Vásott ​kölykök 78% 25 csillagozás

Cocteau Vásott kölykök című kisregénye egy 1957-es kiadásban került hozzám. A vastag, dombor-nyomott, védő papírkötés olyan kellemes fogást biztosít a hatvan éve kiadott kis kötetnek, hogy ezt kénytelen voltam konkrétan nevesíteni.
Egy hétköznapi Condorcet-i hócsata Cocteau regénye egyszerű cselekményének indítása, amelyben biztosan önéletrajzi ihletés is szerepet játszik. Egy egyszerű hógolyózás alkalmával sérül meg egy aljasul hógolyóba gyúrt kődarabtól mellkasán Paul, a 14 éves, fiatal főszereplő, s gyenge, növésben lévő szervezete nemigen gyógyul fel a sérülésből. Hiába védi, gondozza azonban Gerald, fiúbarátja és saját nővére Elizabeth is Pault. Az apa alkoholizmusa miatt csonkává vált családban a gyerekek hirtelen egyedül, felnőttek, biztos támasz nélkül maradnak. Ugyanakkor elmélyült lélekrajzi ábrázolásokat kapunk a szereplőkről, akik épp gyermekkorukból lépnek felnőttkoruk határára… Szürreális történések és megoldás, gyermeki szerelmek és lehangoló atmoszféra – különleges költői stílusú alkotás Gyergyai Albert érzékletes fordításában és kitűnő bevezetőjével..

Kötelező olvasmányhoz képest meglepően tetszett, habár sokszor bosszantott Paul esetlen karaktere és idegesített Elisabeth manipulatív viselkedése. De ha ez mind nincs, nem született volna meg ez a tökéletes spoiler felnőtté válás történet. 5/4

Értem, hogyan hatott az Utas és holdvilág Ulpius-házára, Tamásra és Évára, van pár hasonlóság is, de a két regény két külön világ. Itt csak a gyerekeket látjuk, szülői felügyelet nélkül, egyre mélyebben süllyedve a lélek sötét bugyraiba. Olyan mélyre, amilyen mélyre csak gyerekkorunkban tudunk leszállni. Sőt, mintha onnan jöttünk volna születésünkkor, és ebből jövünk föl, ezt hívjuk fejlődésnek. Talán nem más az egész felnőtté válás, mint egy másik szintre kerülés, és másfajta világba való belépés, nemcsak szimbolikusan, hanem szó szerint is, minden vallási/ezoterikus/sci-fibe illő értelmezés nélkül. Az enfants terribles azért olyan idegenek tőlünk, azért olyan rémisztőek és „démoniak” (vagy esetleg kispolgári szóhasználattal élve neveletlenek – ennél a szónál különben árulkodóbb nincs, ha valaki ezt komolyan használja, meneküljetek!), szóval ezek a gyerekek azért vannak ilyen hatással ránk, mert nincs aki bevezesse, beavassa őket a felnőtt-világba, így aztán maradnak a maguk szintjén. Nem rosszabb vagy jobb ez, talán igazabb, közelebb áll valamihez, amit mi felnőttek már nem ismerünk, csak más világ. Nem tudom, ki hogy van vele, ha a gyerekkoromra gondolok, számomra is idegennek tűnik az egész, sőt, rémisz is… Pedig rendes, jó gyerekkorom volt, trauma nuku, nem erőszakoltak meg, nem vertek, nem bántak velem rosszul – és mégis. A gyerekkor ilyen sötét dolog, és úgy tűnik, ebben benne lehet ragadni, legalábbis ebben a regényben. Szinte föllélegzik az ember, mikor véget ér a történet, és feleszmél a sokkból. Miért olyan rémisztő ez az egész? Szerintem: a lélek sötét, talán primitív, gyerekkori bugyrai a nemlétbe vezetnek vissza, ami a szüleink sejtjeinek egyesülésével ért véget – a halál pedig a születés fordítottja: visszamegyünk ebbe a sötét nemlétbe. A haláltól pedig félünk. Már aki. (Hogy miért félünk tőle, azt majd máskor fejtem meg :P)

Mondanám, hogy csak ínyenceknek való ez a lélektani regényke… De mondom is. „Művészetté emelt infantilizmus” – hát, ha ez Cocteau műveinek egyik jellemzője, akkor e a mű alighanem a legjellemzőbb darabok között lehet.
Határ-regény ez: a gyermekség-felnőtté(nem)válás-őrület határán egyensúlyoz gyönyörű költői stílusával. Határ-regény ez azért is, mert komoly korlátokat feszeget: minden lélek, minden érzés, minden cselekedet, minden tárgy, mind a Nagy Játék részévé válik itt, még a halál is…
Felnőni (mármint lelkileg) tudatos döntés, és lehet úgy is dönteni, hogy az ember gyermek marad, sőt akár vegyítés/átjárás is lehetséges…
Bernardo Bertolucci Álmodozók című filmje jutott többször is eszembe az olvasása közben: annak a főszereplői, cselekménye, hangulata, stílusa hasonlatos a Vásott kölykökhöz.

Érdekes olvasmány volt, de nem lesz a kedvencem. Hasonló hangulat az Utas és holdvilág, az közelebb áll hozzám.
Egyébként különleges légköre van, megkapó az a gyerekes céltalanság, ami végigkíséri a szereplőket. Felnövéstörténetet vártam, de ezek a szereplők nem tudtak felnőni – és ez is a valóság.