Sajnáltam azt is, hogy a nővér teljesen kimaradt a történetből, pedig biztos nem volt egyszerű a két fogyatékos gyermekkel úgy, hogy közben ott van egy egészséges kicsi is.

Azt persze én sem értem, hogy a második gyermeknél (előtte, vagy akár a teherbeesésnél) miért nem végeztettek vizsgálatokat, bár az író korát elnézve azért elmondhatjuk, hogy akkoriban még eléggé gyerekcipőben járt ez a dolog (sőt, még ma sincs száz százalékos megoldás!). Valamit ki lehet szűrni, valamit nem, van, hogy később történik baj (terhesség közben, szülés közben)… De ez tényleg hatalmas sokk lehetett, hogy kétszer egymás után…

„A legborzalmasabb, hogy semmit sem tehettünk. Még vigasztalni sem tudtuk, nem mondhattuk neki, hogy olyannak szeretjük, amilyen, mert megmondták, hogy majdnem süket.”

A könyvbe cseppentett humor nekem nem visszatetsző. Mint ahogy a sötét gondolatok is. Biztos, hogy nem egyszer kívánta, bár vége lenne, bár meghalnának a gyerekei, és mind neki, mind nekik könnyebbé válna az élet. És ha ennyire sötét gondolatai lehetnek, miért ne nevethetne sok dolgon? Segítene, ha mindig fáradtan-depressziósan-morgósan viselkedett volna – főleg a gyerekei előtt? Ahogy a pici csecsemők, az ő gyerekei is biztos megérezték ha jobb kedve volt, ha mosolygott és ez örömmel töltötte el őket. Megérdemeltek ennyit.

„Ki a normális? Aki olyan, amilyennek lenni illik, vagyis átlagos, középszerű. De én nem nagyon szeretem az átlagosat, jobb szeretem azokat, akik nem átlagosak, fölötte állnak, vagy alatta, miért ne, mindenesetre nem olyanok, mint mindenki. Jobb szeretem a „nem olyan, mint a többiek” kifejezést. Mert nem mindig szeretem a többieket. Ha valaki nem olyan, mint a többiek, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy kevésbé jó, csak annyit jelent, hogy különbözik a többiektől.”

„De ha olyanok volnátok, mint a többiek, olyanok lennétek, mint mindenki. Talán iskolakerülők lettetek volna. Bűnözők lettetek volna. Megbütyköltétek volna a kipufogótokat, hogy nagy lármát csapjatok. Munkanélküliek lettetek volna. Jean-Michel Jarre-t szerettétek volna. Hülye csajt vettetek volna feleségül. Elváltatok volna. És talán fogyatékos gyerekeitek születtek volna. Hát ezt megúsztuk.”

És az egyik kedvencem (bár így volna!):
"Mathieu és Thomas alszik, nézem őket.
Miről álmodnak?
Ugyanúgy álmodnak, mint a többiek?
Éjszaka talán azt álmodják, hogy értelmesek.
Éjszaka talán elégtételt vesznek, zseniálmot látnak.
Éjszaka talán mérnökök, tudós kutatók, feltalálók.
Éjszaka talán törvényeket, elméleteket, posztulátumokat, tételeket eszelnek ki.
Éjszaka talán véget nem érő tudós számításokat végeznek.
Éjszaka talán görögül meg latinul beszélnek.
De amint felkel a nap, visszavedlenek fogyatékos gyerekké, hogy senki ne gyanakodjon, és hagyják őket békén. És hogy ne háborgassák őket, úgy tesznek, mint akik nem tudnak beszélni. Ha szólnak hozzájuk, úgy tesznek, mint aki nem érti, csak hogy ne kelljen felelni. Nincs kedvük iskolába járni, leckét írni, magolni. Meg kell érteni őket, egész éjjel komolyan kell viselkedniük, hát nappal lazítanak. És rosszalkodnak."

>!
Gólyanéni
Jean-Louis Fournier: Hova megyünk, papa?

Magával ragadó ez az alig több mint százoldalas kötet. Igazmondásával, fájdalmával, döbbenetével, iróniájával.
„Külsősként” nem gondoltam még ennyire bele egy fogyatékos gyermeket nevelő család mindennapjaiba, mint amennyire ez a könyv belevitt egy ilyen életbe. Sokszor elképedtem, amikor a szerző felvillantott egy-egy momentumot életükből. Ki gondol arra, hogy egy ilyen fogyatékossággal élő gyereknek nem kell karácsonyi ajándék, hogy szeretné az apja, ha idegen emberek az ő kicsinyét is megnevettetnék, hogy egy keresztszülő sem tud mit kezdeni az ilyen helyzettel…?
Becsülöm és csodálom ezt az APÁT – sorstársaival együtt. És köszönöm, hogy megosztotta bensőséges gondolatait, kínzó érzéseit, humoros felvetéseit. Ha nem is sikerült manóul megírni történetét, a manóbirodalomban jól végigkalauzol.


