Tomás ​Nevinson 88% 17 csillagozás

”Az ember meggyőzi magát, hogy némely bűncselekmény kevésbé bűn attól függően, ki és ki ellen követi el, na meg milyen cél érdekében.”

Közel négy évvel ezelőtt a Berta Isla volt az első regényem a szerzőtől és már akkor tudtam, hogy mindent el akarok olvasni tőle.

Az életmű megismerésének eredménye – hogy stílszerűen fogalmazzak – részemről beleszerelmesedés lett, így a Tomas Nevinson a 2021-es eredeti spanyol megjelenés óta a várólistám kiemelkedő helyén szerepelt.

A Berta Isla párregényét a hazai megjelenést követően rögtön beszereztem, azonban néhány hétig kincsként tartogatva csak távolról szemléltem, tudván, hogy ez Javier Marías utolsó műve.
.
A történet valós történelmi eseményeken alapul, az 1987-es és az 1998-as események, az ETA terrorszervezet által szervezett, rengeteg civil áldozatot követelő merényletek valóban megtörténtek, ahogy a könyvben szereplő fotó is a valós borzalom dokumentációja.

Tomas visszavonulva a titkosszolgálattól hazatért Madridba a korábbi civil életébe, azonban a sok évi távollét miatt Berta és a gyerekeik is félig-meddig átutazó idegenként tekintenek rá. A negyvenes évei végén járó férfit a magány, a tétlenség és a céltalanság miatt folytonos hiányérzet gyötri, így kapva-kap a múltból felbukkanó Tupra egy utolsó titkos küldetésre vonatkozó ajánlatán.

A részletek megismerésekor már rögtön sejteni kezdni, hogy talán ez lesz élete legnehezebb feladata, hiszen a kiiktatandó lehetséges célszemélyek mindegyike nő, márpedig a neveltetésével teljesen ellentétes, hogy bármilyen formában kárt okozzon, vagy erőszakot alkalmazzon egy nővel szemben. Azonban az elérendő cél, egy lehetséges terrorcselekmény bekövetkezésének megelőzése ideig-óráig felülírja benne ezt az ellenérzést. Tomas bár kezdetben élvezettel merül bele ismét a kémkedésbe, azonban a zsigeri ellenérzései, a kétségei, a morális ellenvetései egyre nagyobb akadályt gördítenek a küldetése teljesítésének útjába.

Ahogy Mariastól megszokhattuk most is a lelki vívódások kerülnek a középpontba, így a téma ellenére ezúttal se számíthatunk pörgős és akciódús nyomozásra.

Bár a feszültség mindvégig ott lappang a sorok között, amely egy folyamatos nyomasztó érzést kelt az olvasóban, de ezt sokkal inkább Tomas lelkében dúló folyamatok, mintsem az események váltják ki bennünk.

Melyik a kisebbik rossz? Egy bűncselekmény elkövetését legalizálhatja-e az, hogy feltételezhetően egy másik, nagyobb bűncselekmény elkövetését akadályozná meg? Elegendő-e ez a feltételezés? A külvilág felé talán, de a saját lelkiismeretünk felé? Milyen mértékű bizonyosság adhatna megnyugvást? Enyhítheti-e ezt a kínt, ha nem a valódi, hanem a kitalált személyisége követi el?

Bravúros az az írói megoldás, hogy Tomas gondolatai egyes szám első személyben íródnak, azonban a felvett inkognitójának Centúrionnak azon tettei, amelyekkel nem tud azonosulni egyes szám harmadik személyű leírásban jelennek meg. Talán másként nem is lenne elviselhető ez a felelősség, ha nem oszlana meg a két identitás között.

Kételkedés, elmélkedés, erkölcsi dilemmák, melyekre nincsenek, nem lehetnek egzakt válaszok.

A bűn és bűnösség megítélésének kérdése Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés című regényének közel negyed évszaddal ezelőtti olvasása óta az egyik kedvenc olvasmánytémám, így ez a kötet is könnyedén levett a lábamról.

