Megszakadt a szívem.
Valójában egy kissé egybefolyt nálam a második kötet vége és a mostani eleje, de úgy nagyjából sikerült behatárolnom végül, hogy mi, merre és hogyan.
Azt hiszem, egy jól kidolgozott, erős végjátékon vagyunk túl. A karakterfejlődések, az események, kapcsolatok, minden gyönyörűen kicsúcsosodott a végére, a szálak pedig egybefonódtak – spoiler Ismét részekre bontanám az értékelésemet, ahogy az előző kötetnél is.
Yukiko és Buruu. Már ideje volt, hogy az egészen idáig semleges főszereplő lányt megkedveljem. Ami késik, nem múlik, bár Yukiko nem lett a kedvencem, a hibáit még mindig élesen látom, ennek ellenére sikerült megkedveltetnie magát velem. Buruu fejlődése volt pedig a legszembetűnőbb a történet során, holott „csupán” egy arashitoráról beszélünk, a mogorva, sértett állatból igazi testvérré és spoiler vált. Külön tetszett, hogy most is mélyebbre merülhettünk általa a vihartigrisek világába.
Kaori. Eddig nem igazán szenteltem neki figyelmet, most viszont muszáj őt megemlítenem. A motivációi végig kristálytiszták voltak, görcsösen kapaszkodott abba, amiben hitt. spoiler Körülbelül a könyv feléig, kétharmadáig úgy voltam vele, hogy nem lesz képes alkalmazkodni a körülményekhez, aztán kellemes meglepetés ért. spoiler
Hiro. Nagyon nagy utat járt be lefelé, spoiler
Hana. A végére már csak egy bábnak éreztem, hiába kaptunk egyre több döbbenetes adalékot a múltjából. spoiler
Gaijinek. Részletekbe menően ismertük meg őket, bár azért maradt pár hézag, ennek ellenére sikerült spoiler ahogy ezt meg is érdemelték. Itt említeném meg Piotr-t, akit nem volt nehéz megkedvelni, bár a spoiler túl hirtelennek, erőltetettnek éreztem .
Direkt a végére hagytam két embert. Ez a két ember az, akik miatt végül teljesen, totálisan megszakadt a szívem.
Kin. Az első kötetben egyszerűen odavoltam érte, ő volt az én kis drága cinnamon rollom, aztán ez a cinnamon roll az előző kötetben szépen elárult mindenkit. Most meg itt vagyunk, és Kin többé már nem az a fiú, akit megismertünk. Egy kósza percig hittem csak azt, hogy ez valami álom. spoiler Az éremnek mindig két oldala van.
Yoshi. Konkrétan az előző kötet óta szinte mindenkinek, folyamatosan mondom, hogy imádom ezt a fiút, imádom mindenét. És pokolian fáj még mindig azért a szívem, ahogy Jurou-t elveszítette. Neki is fájt, ez végig érződött, egyszerűen nem tudott visszatalálni önmagához. Aztán döntött. spoiler Megtette, amit akart, és bár nem lett jobb tőle, mintha a régi Yoshi vissza-visszatért volna. Nagyon drukkoltam, sőt, végig drukkoltam neki, mindenféle felbukkanó sráccal reménykedtem, hogy valahogy összekerülnek, el tudja engedni Jurou-t képes lesz továbblépni…. spoiler
És vége.
Bár az utolsó fejezettel nem voltam teljesen elégedett, az Epilógus különösen tetszett.
De akkor is vége. Le a kalappal Kristoff előtt!
Fantasztikus volt.