Holnap ​a csatában gondolj rám 90 csillagozás

Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Víctor ​Francés első éjszakájára készül új barátnőjével, Martával, akinek férje Londonba utazott. A hosszúra nyúló este azonban még a szerelmes együttlét előtt váratlan véget ér Marta hirtelen rosszullétével és halálával. Víctor, aki egyébként forgatókönyvíró – s amellett politikusok és egyéb befolyásos emberek beszédeit írja „négerként” – magára hagyja a holttestet és a nő alvó gyermekét a lakásban, de a titka – és a bűne – nem hagyja nyugodni. Elmegy a temetésre, egy közeli sírkő mellől figyeli a gyászolókat, majd össze is ismerkedik Marta özvegyével és apjával, aki, udvari ember lévén, munkát szerez neki: a király egyik beszédét kell megírnia (akit egy felejthetetlenül ironikus jelenetben közelről is megismerhetünk). Víctor végül megvallja titkát – először Marta húgának, majd a férjének is –, hogy megismerhessen egy hasonlóan borzongató titkot, a megözvegyült férj bizarr londoni történetét, melytől az egész regény új fénytörést kap… sőt nem is csak a váratlan történettől, hanem… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1994

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Javier Marías Libri

>!
Libri, Budapest, 2015
446 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633106310 · Fordította: Pávai Patak Márta
>!
Libri, Budapest, 2015
446 oldal · ISBN: 9789633107812 · Fordította: Pávai Patak Márta
>!
Európa, Budapest, 2000
422 oldal · ISBN: 9630768321 · Fordította: Pávai Patak Márta

Enciklopédia 7

Szereplők népszerűség szerint

Puskás Ferenc · Tell Vilmos


Kedvencelte 18

Most olvassa 6

Várólistára tette 145

Kívánságlistára tette 66

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Kuszma>!
Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám

Marta és Víctor egyéjszakás kalandja nem várt következményekkel jár: a hölgy az alkalmi szerető karjai között elhalálozik. A halál pedig a lehető legintimebb dolog, ami csak két ember között megtörténhet (igen, talán még a szeretkezésnél is intimebb), tapintatlanság is egy vadidegent megterhelni vele. De így esett, mit tegyünk: Víctor elmerül Marta közegében, kicsit úgy, mintha helyette akarná élni félbeszakadt életét.

A tartalom és a megvalósítás bravúros egyensúlya az, ami ebben a könyvben a legfeltűnőbb. A kulcsfigura nyilván Víctor, aki éppúgy elemzője, mint elbeszélője az eseményeknek, az ő identitását Marías úgy tudja felépíteni, hogy minél többet tudunk meg róla, annál kevésbé merészelhetünk kategorikus állításokat feltenni vele kapcsolatban. Gyönyörködtető az az arányérzék is, ahogy Marías sűríti a szöveget az ismétlődő motívumokkal (mint a III. Richard-idézet, vagy a Madrid ostromára tett utalások), valamint a helyenként novellabetétre emlékeztető kitérőkkel, „külső helyszíni jelenetekkel”, amik csak látszólagosan visznek minket távolabb a fősodortól, valójában lényegibbek, mint maga a cselekmény, mert az elbeszélőt árnyalják – és mi más lenne valójában a fősodor, mint maga az elbeszélő? Igazán nagy, mély, sokszor és sokféleképpen olvasható regény, a XX. század második felének irodalmának egyik világítótornya: jelzi, hogy merrefelé tanácsos hajózni.

15 hozzászólás
szadrienn P>!
Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám

Végtére is mindnyájan hajlamosak vagyunk ugyanarra, nevezetesen hogy életünk egyes szakaszait úgy szemléljük, mint valami eredményét és kivonatát annak, ami velünk történt, amit elértünk és amit megvalósítottunk, mintha mindössze ebből állna a létezésünk. És szinte mindig megfeledkezünk arról, hogy nemcsak ennyi az ember élete: életutunkban az is benne van, amit elvesztettünk, amit eltékozoltunk, amit elmulasztottunk, benne vannak beteljesületlen vágyaink, az is, amit egyszer kihagytunk vagy nem választottunk vagy nem értünk el, benne van az a temérdek lehetőség, amelynek java része nem valósulhatott meg (…) – írja Javier Marías regénye utószavában.