Most is rengeteg utalás van más szépirodalmi művekre, de T. S. Eliot és Shakespeare és alkotásai mellett ezúttal feltűnik a kubai író, Guillermo Cabrera Infante és Fritz Langnak a második világháború előestéjét feldolgozó fikciós thrillere is.

A lassan csordogáló, többszörösen összetett mondatokból álló, remek képi világot teremtő, még Mariashoz képest is kissé hosszúra nyúló szöveg minden oldalát élvezettel olvastam, ezúttal is lenyűgözött a senki máséhoz nem hasonlítható írói stílusa. Széleskörű irodalmi és műveltségbeli tudása nemcsak gazdag szókinccsel, de kiváló ember és lélekismerettel is párosul.

Még most sem fogtam fel igazán, hogy nem írhat már többet nekünk. Sajnálatos, hogy hirtelen halála miatt már nem kaphatja meg a Nobel-díjat, noha ő maga alapvetően ellenszenvvel viseltetett a díjak iránt. Már csak abban reménykedhetek, hogy a @Jelenkor_kiadó egyszer majd megjelenteti az eddig magyarul még kiadatlan köteteit is.

Külön köszönet Tomcsányi Zsuzsanna-nak a Berta Islához hasonlóan remek fordításáért.

http://ekultura.hu/2023/06/05/javier-marias-tomas-nevinson

A tavalyi év egyik legszomorúbb világirodalmi híre kétségkívül a kortárs spanyol irodalom talán legnagyobb alakjának, Javier Maríasnak a halála volt, így a mindössze hetven évet élt alkotó az elmúlt hetekben megjelent vaskos kötete, a Tomás Nevinson a szerző utolsó művének, és ezáltal életművének méltó lezárásának bizonyult.

Az új kötet annak a Berta Islának a párja (maga az író jelenti ki az utószóban, hogy ez a mű nem folytatásként, hanem az előző párjaként olvasandó), amelyet összességében az egyik legjobban sikerült Marías-regénynek tartok. A fonalat nagyjából ott vesszük fel, ahol az előzőnél letettük: a címszereplő két évtizednyi aktív kémkedés után visszatért az őt sokáig halottnak gondoló felesége közelébe, és a rég hátrahagyott a civil életéhez Madridba, ám hiába lenne esélye, hogy helyrehozza kapcsolatát élete szerelmével és az őt alig ismerő gyerekeivel, közben mégis gyötri egyfajta hiányérzet, és az, hogy az ötvenhez közelítve a titkosszolgálati múlt után már nincs, ami kitöltse és értelmet adjon az életének.

Szerencséjére azonban – egy meglehetősen klisés fordulattal – még egy utolsó szívességet kér tőle beszervezője és korábbi főnöke, Tupra, így Tomás a hosszas rábeszélés hatására (a mű tempójára jellemző, hogy ez a találkozó majd’ kétszáz oldal hosszúra nyúlik) végül úgy dönt, hogy elvállalja az alapvetően rutinnak tűnő munkát egy észak-spanyolországi városban. Bár szokás szerint a titkosszolgálatok visszatartanak több fontos háttérinformációt, de a lényeget azért megtudhatja a férfi: három itt élő nő közül kell rájönnie, hogy melyikük felelős több korábbi (több tucat halottal és több száz sérülttel járó) terrorcselekményért, amelyet az ETA követett el spanyol nagyvárosokban. Nevinson a helyi iskolába tanárként beépülve ered a három hasonló korú, ám nagyon is más életvitelű és személyiségű nő nyomába, hogy megpróbálja kideríteni melyikük a bűnös és melyik kettő ártatlan.

