Ne ​remélje, hogy megszabadul a könyvektől 85% 50 csillagozás

[négy felvágatlan kötet]

(A könyvtár) olyan mint egy borospince. Ott sem kell mindent meginni. (Jean-Claude Carriére)

Két öreg prof szellemes házsártoskodása az egyre gyorsabban fejlődő világról. Na jó, ennél sokkal több, mert körbefecsegik a teljes egyetemes (könyves)kultúrát. De amikor a könyv ígért fő témáját feszegetik, hogy mivé lesz a papírkönyv az egymást szédítő gyorsan leváltó különféle e-adathordozókkal szemben, akkor megesik, hogy csak csúnya nagy közhelyeket puffogtatnak.

Olyan ez a dialógus (melynek a fele a francia író párizsi házában, a másik fele Eco itáliai házában zajlott, alighanem végig franciául, a végén pedig egy harmadik faggatja őket), mintha ott ülnél velük és egy kancsó jó borral az asztaluknál, de nem kínálnának meg: arra célzok, a legtöbb mondatuk kijelentéssel, kinyilvánítással, próféciával zárul, nem kérdő „hangsúllyal”, nem „nyitott művek”.

-…az olvasás valódi perverzióvá válhat. Sőt talán fetisizmussá. (J.C.C)
– Amikor gyerek voltam, (…) az olvasás kedvéért olvastam, bármit. Ez volt gyerekkorom egyik nagy megvilágosodása. (Eco)

Egyébként meg, aki már eltörpöngött e kérdéseken, az max. bólogat – vagy éppen csóválja a fejét, egyrészt mert a Mesterek néha önellentmondásba is kergetik egymást (sőt, alkalmasint ordító tévedéseikre a ford. hívja fel a figyelmet lábjegyzetben), másrészt mert nem éreztem, hogy minden aggodalmuk jogos. (Pl. mi lesz az e-olvasókkal egy áramszünet esetén – és itt a nagy New York-i áramkimaradásra utal egyikük. Jáj.) Aki még nem törte a fejét a könyvkultúra esetleges nekrológján, annak persze revelatív, prófétai okosságoknak fog tűnni minden egyes mondatuk.

Szóval az igazi kincs ebben a kötetben a kalandozás, a csapongás, két agyonművelt öreg bibliofil kedélyes, bensőséges csevelye ez. Már nem vágyaikról, afféle molyos kívánságlistáikról beszélnek, hanem a végrendeletükról… Bevallják pár gyarlóságukat, és eldicsekednek könyvgyűjteményeikkel. Pl. Eco többször belealudt a Hiúság vásárába, és sosem fejezte be, J.-C.C. meg (akiről, bevallom, eleddig még sosem hallottam, de nyomban megkedveltem a fenti, legelső idézet miatt) sosem olvasta Kafka Kastélyát, csak két filmet látott róla, de azért merte tanítani is (!) (Minderről a híres Hogyan beszélgessünk olyan könyvről, amit nem olvastunk c. könyv ürügyén vallanak.)

Legszebb életrajzi elem – számomra – Ecotól az volt, hogy fiatalon éveken át eljárt az egyetemi színházba, de a kollégium korai zárása miatt szinte soha nem látta az utolsó negyed órákat. És volt egy barátja – leendő neves zenetörténész –, aki ugyanott jegyszedő volt, na ő meg az első negyedórákat nem láthatta. Esetük gyönyörű példája a kultúra személyes befogadhatatlanságának: egymagunkban soha nem sikerülhet senkinek a teljesség elérése. (Vajon Eco professzor hány százalékát olvasta saját, óriási házikönyvtátának? Cs. Szabó László említi valahol: sajátjának jó ha a harmadát.)

Beszélnek (főleg Eco, aki mond is valamit, JCC csak mellé beszél) pl. a kánonokról: hogyan jött létre az a kultúra és miért éppen az, amit ma annak ismerünk. Az alexandriai könyvtár példáján át szóba kerülnek az elveszett művek, a kulturális kincsek tragikus sorsa a könyvégetéstől kezdve a könyvtárak felgyújtásáig, a könyvgyűjtők dicséretétől ugyanazon szakma dicstelenségéig (szétaprózott kódexek), stb stb.

„Vajon hűen tükrözik-e a könyvek mindazt, amit a többé vagy kevésbé ihletett emberi szellem megalkotott?”

Sok sok sztorira lenne még itt lehetőség – a legjobb esetben is elégedjünk meg a leendő olvasók kiváncsiságának felkeltésével. Mert élvezetes, de kuszasága miatt ne várjunk holmi mindent megválaszoló enciklopédiát.

[Eco saját szemiotikai könyvgyűjteményének sorsáról halála után] -Lehet hogy a kínaiak veszik majd meg? …Lehet, hogy a gyűjteményem egyszer a kínai kutatókat érdekli majd leginkább, akik szeretnék megérteni a Nyugat valamennyi bolondságát.