Életünk fonákja és az idő sötét háta. Tudatos döntéseinkkel szemben az irracionális sodródás, véletlenek, családi titkok, ösztönös választások, és a pillanat, amikor az utak kettéágaznak, és egy villanásnyi időre sorsunk kulisszái mögé látunk.
És ez a pillanat Marías regényeinek témája. Kedvelt napszaka pedig az éjszaka, ami mindent homályba burkol, szereplői az éjfél utáni leglehetetlenebb órákban találkoznak egymással. Alapélményük az elbűvöltség, a haunting, valamiféle különös bűbáj hatalma alatt állnak, amit egy váratlan, felfoghatatlan életesemény vagy egy kitörölhetetlen nyomot hagyó találkozás idéz meg.
Az erőszakos módon vagy idő előtt bekövetkező halál szinte természetes módon simul bele ebbe a világba, mint minden olyan történés, amit nappali világosságnál tudatunkból igyekszünk kizárni. Az elmúlás lehet torz, groteszk, szinte nevetséges módon meglepő és illetlen, nélkülözi a kellő méltóságot, de minél kevésbé mutatja megszokott és elvárt arcát, annál felkavaróbban hat a túlélőkre.
Miközben a szemünk előtt éli színpompás életét a modern Madrid, Shakespeare időtlen szavai visszhangoznak a főszereplő gondolatainak mélyén, a halál arat, és nem nézi az évszámot, férfiak és nők pedig századok óta játsszák ugyanazt a játszmát. Minden ismétlődik, az idő elmosódik, csodásan vissza-visszatérő szövegrészek ringatnak zsongó monotóniába.
Maríast olvasni mindig intim, bensőséges élmény, kiszámíthatatlan és titkokkal terhes. Déli mesélőkedvvel áradó, apró részletekbe veszően cizellált, de még ha el is veszünk néha a fékezhetetlenül zuhogó mondatmonstrumok sűrűjében, a regény hangulata nyugtalanító módon velünk marad.

6 hozzászólás
gesztenye63>!
Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám

@Annamarie, kedves: bocsásd meg nekem, és kérlek hagyd jóvá utólag, hogy felhasználom az alábbi kezdő mondatodat egy másik Marías regény értékeléséből, de annyira passzol a szerzőhöz, hogy nem tudok ennél frappánsabbat kiagyalni:
„Marías úgy ír, ahogy gondolkozunk.” (https://moly.hu/ertekelesek/2931083)

Annyiban azért mégis megfejelném ezt a gondolatot, hogy Marías írása már-már nem is csupán szépirodalom, hanem mélylélektani elmélkedés, elemzés, analízis; az emberi érzések és lélek legapróbb rezdüléseinek vizsgálata, a fájdalom és a kéj receptorainak ingerlése, a leghétköznapibb fizikai és mentális érzületek ízekre szedése, a gondolatok aprólékos, könyvelői pontosságú élveboncolása.
Marías regénye rendkívül nehéz olvasmány, mégis maga a szépirodalom ünnepe. A szerző zsenialitása a mű minden részletében, összes rétegében tetten érhető, kezdve a banális felütésből induló, s a végére észrevétlenül döbbenetes élet-halál kérdéssé fajuló cselekménnyel. …ami tulajdonképpen nem is cselekmény! Maríasnak nincs szüksége valódi cselekményre ahhoz, hogy négy-ötszáz oldalban, alkalmanként harminc-negyven soros, többszörösen összetett, bővített, önmagukba visszakanyarodó mondatokban leírjon teljes élettörténeteket, a szó szoros értelmében vett történés nélküli sorsokat tegyen végtelenül bonyolult, komplex egésszé. Teszi mindezt úgy, hogy az olvasó Holnap a csatában… végül is a tudással megelégedettnek, teljesnek érezze magát, annak ellenére, hogy választ semmire nem kapott. Azt persze mindvégig érezteti Marías mester, hogy ezen a világon semmire nincs magyarázat, ami az emberi lélek bonyolult voltát, az érzések és attitűdök végtelen rétegződését feszegetné.

