[négy felvágatlan kötet]
(A könyvtár) olyan mint egy borospince. Ott sem kell mindent meginni. (Jean-Claude Carriére)
Két öreg prof szellemes házsártoskodása az egyre gyorsabban fejlődő világról. Na jó, ennél sokkal több, mert körbefecsegik a teljes egyetemes (könyves)kultúrát. De amikor a könyv ígért fő témáját feszegetik, hogy mivé lesz a papírkönyv az egymást szédítő gyorsan leváltó különféle e-adathordozókkal szemben, akkor megesik, hogy csak csúnya nagy közhelyeket puffogtatnak.
Olyan ez a dialógus (melynek a fele a francia író párizsi házában, a másik fele Eco itáliai házában zajlott, alighanem végig franciául, a végén pedig egy harmadik faggatja őket), mintha ott ülnél velük és egy kancsó jó borral az asztaluknál, de nem kínálnának meg: arra célzok, a legtöbb mondatuk kijelentéssel, kinyilvánítással, próféciával zárul, nem kérdő „hangsúllyal”, nem „nyitott művek”.
-…az olvasás valódi perverzióvá válhat. Sőt talán fetisizmussá. (J.C.C)
– Amikor gyerek voltam, (…) az olvasás kedvéért olvastam, bármit. Ez volt gyerekkorom egyik nagy megvilágosodása. (Eco)
Egyébként meg, aki már eltörpöngött e kérdéseken, az max. bólogat – vagy éppen csóválja a fejét, egyrészt mert a Mesterek néha önellentmondásba is kergetik egymást (sőt, alkalmasint ordító tévedéseikre a ford. hívja fel a figyelmet lábjegyzetben), másrészt mert nem éreztem, hogy minden aggodalmuk jogos. (Pl. mi lesz az e-olvasókkal egy áramszünet esetén – és itt a nagy New York-i áramkimaradásra utal egyikük. Jáj.) Aki még nem törte a fejét a könyvkultúra esetleges nekrológján, annak persze revelatív, prófétai okosságoknak fog tűnni minden egyes mondatuk.
Szóval az igazi kincs ebben a kötetben a kalandozás, a csapongás, két agyonművelt öreg bibliofil kedélyes, bensőséges csevelye ez. Már nem vágyaikról, afféle molyos kívánságlistáikról beszélnek, hanem a végrendeletükról… Bevallják pár gyarlóságukat, és eldicsekednek könyvgyűjteményeikkel. Pl. Eco többször belealudt a Hiúság vásárába, és sosem fejezte be, J.-C.C. meg (akiről, bevallom, eleddig még sosem hallottam, de nyomban megkedveltem a fenti, legelső idézet miatt) sosem olvasta Kafka Kastélyát, csak két filmet látott róla, de azért merte tanítani is (!) (Minderről a híres Hogyan beszélgessünk olyan könyvről, amit nem olvastunk c. könyv ürügyén vallanak.)
Legszebb életrajzi elem – számomra – Ecotól az volt, hogy fiatalon éveken át eljárt az egyetemi színházba, de a kollégium korai zárása miatt szinte soha nem látta az utolsó negyed órákat. És volt egy barátja – leendő neves zenetörténész –, aki ugyanott jegyszedő volt, na ő meg az első negyedórákat nem láthatta. Esetük gyönyörű példája a kultúra személyes befogadhatatlanságának: egymagunkban soha nem sikerülhet senkinek a teljesség elérése. (Vajon Eco professzor hány százalékát olvasta saját, óriási házikönyvtátának? Cs. Szabó László említi valahol: sajátjának jó ha a harmadát.)
Beszélnek (főleg Eco, aki mond is valamit, JCC csak mellé beszél) pl. a kánonokról: hogyan jött létre az a kultúra és miért éppen az, amit ma annak ismerünk. Az alexandriai könyvtár példáján át szóba kerülnek az elveszett művek, a kulturális kincsek tragikus sorsa a könyvégetéstől kezdve a könyvtárak felgyújtásáig, a könyvgyűjtők dicséretétől ugyanazon szakma dicstelenségéig (szétaprózott kódexek), stb stb.
„Vajon hűen tükrözik-e a könyvek mindazt, amit a többé vagy kevésbé ihletett emberi szellem megalkotott?”
Sok sok sztorira lenne még itt lehetőség – a legjobb esetben is elégedjünk meg a leendő olvasók kiváncsiságának felkeltésével. Mert élvezetes, de kuszasága miatt ne várjunk holmi mindent megválaszoló enciklopédiát.
[Eco saját szemiotikai könyvgyűjteményének sorsáról halála után] -Lehet hogy a kínaiak veszik majd meg? …Lehet, hogy a gyűjteményem egyszer a kínai kutatókat érdekli majd leginkább, akik szeretnék megérteni a Nyugat valamennyi bolondságát.
[a fentik 2010 körüli jegyzeteim – szomorú aktualitása miatt vettem elő: in memoriam Jean-Claude Carriére (1931-2021) ]
https://24.hu/kultura/2021/02/09/meghalt-jean-claude-carriere/