Népszerű idézetek

>!
Algernon +SP

Ha olyanok volnátok, mint a többiek, múzeumba vinnélek benneteket. Együtt néznénk Rembrandt, Monet, Turner és megint csak Rembrandt képeit…
Ha olyanok volnátok, mint a többiek, klasszikus lemezeket ajándékoznék nektek, először Mozartot hallgatnánk együtt, azután Beethovent, azután Bachot, azután megint Mozartot.
Ha olyanok volnátok, mint a többiek, rengeteg könyvet vennék nektek, Prévert-t, Marcel Aymét, Queneau-t, Ionescót, és megint Prévert-t.
Ha olyanok volnátok, mint a többiek, moziba vinnélek benneteket, régi filmeket néznénk együtt, Chaplint, Eizensteint, Hitchcockot, Buñuelt, és megint Chaplint.
Ha olyanok volnátok, mint a többiek, előkelő vendéglőbe vinnélek benneteket, burgundit rendelnék, és megint burgundit.
Ha olyanok volnátok, mint a többiek, együtt teniszeznénk, kosaraznánk, röplabdáznánk.
Ha olyanok volnátok, mint a többiek, együtt másznánk fel a gótikus harangtornyokba, hogy madártávlatból lássuk a tájat.
Ha olyanok volnátok, mint a többiek, divatos cuccokat vennék nektek, hogy ti legyetek a legszebbek.
Ha olyanok volnátok, mint a többiek, régi, nyitható tetős kocsimon vinnélek bennetek bálba a menyasszonyotokkal.
Ha olyanok volnátok, mint a többiek, dugnék nektek egy kis suskát, hogy ajándékot vehessetek a menyasszonyotoknak.
Ha olyanok volnátok, mint a többiek, és megnősülnétek, nagy lakodalmat csapnánk.
Ha olyanok volnátok, mint a többiek, lennének unokáim.
Ha olyanok volnátok, mint a többiek, talán nem félnék annyira a jövőtől.
De ha olyanok volnátok, mint a többiek, olyanok lennétek, mint mindenki.
Talán iskolakerülők lettetek volna.
Bűnözők lettetek volna.
Megbütyköltétek volna a kipufogótokat, hogy nagy lármát csapjatok.
Munkanélküliek lettetek volna.
Jean-Michel Jarre-t szerettétek volna.
Hülye csajt vettetek volna feleségül.
Elváltatok volna.
És talán fogyatékos gyerekeitek születtek volna.
Hát ezt megúsztuk.

1 hozzászólás
>!
gwyneira

Van, aki azt mondja. „A fogyatékos gyerek az ég ajándéka.” És ők ezt nem viccből mondják. Nekik rendszerint nincs fogyatékos gyerekük.
Ha az ember megkapja ezt az ajándékot, legszívesebben az égre kiáltaná: „Ó! Ezt azért nem kellett volna…”

3 hozzászólás
>!
egy_ember

Tegye fel a kezét, aki sosem félt attól, hogy a gyereke nem lesz normális.
Senki sem tette fel a kezét.
Mindenkinek megfordul a fejében, ahogyan minden­ki gondol a földrengésre, ahogyan mindenki gondol a világ végére, valamire, ami csak egyszer fordul elő.
Én kétszer éltem át a világvégét.

>!
AniTiger MP

Ki a normális? Aki olyan, amilyennek lenni illik, vagyis átlagos, középszerű. De én nem nagyon szeretem az átlagosat, jobb szeretem azokat, akik nem átlagosak, fölötte állnak, vagy alatta, miért ne mindenesetre nem olyanok, mint mindenki. Jobb szeretem a „nem olyan mint a többiek” kifejezést. Mert nem mindig szeretem a többieket.

81. oldal

>!
Miestas

Ha valaki nem olyan, mint a többiek, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy kevésbé jó, csak annyit jelent, hogy különbözik a többiektől.