Számomra az is varázslatos, ahogy egy sokszáz éves/sokszáz kilométeres távolságból indító shakespeare-i idézettel megágyaz a mában játszódó, modern kori egzisztencialista kamaradrámának. (Bár számomra valamelyest kedvesebb a Szigligeti Ede-féle, archaikusabb fordítás, imígyen: "Emlékezzél rám holnap a csatán, S tört kardod’ ejtsd el. Ess’ kétségbe s halj meg.") Nincs arra szó, ahogyan az olvasmány végére Marta és Victor mélységesen drámai, frivol módon nevetséges és pőrén tragikus története összesimul Richárd kísértő szellemeivel, meghasonulásával, vívódásaival, változásával. Nem tudhatod már, hogy egy Erzsébet-kori királydrámát szemlélsz-e, vagy a 21. századforduló Madridjának mentálhigiénés rögvalóságát. Ha van írás a kortárs prózában, amelynek rétegzett hagymalevelei között is elrejtett levélkék lapulnak, akkor az Javier Maríasé.

Feltételezem, hogy kevesen vannak a modern kori világirodalom szerelmesei közül, akik még nem olvasták a Holnap a csatában…t, de számukra ez bizony kötelező. Mindenki másnak csak „kötelezően ajánlott”.
Amiért levontam fél csillagot, az a kemény erőfeszítés volt, amivel a regény szinte feltörhetetlen héját feltörni voltam kénytelen. A könyv nem adta magát könnyen, és biztos vagyok benne, hogy legalább még egy olvasás szükségeltetne ahhoz, hogy beljebb jussak a hagyma rétegein. spoiler
Természetesen kedvenc.