Bár adva lenne minden ahhoz, hogy a Tomás Nevinson egy pörgős thriller legyen, de Marías stílusa és egyéni látásmódja tesz arról, hogy a lényeg ne a nyomozáson, hanem az általános emberin legyen. A realista mód lassan és unalmasan csordogáló megfigyelést folyton megszakítják a szerzőre nagyon is jellemző elmélkedések, és az ezúttal is igen széles és a cselekményhez szervesen kapcsolódó irodalmi allúziók sora (a szokásos Shakespeare mellett fontos szerepet kap T.S. Eliot, W.B. Yeates, John Donne, a Hitlert egyszer majdnem agyonlövő Friedrich Reck-Malleczewen, de Fritz Lang Embervadászat című filme is többször megjelenik). A spanyol ezáltal egyszerre tud az emberi viselkedés legáltalánosabb és mindenkit érintő vonásairól, valamint a mű központi kérdéseiről is (mikor vehetjük el jogosan valaki életét? mit kell ehhez elkövetnie? mennyire kell biztosnak lennünk a bűnösségében, ahhoz hogy megtegyük? vagy inkább meneküljön el egy tömeggyilkos, mint hogy akár csak egyetlen ártatlant is bántsunk?) elmélkedni.

Annak ellenére, hogy a cselekmény csak igen lassan csorog, és a hangsúly ezúttal is a gondolatiságon és az esszészerű betéteken van, az olvasó – aki pontosan tudja, hogy az egyik nő élete a tét – is hatványozottan bevonódik a nyomozásba. A szerző ugyanis zseniálisan vázolja fel az alakokat és adagolja az esetleges bizonyítékokat az egyik vagy másik megfigyelt bűnössége mellett, így nehéz eldönteni, hogy kit tartunk gyanúsnak: a már első pillanattól fogva bűnösnek tűnő, óriási termetű, hallgatag, a múltját mindenki előtt titkoló étteremtulajdonost, Inést, akivel Tomás szerelmi viszonyba keveredik; a helyiek által közkedvelt és mindenhol szívesen megjelenő Céliát; vagy a dúsgazdag férje árnyékában tengődő Maríát.

Bár a Tomás Nevinson még a többi Marías-műhöz képest is kimondottan hosszú és lassú, mégis hozza azt az egyedi stílust és végtelenül sokfelé ágazó gondolatiságot, amit már megszokhattunk a tavaly elhunyt alkotótól, így az új regény egyértelműen méltó lezárása ennek a páratlanul gazdag életműnek. Kérlek, kezeljétek ennek megfelelően!

Óriási tragédiának éreztem, mikor értesültem Javier Marías haláláról. A világirodalom egy nagyon különleges szereplőjét veszítettük el, akinek regényeihez foghatót nem igazán ismerek. A spanyol író minden könyvében nagyon egyedi hanggal szólította meg az olvasót, amit legutóbbi művében 630 oldalon élvezhetünk. A Tomás Nevinson méltó búcsú volt a mester részéről.

Marías korábbi regényei mind önálló művek voltak, a Tomás Nevinson az egyetlen, ami igényli a párját, az előzményét: a Berta Islát. Ez a regénypár egy nagyon különleges házaspárról szól. Az első rész Berta oldaláról mutatja meg, milyen lehet úgy leélni egy életet, hogy egy titkosügynökkel élsz házasságban. A folytatásban megkapjuk a másik oldalt is, vagyis pontosabban részesei lehetünk Tomás Nevinson utolsó küldetésének.

