”Az ember meggyőzi magát, hogy némely bűncselekmény kevésbé bűn attól függően, ki és ki ellen követi el, na meg milyen cél érdekében.”
Közel négy évvel ezelőtt a Berta Isla volt az első regényem a szerzőtől és már akkor tudtam, hogy mindent el akarok olvasni tőle.
Az életmű megismerésének eredménye – hogy stílszerűen fogalmazzak – részemről beleszerelmesedés lett, így a Tomas Nevinson a 2021-es eredeti spanyol megjelenés óta a várólistám kiemelkedő helyén szerepelt.
A Berta Isla párregényét a hazai megjelenést követően rögtön beszereztem, azonban néhány hétig kincsként tartogatva csak távolról szemléltem, tudván, hogy ez Javier Marías utolsó műve.
.
A történet valós történelmi eseményeken alapul, az 1987-es és az 1998-as események, az ETA terrorszervezet által szervezett, rengeteg civil áldozatot követelő merényletek valóban megtörténtek, ahogy a könyvben szereplő fotó is a valós borzalom dokumentációja.
Tomas visszavonulva a titkosszolgálattól hazatért Madridba a korábbi civil életébe, azonban a sok évi távollét miatt Berta és a gyerekeik is félig-meddig átutazó idegenként tekintenek rá. A negyvenes évei végén járó férfit a magány, a tétlenség és a céltalanság miatt folytonos hiányérzet gyötri, így kapva-kap a múltból felbukkanó Tupra egy utolsó titkos küldetésre vonatkozó ajánlatán.
A részletek megismerésekor már rögtön sejteni kezdni, hogy talán ez lesz élete legnehezebb feladata, hiszen a kiiktatandó lehetséges célszemélyek mindegyike nő, márpedig a neveltetésével teljesen ellentétes, hogy bármilyen formában kárt okozzon, vagy erőszakot alkalmazzon egy nővel szemben. Azonban az elérendő cél, egy lehetséges terrorcselekmény bekövetkezésének megelőzése ideig-óráig felülírja benne ezt az ellenérzést. Tomas bár kezdetben élvezettel merül bele ismét a kémkedésbe, azonban a zsigeri ellenérzései, a kétségei, a morális ellenvetései egyre nagyobb akadályt gördítenek a küldetése teljesítésének útjába.
Ahogy Mariastól megszokhattuk most is a lelki vívódások kerülnek a középpontba, így a téma ellenére ezúttal se számíthatunk pörgős és akciódús nyomozásra.
Bár a feszültség mindvégig ott lappang a sorok között, amely egy folyamatos nyomasztó érzést kelt az olvasóban, de ezt sokkal inkább Tomas lelkében dúló folyamatok, mintsem az események váltják ki bennünk.
Melyik a kisebbik rossz? Egy bűncselekmény elkövetését legalizálhatja-e az, hogy feltételezhetően egy másik, nagyobb bűncselekmény elkövetését akadályozná meg? Elegendő-e ez a feltételezés? A külvilág felé talán, de a saját lelkiismeretünk felé? Milyen mértékű bizonyosság adhatna megnyugvást? Enyhítheti-e ezt a kínt, ha nem a valódi, hanem a kitalált személyisége követi el?
Bravúros az az írói megoldás, hogy Tomas gondolatai egyes szám első személyben íródnak, azonban a felvett inkognitójának Centúrionnak azon tettei, amelyekkel nem tud azonosulni egyes szám harmadik személyű leírásban jelennek meg. Talán másként nem is lenne elviselhető ez a felelősség, ha nem oszlana meg a két identitás között.
Kételkedés, elmélkedés, erkölcsi dilemmák, melyekre nincsenek, nem lehetnek egzakt válaszok.
A bűn és bűnösség megítélésének kérdése Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés című regényének közel negyed évszaddal ezelőtti olvasása óta az egyik kedvenc olvasmánytémám, így ez a kötet is könnyedén levett a lábamról.
Most is rengeteg utalás van más szépirodalmi művekre, de T. S. Eliot és Shakespeare és alkotásai mellett ezúttal feltűnik a kubai író, Guillermo Cabrera Infante és Fritz Langnak a második világháború előestéjét feldolgozó fikciós thrillere is.
A lassan csordogáló, többszörösen összetett mondatokból álló, remek képi világot teremtő, még Mariashoz képest is kissé hosszúra nyúló szöveg minden oldalát élvezettel olvastam, ezúttal is lenyűgözött a senki máséhoz nem hasonlítható írói stílusa. Széleskörű irodalmi és műveltségbeli tudása nemcsak gazdag szókinccsel, de kiváló ember és lélekismerettel is párosul.
Még most sem fogtam fel igazán, hogy nem írhat már többet nekünk. Sajnálatos, hogy hirtelen halála miatt már nem kaphatja meg a Nobel-díjat, noha ő maga alapvetően ellenszenvvel viseltetett a díjak iránt. Már csak abban reménykedhetek, hogy a @Jelenkor_kiadó egyszer majd megjelenteti az eddig magyarul még kiadatlan köteteit is.
Külön köszönet Tomcsányi Zsuzsanna-nak a Berta Islához hasonlóan remek fordításáért.