7 hozzászólás
mate55>!
Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám

A szex, a bűntudat és a családi kapcsolatok érdekes és mély pszichodrámája. A múlt kollektív tudata. Az idő furcsa (érdekes) működése, avagy az élet cselekvések és gondolatok sorozata. Nem akarok írni Marias gondolat-provokáló írásmódjának részleteiről, hanem egyszerűen csak leírom olvasásakor érzett gondolataimat, mert ez az a beszéd, amely egyértelműen jelzi, hogy az író tudatában van annak, hogy története néha bizarr és ijesztő. Mikor a halál állandó társunk lesz, s közben fülünkben suttogja a mi végtelenségünk igazságait és a lehetséges halálesetek végtelen sokféleségét. Több, mint egy „korai” halál története, több, mint egy elbeszélés arról, hogy a halál hogyan hat más karakterekre, több, mint egy csodálatos portré a harcunkról, több, mint amikor a halottak küzdenek a saját feloldódásuk ellen, és keresik a megtestesülést abban az egyetlen dologban, ami marad számukra, hogy az örökkévalóságban megtalálják a kapaszkodókat. A történet kísérteties. Lassan épül fel, összekapcsolva a karaktereket és az emlékeket, egy olyan kört húzva, amely olybá tűnik, akár egy rejtély. A melankóliát a szavai megérintésével kezeli, és hagyja, hogy a szomorúság nyugodtan megpihenjen a lelkünkön, de ugyanakkor megtartja a reményárbócot, hogy kényelmesen vitorlázhassunk a sűrű narráció hullámain. (Amin általában a vesztes látja a látóhatárt, és várja, hogy megkapja az értékes jutalmát, amely a folyó másik oldalán található.) Soha nem gondoljuk, hogy képesek vagyunk kegyetlen fájdalmat okozni valakinek vagy (akár) látni magunkat valamiféle megmentőnek, és mielőtt tudnánk, megmagyarázhatatlan oka leszünk valaki életének és halálának. Mindannyiunkban megvan a sajnálat, a jó és a rossz emlékek, az elhúzódó kapcsolatok létezése, mindannyiunkat különböző fényben látjuk a létezésünk különböző szakaszaiban, de megtaláljuk azt a hangot, amely felidézi ezeket számunkra. Olyan, mintha valaki titokban belépett volna az életünkbe, és megmutatta volna a szívünk vágyait, kérdéseit. Írói képességével, ahogy manipulálja a szavakat, elcsábított, az emlékekkel és halállal kapcsolatos érdekes gondolataival, fokozatosan, csendben behatolt a szervezetembe. Minden esélyt megadva arra, hogy (hihetetlen hosszú) gondolatmeneteit megértsük, mintha egy sötét folyosón, egyszer csak egy zseblámpát nyomnának a kezünkbe. Nem olyan sötét, mint amilyennek „látszik” (sőt), néha zavarba ejtő, de alkalmanként olyan Almodovár stílusú (típusú) „humoros buborékokat eresztve a felszínre”. spoiler Az idő múlásával akaratlanul közelebb kerülünk valamiféle megértéshez, bizonyos ismeretekhez, befejezéshez-lezáráshoz, éppúgy, mint az életünkben, halálunk felé közeledve. Ahogy életben kell tartanunk a szeretetet, ugyanolyan erőfeszítéseket kell tennünk azért, hogy életben tartsuk az emlékeinket, de azt is tudnunk kell: csak a halál hoz enyhülést a szégyenre, amit magunk okoztunk. Javier Marias számomra egy ilyen hang. „Hallgasd meg Te is Őt.” Mert Ő egy olyan barát, akit mindig is akartál.

2 hozzászólás
olvasóbarát>!
Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám

„Soha senki nem gondol arra, hogy egyszer csak karjai közt egy halott asszonnyal találhatja magát…”

A kötet egy elég erős eseménnyel indul, majd annak a mindenféle szerteágazásait boncolgatja a szerző. A boncolgatás többszöri ismétlésekkel és mellékeseményekkel, tudnivalókkal jár, ami néha egy kicsit megakasztja a haladást az alaptörténetben (és egy picit kiakaszt(hat)ja az olvasót), de már tudott, hogy ez az írói módszere. Összességében fontosak ezek a mellékszálak is, mert a szereplők jobb megismeréséhez hozzásegítenek. Itt egy forgatókönyvíró és háttérember/fantomíró, a sokáig névtelen Victor életének eseményei, munkájának körülményei elevenednek meg.

Szeretem a meseszövését, ahogyan a kötetben haladva egyre mélyebben süllyedünk a tudnivalókban és végül mindig van meglepetés, leleplezés is. Ebben az általam olvasott két legutóbbi könyve különösen hasonló. A másik ez a kötet volt.

Elmélkedik a halálról, a hirtelen nemlétről, (" … a halál, mint valami színjáték…") és arról, hogy mennyire fontos, hogy a hozzánk tartozókról a legfrissebb tudással rendelkezzünk, mennyi minden alakulhatott volna másként, ha a férjnek időben tudomására jutott volna mi történt otthon, amíg ő Londonban járt!
„Holnap a csatában gondolj rám, halandó koromban, s hulljon le rozsdamarta dárdád.” – amikor a szerző két könyvcímét írja bele egy mondatába. Shakespeare nagy hatással volt rá, többször használja fel a szövegeit, címadásban is. Igazi műfaja a regény, abban tudja megvalósítani a rá nagyon jellemző alkotói folyamatot, a történetmesélés rá annyira jellemző formáját.