A kettős állampolgárságú Tomás a brit MI5 kötelékében dolgozott, de megrendezett halála után végleg befejezettnek tekintette életének ezt a szakaszát. Megpróbálta élni hétköznapi életét Madridban, Berta közelében, bízva abban, hogy a nyüzsgő és megterhelő élete után végre megpihenhet. Ám egyszer csak feltűnik a színen volt főnöke, Tupra, aki egy nem hivatalos kéréssel, megbízatással újra pályára állítaná az inaktív ügynököt. Bár Tomás eleinte húzódozik a munka ellen, de a vére nem hazudtolja meg magát, visszavágyik korábbi életének pezsgésébe. Ahogy a regényben mondja:
“… Az ember belefáradhat és úgy dönthet, hogy otthagyja az egészet, az embernek hiányozhat a nyugodt élet, amiben nem volt része (és ami önmagában véve csak ábránd: nem hiányozhat, ha az ember homlokegyenest ellenkező életet élt, tele feszültséggel, csalárdsággal és kockázattal), mégis elviselhetetlen kívül rekedni annak, aki egyszer már bent volt, és úgy hitte, hogy hébe-hóba megráncigálhatja a világegyetem egy-egy szempilláját.” 128. oldal
Úgyhogy Tomás útrakel, beépül és megbízást teljesít: új életet kezd egy spanyol városban, ahol három nő közül ki kell derítenie, melyikük az ETA terrorszervezet eltűnt tagja, aki felelős egy áruházi robbantásért. Bizonyítékot kell szereznie, melyikük az elkövető, de ha nincs bíróságon alkalmazható bizonyíték, neki kell likvidálnia a nőt, hogy semmiképp se mentesüljön a rá váró büntetés alól.

A regény legnagyobb része Tomás belső monológjai a bűnről, az ügynöklétről, a terrorizmusról, a döntéseinkről és azok következményeiről, a halálról, a gyilkolásról, a háborúról, a bűnbánatról.

Vajon elévül-e a bűn, ha elég idő telik el? Vajon megváltozhat-e egy terrorista? Vajon szánnivalóbb-e egy gyilkos, ha nő? Mentesülhet-e az egyén a felelősség alól, ha egy szervezet kötelékében gyilkol?

Nagyon szerettem ezt a regényt. Javier Marías a tőle megszokott aprólékossággal rág meg minden mondanivalót, a mondatai igazi agytekervényes írások, elmélyülésre hívják az olvasót. Ezt a regényt nem lehet kapkodva olvasni, mert maga a regényvilág is csupán néhány kimerevített pillanat, ahol minden lassított felvételként történik. Nagyon intelligens, nagyon ízléses, nagyon elgondolkodtató. És csodálatosan illik hozzá a könyv borítója.

Ahogy már megszokhattuk nála, most is végig ott lappang a mű mögött egy Shakespeare-dráma, ebben a könyvben a Macbeth-re esett Marías választása, a fő mottó: “Mindent veszt és semmit se nyer.”

Ha bárkinek felkeltettem az érdeklődését a regény iránt, mindenképpen a Berta Islával kezdjen, nem árt hozzá. Aki viszont már olvasta Bertát, ne hagyja ki Nevinsont sem, mert biztosan szeretni fogja. Olvassatok Maríast, zseniális, nagybetűs Író!

Ez egy mammut. Végig kell seggelni, mert hosszú, tömény és a szerzőre jellemző gondolatfolyamokkal van tele.
Csodálatos utazás az emberi lélekben, a Berta Isla varázslatos „folytatása” (az, de nem az).
Időnként önismétlő, de ez nem válik kárára, kissé öncélú néha, ritmikussága tartja az ütemet, sőt fokozza a feszültséget, amely életszerű zárásban sem tudott feloldódni. Itt nincs happy end, de a vége mégis jó.

„A világ mindig is a sérült, elmebeteg vezetők kezében volt, a tömegeket lenyűgözi a szellemi vagy testi rendellenesség. A torz, a baljós, a kegyetlen és az őrült megigézi az embereket, akik egy ideig éltetik, amíg magukba nem szállnak, titokban meg nem bánják, és nyíltan le nem tagadják, hogy valaha éltették. Szerintem sokaknak hízeleg, hogy ha ez az idióta tud kormányozni, akkor én is tudnék; az pedig megnyugtatja őket, hogy ha egy szörnyeteg uralkodik felettünk, akkor nem a mi bűnünk az, ami történik.”