[a fentik 2010 körüli jegyzeteim – szomorú aktualitása miatt vettem elő: in memoriam Jean-Claude Carriére (1931-2021) ]
https://24.hu/kultura/2021/02/09/meghalt-jean-claude-carriere/

Pont a legjobbkor került végre a kezem közé. Már 9 éve várakozott türelmesen a várólistámon, aztán most, mikor egyre reménytelenebbül „próbáltam megszabadulni a könyvektől”,* leemeltem a könyvtár polcáról.
Érdekes a két „notórius bibliofil” beszélgetése, mondanak persze sok-sok érdekes és okos dolgot, de alapjában nem rengetett meg a mondanivaló. Túl sokat beszélgettek filmekről, sztorizgattak, dobálták egymásnak a labdát arról, kinek milyen ritkaságok vannak a birtokában… Ez elsőre érdekes volt, aztán már kicsit untam a főként latin nyelvű kincsek felsorolását.** Talán mert sosem környékezett meg a hörcsögségnek az a fajtája, hogy méregdrága és helyfaló, sokszáz éves kiadványokat magaménak tudhassak.
De hát én nem is vagyok író vagy irodalomtörténész vagy egyéb könyvész, akiknek ezek a birtoklás élvezetén kívül időnként a munkájukhoz is kellenek.
Megnéztem egy rövid kis videót arról, hogyan keres meg Eco 40-50 ezer kötetes kis „házikönyvtárában” egy könyvet. :) Vérmolynak tartom ugyan magam, de őszintén szólva én nem vágyom ekkora könyvhalmazra. (Meg is kéne vennem az elhelyezésükhöz a mellettünk lévő min. két lakást is…) Már a saját kb. 3500 kötetünk is gondot okoz néha. Inkább elmegyek a könyvtárba, ha sokezer könyv társaságát szeretném élvezni. (És ott nem nekem kell rendet csinálni, portalanítani és a molyokat – nem olvasó könyvmolyokat, igaziakat! röpdöső fenevadakat! – irtani.)
Azt mondták a hozzánk kijövő antikváriusok, hogy bizony, kiment a divatból a könyv. És ilyesmik (mondta érezhető lekicsinyléssel hangjában, világirodalmi művekre, versantológiákra mutatva) már a kutyának se kellenek… És kiválogatták a kupacból a pár évvel ezelőtti kiadványokat, meg egy csomó kommersz, szórakoztató darabot…
De azért gondolom, egy eredeti Gutenberg-bibliának ő is megörült volna. :)
Számomra a könyv még mindig divatban van. Olvasok ugyan e-könyvet is, sőt, telefonon és képernyőn is olvasok, ha a szükség rávisz (azaz ha épp van olyan pillanat, amikor nincs lehetőségem papírkönyvet olvasni), de azért a könyv az igazi. Az igazi szerelem.
Tehát én nem megszabadulni akarok a könyvektől, úgy általánosságban. Inkább abban reménykedem, hogy a technika legújabb vívmányai nem fosztanak meg a könyvektől, és napról napra örülhetek nekik.

*egész pontosan két láda könyvtől, amit a saját könyvtárunkból helyhiány miatt továbbadtam volna – végül sok felesleges kör után ingyen elvitték őket, de bizony még ingyen is nehéz odaadni valakinek a könyveket
**könyvgyűjtő férfiak egymás közt: kinek van nagyobb régebbi és drágább könyve

Két öreg szivar beszélget:
Észrevette már, milyen rosszul főznek itt?
Igen! És milyen kis adagokat adnak!

Igaz, hogy itt többnyire könyvekről folyik a társalgás, de ezzel a régi viccel elég jól leírható a szituáció. Két öreg szivar, két intelligens és művelt öreg szivar, elmondja, mit gondol a könyvekről az ősnyomtatványoktól az e-könyvig (Mondjuk az utóbbiról nincs sok mondanivalójuk, pedig a fülszöveg mintha ezt ígérte volna.) És ennek kapcsán olyan egyetemesebb dolgokról is szó esik, mint a kultúra lepárlásának folyamata; az új formanyelvek elsajátításának nehézségei; a megőrzés és ezzel együtt a szűrés/felejtés fontossága; a szabadság és diktatúra egymáshoz való viszonya; vagy Francesco Totti problémás kapcsolata a villanykörtékkel.
Hát igen, elég gyakran elkalandoznak az urak, de nem baj, mert olyankor a legszórakoztatóbbak, még úgy is, hogy időnként ordas nagy baromságokat beszélnek, de szerencsére az öniróniájukat nem hagyták a több tízezer kötetes magánkönyvtárukban. (A jó édes anyukájukat!)
Szóval szerintük azon kívül, hogy minden túl gyorsan változik, és ebben igazat kell adnom nekik, rendben vannak a dolgok. Az emberek egyre többet olvasnak, vagy legalábbis egyre többet forognak könyvek körül, és a könyvvel valami olyan tökéletességet talált fel az emberiség, mint a kerék, amin még jó ideig nincs értelme változtatni.
Ezzel együtt, lehet, hogy eltűnnek majd a könyvek, mint ahogy eltűntek az agyagtáblák, a papirusztekercsek, a pergamenre írt volumenek, és a kézírásos kódexek is az évszázadok alatt. Két dolog viszont nem tűnt el: a tudás rögzítésnek igénye, és képzeletünk, szellemünk megosztásának vágya.