Az utószóban, Ami nem történik meg és mégis megtörténik címmel Marías 1995-ban a Rómuló Gallegos-díj átadási ünnepségén mondott beszédét ismerhetjük meg a fikcióról, a meg nem történt dolgokról, amelyek az író képzeletében születnek meg és hosszú idő óta életben tartják a regény iránti érdeklődést. A díjat ezért a regényért kapta.

Elhatároztam, hogy elolvasom az életmű magyarul hozzáférhető részét. Már csak egyetlen kötet maradt, de remélem, lesznek majd újabbak! Azoknak a szerzőknek a műveit jól be kell osztani, akiknek nem minden művét fordították le magyarra.

Rituga P>!
Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám

Csodálatos, megrendítő gondolatfolyam. Bevallom, az elején húztam a szám a soha véget nem érő mondatoknál, ami már más szerzőknél is halálra idegesített. Szóval először meg kellett szoknunk egymást. Aztán ahogy teltek a mondatok, aztán az oldalak, azt vettem észre, hogy nem tudom letenni a könyvet. Illetve időnként azért, hogy újra és újra gondolkodjam ezeken a gondolatokon. Annyira szépen megfogalmazott mondatok… A felénél még nem tudtam hová fut ki a történet, a végén imádtam. Igényes, elgondolkodtató, nagyon is emberi, gyönyören megfogalmazott írás mulandóságról, tűnékenységről, az emberi gyengeségről, gyarlóságról.

giggs85>!
Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám

Valahol a könyv elején a sokáig névtelen narrátorunk bemegy szeretője kisfiának a hálószobájába, és egy pillanatig eltűnődik a zsineggel a plafonhoz erősített repülőgép-maketteken.

Ilyen gépek bombázták Madridot a polgárháborúban, és szintén ezek harcoltak később a világháborúban. Az akkori embereknek az ilyen gépek a háborús valóságot jelentették, most pedig csak játékok. Azokban az időkben pont úgy szaladhattak az égből hulló bombák elől az emberek, mint manapság, ha kitör egy heves zivatar.

Neki is voltak makettjei gyerekkorában, bár nem ennyi. Még így felnőttként is irigyli őket egy pillanatra. Biztosan az apjától kapta őket a kissrác, akiről nem tud semmit, de abban szinte biztos, hogy a férfi gyerekkorában maga is gyűjtő lehetett.

A nappaliban közben egy, a tévéújság hiányában kinyomozhatatlan című filmben Spifire-ek és Messerschmidtek harcolnak egymással, valószínűleg Anglia felett.

Talán ennyiből is kitűnik, hogy Javier Marias Romuló Gallegos-díjas kötetében minden mindennel összefügg, az élet folyton ismétli önmagát, és csak egy számít igazán: hogy ki a megfigyelő, ki az elbeszélő, ki uralja a történetet.

Az egyik jelenetben az álmatlanságban szenvedő spanyol király elmeséli beszédíróként dolgozó főhősünknek, hogy néhány hete látott egy részletet egy hajnalban sugárzott filmből, ami igazán nagy hatást gyakorolt rá. Azonban sem a címét, sem a pontos történetét nem ismeri. Victor, a narrátor pontosan tudja, hogy melyik filmre gondol a király, és azt is tudja, hogy ha a koronás fő ismerné a történetet, vagy elejétől a végéig látta volna a filmet, egészen más következtetéseket vont volna le belőle.

Az élet, mint film. Ez a metafora folyamatosan jelen van a regényben. Az emberek nem ismerik egymás életét, történeteit, nem látták a „film” elejét, így, még ha szinte mániákus pontossággal is figyelik a másikat, mint ahogy Victor teszi, óhatatlanul is pontatlan következtetésekre jutnak.