>!
gwyneira

Ők nem látják meg a rosszat, ők aprószentek. Az eredendő bűn előttről valók, abból az időből, amikor mindenki jó volt, a természet befogadó, minden gomba ehető volt, és háborítatlanul meg lehetett simogatni a tigrist.

Kapcsolódó szócikkek: eredendő bűn
>!
ina_bauer

Mathieu és Thomas alszik, nézem őket.
Miről álmodnak?
Ugyanúgy álmodnak, mint a többiek?
Éjszaka talán azt álmodják, hogy értelmesek.
Éjszaka talán elégtételt vesznek, zseniálmot látnak.
Éjszaka talán mérnökök, tudós kutatók, feltalálók.
Éjszaka talán törvényeket, elméleteket, posztulátumokat, tételeket eszelnek ki.
Éjszaka talán véget nem érő tudós számításokat végeznek.
Éjszaka talán görögül meg latinul beszélnek.
De amint felkel a nap, visszavedlenek fogyatékos gyerekké, hogy senki ne gyanakodjon, és hagyják őket békén. És hogy ne háborgassák őket, úgy tesznek, mint akik nem tudnak beszélni. Ha szólnak hozzájuk, úgy tesznek, mint aki nem érti, csak hogy ne kelljen felelni. Nincs kedvük iskolába járni, leckét írni, magolni.
Meg kell érteni őket, egész éjjel komolyan kell viselkedniük, hát nappal lazítanak. És rosszalkodnak.

42. oldal

>!
mcmoni

Nálunk „hendikepesnek” mondják a fogyatékost. Nem szeretem ezt az angol eredetű szót, tulajdonképpen azt jelenti: „a kalap a kezében van”. Az „abnormális"t se szeretem, főleg ha "gyermek” jelzője.
Ki a normális? Aki olyan, amilyennek lenni illik, vagyis átlagos, középszerű. De én nem nagyon szeretem az átlagosat, jobb szeretem azokat, akik nem átlagosak, fölötte állnak, vagy alatta, miért ne mindenesetre nem olyanok, mint mindenki. Jobb szeretem a „nem olyan mint a többiek” kifejezést. Mert nem mindig szeretem a többieket.
Ha valaki nem olyan, mint a többiek, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy kevésbé jó, csak annyit jelent, hogy különbözik a többiektől…
Ha én a gyerekeimről beszélek, azt mondom „nem olyanok, mint a többiek”. Lehet találgatni. Einstein, Mozart, Michelangelo sem volt olyan, mint a többiek.

Kapcsolódó szócikkek: hendikep
>!
Algernon +SP

Thomas tízévesen ült be először a Camaróba, azóta mindig megkérdezi:
– Hova megyünk, papa? Eleinte azt válaszoltam neki:
– Hazamegyünk.
Egy perc múlva, ugyanolyan édesen teszi fel ugyanazt a kérdést, nem jegyez meg semmit. A tizedik „Hova megyünk, papára” nem felelek…
Nem is nagyon tudom, hova megyünk, szegény Thomas-m.
A vesztünkbe rohanunk. Egyenesen a falnak megyünk.
Egy fogyatékos gyerek, azután kettő. Miért nem mindjárt három…
Nem számítottam rá.
Hova megyünk, papa?
Az autóútra megyünk, a forgalommal szemben.
Alaszkába megyünk. Megsimogatjuk a medvét. Felfalatjuk magunkat.
Gombászni megyünk. Gyilkos galócát szedünk, csinálunk egy jó rántottát.
Uszodába megyünk, leugrunk a legmagasabb trambulinról, abba a medencébe, amelyikben nincs víz.
A tengerpartra megyünk. A Mont-Saint-Michelre megyünk. Sétálunk a futóhomokban. Elsüllyedünk benne. A pokolba megyünk.
Thomas rezzenetlenül folytatja:
– Hova megyünk, papa?

>!
AniTiger MP

A gyerekeknek szükségük van arra, hogy büszkék lehessenek az apjukra, de talán az apáknak is jólesne, ha gyerekeik csodálattal néznének fel rájuk.

97. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Marie-Aude Murail: Lakótárs kerestetik!
Péterfy-Novák Éva: Egyasszony
Szalóczi Dániel: Mosakodj, Petike, addig nem nézlek indiánnak
Jodi Picoult: Házirend
Paolo Giordano: A prímszámok magánya
Mariam Petroszjan: Abban a Házban
Sasvári Gyula: Charon ladikjában
Paola Zannoner: Célvonal
Anna Gavalda: Kis kiruccanás
Jodi Picoult: A nővérem húga