Szórakoztató könyv, tele jobbnál jobb és idézhető gondolatokkal a könyvekről, és az európai civilizáció értelméről. Két öreg és nagyon művelt tudós beszélgetése, akik talán azért őrizték meg a szellemi frissességüket és az optimizmusukat, mert a könyvek annyira fontosak voltak számukra.

Nos akkor írjunk értékelést.
Meglehetősen jól mulattam olvasás közben. Umberto Eco, és Jean-Claude Carrière is jó arcnak tűnik.
Voltak részek, amik nekem kevésbé voltak érdekesek, de alapvetően élveztem. Egy csomó jó könyvhöz kapcsolódó dologról szól.
Van benne e-könyv, könyvégetés, könyvtár, olvasási szokások stb. Szóval egy jó olvasást megér, még akkor is, ha igazából nincs cselekménye.

Tulajdonképpen egy ódon könyvesboltra, könyvtárra hasonlít ez a mű, érdekfeszítő ezt is, azt is kinyitni, mindenhez hozzáférni, és sokféle tudást magunkba szívni. De mint egy svédasztalról, itt se lehet mindent megenni… Ámbátor jó lehet ilyen műveltnek lenni, mint ez a két okos tudós.
Csöppet kár, hogy kettősük jó néhányszor működik a külvilág, a beszélgetést vezető Jean-Philippe De Tonnac, sőt az olvasó nélkül is.
(hosszabban:
http://czenema.blogspot.hu/2016/04/ne-remelje-hogy-megs…)

Írjuk rá Eco nevét egy könyvre, és tuti el fogják kapkodni. Hát igen, ez rám is vonatkozik, mert ez az ötödik könyv tőle.
Pontosan az, amit el lehet várni tőle: két művelt és könyvgyűjtő öregúr beszélget mindenféle érdekes dologról. Semmi eget rengető, nem változtatta meg a világnézetemet, de egy-két percig elgondolkodtatott – de legalább is elvitáztam velük képzeletben. Pl. a könyv jövőjét illetően túl optimisták, és szent, örökké való tárgyként kezelik azt (a könyv tökéletes; sosem fog eltűnni). Viszont meglepően nyitottak és technológia pártiak is.
Persze voltak olyan témák is, amikhez nem tudtam hozzá szólni. Hiába, a ’30-as évek filmjei meg a 16. század irodalma nem az én területem.
Mivel beszélgetés, nem esszé gyűjtemény, ezért egy-egy témában nem merülnek el mélyebben, csak elmondják az általános gondolataikat. Mikor valami probléma (vagy önellentmondás) merül fel, arra legfeljebb csak röviden válaszolnak. Ha válaszolnak egyáltalán. Egyébként is, Eco nem nagyon beszélgetett, csak mondta, ami eszébe jut, elég sokszor semmi köze nem volt ahhoz, amit előtte Carrière mondott.

Könyvekről van szó. Meg minden másról. Intelligens és kedélyes stílusban. Egy idő után már lebegtem a mondatok felett, kinyílt a világ. Annyi minden van, amit nem ismertem, nem is hallottam. Általában befolyásol más (általam sokra tartott) emberek véleménye, még ha ezt nem is vagyok hajlandó bevallani. Umbert Eco-ra kíváncsi voltam, ezt meg bevallom. És sokat kaptam tőle (illetve a könyvtől). Gondolkodjak önállóan, bízzak saját ítéletemben, fogadjam a dolgokat némi fenntartással és ne vegyem túl komolyan magam. :) Ez utóbbi eddig is ment. Olyan érzésem volt, mintha közöttük ülnék én is egy nagy, kényelmes fotelba bújva.

Igazából úgy vagyok Umberto Ecóval, hogy bármiről beszélhetne/írhatna, én azt tágra nyílt, csillogó szemekkel hallgatnám/olvasnám. Szerencsére ebben a kötetben kedvenc témámról, a könyvekről beszélget, így még inkább csillogott a szemem olvasás közben. Azt hiszem, ez a könyv leginkább az infotainment kategóriába sorolható (általam javasolt új alcím: Chill with Umberto), hiszen voltaképpen annak lehetünk tanúi , hogy Eco és barátja mindenféle könyves témákról elmélkednek, elvannak, szórakoznak, és az olvasói is elmélkedik, elvan, szórakozik, és nem is muszáj mindenben egyetérteni velük, egyszerűen csak jó olvasgatni az eszmefuttatásukat.
10 pont a Griffendélnek Eco irodalmi trollkodásáért (lsd. a Temesvar-anekdotát).

Szeretek értelmes emberek között lenni, és csak úgy hallgatni, miről beszélnek. Ez ilyen volt. Az első fejezetben még úgy éreztem, a műsorvezető kicsit alákérdez a két interjúalanynak, de aztán már ez elmúlt, és onnantól fogva csak élveztem az eklektikus beszélgetést.