Marias könyve korántsem könnyű olvasmány, de mindenképpen megéri a fáradtságot. A történet maga pár szóval felvázolható: Victor összejön egy férjes nővel, ám az mielőtt bármi is történhetne, rosszul lesz, és rövidesen meghal. Victor nem szól senkinek; kinek szólna? Az épp Londonban tartózkodó férjnek, akit csak fényképről ismer? a lány rokonainak? de hát róluk sem tud semmit, a rendőrségnek? hogyan magyarázná meg, hogy mit keres egy szinte vadidegen, férjezett és ráadásul halott nő lakásán. Végül úgy dönt, hogy magára hagyja testet, a másik szobában alvó kétéves gyerekkel és hazamegy.

Ezután mindent meg akar tudni a lányról, a lány rokonairól. Még a temetésre is elmegy, majd összeismerkedik a családdal is. A titkát mindvégig igyekszik megőrizni, a Téllez család számára ő csak egy idegen, aki beszédeket és filmforgatókönyveket ír. Nem tudják Martához kötni, hisz nem ismerik a kettejük történetét, nem látták a filmet.

Marias sokszor féloldalnyi, oldalnyi, sokszorosan összetett óriásmondatokkal dolgozik, amelyek gyakran miniesszének is elmennének. Ezek a néha többoldalas elmélkedések, leírások, emlékképek gyakran szakítanak meg párbeszédeket, szinte mondat közben, így maga a történetmesélés végletekig lelassul, bár, ezt azt hiszem, akik ezt a könyvet a kezükbe veszik, nem igazán fogják megbánni. Marias nyelvén egy tekintet, egy kioldódott cipőfűző, egy filmrészlet leírása is élményszámba megy.

A holnap a csatában… egy igazi ízig-vérig posztmodern könyv, ami gondosan egyensúlyozik az esszéregény és az elbeszélés határmezsgyéjén. A kötetet át meg átszövik különböző ismétlődések, motívumok, amelyek közül szintén nagyon fontos a címadó Shakespeare idézet is.

Ezen kívül még a Szívem fehér című, szintén igen nagy sikert aratott, és a rangos IMPAC Dublin literary awardot is elnyerő regényét olvastam tőle, ami szintén lenyűgözött.
Emberek, olvassatok Mariast!

6 hozzászólás
Nikolett_Kapocsi P>!
Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám

Marías most is, mint mindig elvarázsolt. Ez a regény is (akárcsak A szívem fehér) egy nagyon erős felütéssel, egy nő halálával indít, egy furcsa, megmagyarázhatatlan, nevetséges halállal. A narrátor ezúttal az a fiatal férfi, aki a nő mellett volt az utolsó percekben, akivel éppen arra készült, hogy megcsalja a férjét, azonban a sors közbeszólt. Mindezt Victor néhány évvel későbbi visszaemlékezéseiből tudjuk meg, melynek során felszínre kerül mindaz, ami Victor lelkében és gondolataiban kellett, hogy maradjon erre a néhány évre. Azonban olyan nehéz teher már ez számára, hogy szabadjára kell, hogy engedje mindezt. És ezt követően kezdetét veszi Victor elbeszélése, elmélkedése, moralizálása az élet és a halál mibenlétéről, az életünk értelméről és főként a csalásról, a megcsalásról. Victor a saját és mások életét is egy – egy filmhez hasonlóan írja le, aminek szükségszerűen csak egyes részeit látjuk és éljük meg együtt, éppen ezért mindenkinek más jelentéssel bír ugyanaz az élethelyzet, ugyanaz a valóság. Létezik-e hát egyetlen tényleges valóság, vagy minden csak illúzió és csalás? Marías zseniálisan, szinte észrevétlenül szövi bele ebbe az ízig -vérig mai történetmesélésbe a sok száz évvel korábbi Shakespear-i mondatokat. Így esett, hogy több mint 400 oldalon keresztül csak hömpölygött és örvénylett a gondolatok áradata és én pedig ezúttal is megadtam magam és hagytam, hogy sodorjon magával.

4 hozzászólás
entropic P>!
Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám

Én nagyon bírom az ilyen mániákus írókat, mint Marías. Persze nem minden író mániáit értem, de Marías mániáit, asszem, nagyon.
Ezt a fazont teljesen lenyűgözi a nyelv és annak minden velejárója (hogy a dolgok elmondhatatlanok, lefordíthatatlanok, megmagyarázhatatlanok, kifejezhetetlenek, és amit mondunk, senki másnak nem jelenti úgysem soha ugyanazt, mint nekünk, mindenki a saját nyelvébe van bezárva, de azért csak próbáljuk elmondani és megmagyarázni mégis, és mindegy, hogy tökéletlen a végeredmény, mert mondani és elmondani [és meghallgatni is] mindenképpen sokkal érdekesebb, mint csöndben élni egy barlangban, nem barlangban élünk úgysem, hanem szigeteken, 400 évvel ezelőtti Shakespeare-szavak és későbbi átköltések bűvöletében, s ez a víz, ez a beszéd köztünk pont arra jó, hogy valahogy kifejezzük magunkat és megértsünk valaki mást); és lenyűgözi a múlt, jelen, jövő (a szereplői múlt-jelen-jövője, a volt; a nem volt; a van; az azt képzelem, hogy van; az úgy teszek, mintha lenne, pedig nincs; a lehetett volna; a szerettem volna, hogy legyen; a nem akartam, hogy legyen, mégis lett; a lesz; a nem lesz; a remélem, lesz vagy a remélem, nem lesz; a bárcsak lenne); és nem szűnő érdeklődéssel vizsgálja (és újra és újra vizsgálja, regényeken keresztül) a látszatokat, valóságokat, csalásokat, tettetéseket, a szerepeket és játékokat, és mindig tud róluk valami újat mondani.

Marías könyveiben mindig rögtön otthon érzem magam, most ebben is. Mert ez, amit Marías csinál, csak látszólag túlburjánzó, önismétlő, dolgokat túlkombináló, sokszor semmi máshoz nem kötödő részletekből álló – olvasni őt elég egyszerű, mert szerintem kb. pont ilyen érzés (is) az élet (időnként), mint ahogy ő ír róla.

2 hozzászólás
Peónia>!
Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám

A Holnap a csatában gondolj rám az első Javier Marías olvasmányom volt, és oly annyira bejött, hogy már olvasom a másodikat (Rossz kezdet), pedig Marías-nak nehezített körülmények között kellett magával ragadnia, ugyanis egész nyáron Nádast olvastam. Mondják, a magyartanárok, ha kell, 10 másodperc alatt találnak hasonlóságokat bármely két író között, én ennél már ráérősebben keresgélek, de így is könnyen találtam hasonló pontokat a két író érdeklődésében. Mindkettőjüket (s engem is) érdekel a valóság mögötti valóság, pontosabban a látszat mögötti valóság.* Nádas a Világló részleteket erre a motívumra építi fel, s Marías is azt sugallja ezzel a regényével, hogy a látszat (látszó életünk, perszonánk) mögötti rejtegetett valóság ugyanolyan fontos, mint a környezetünk, társadalmi kapcsolataink felé megformált „hétköznapi” arcunk. Olyan ez, mint egy kétszintes dráma két szintje: mindkét életünk (valóságunk) önálló energiákkal mozog (épít, leépít, öl, butít, felemel, szervez, átszervez, stb.) és egymással ellentétes motivációjuk nemegyszer drámai feszültséget teremt a személyiségen belül, mely robbanásig fokozódhat. Nádas is, Marías is erről a lappangó kettősségről beszél epikában.
Egy eleve bizonytalanul szervezett és az egyik fél (Marta) váratlan halála miatt meg nem valósult házasságtörési kísérlettel indul a történet. A hangsúly azonban nem a helyzet bizarrságán időzik, hanem kezdettől Victorra (a potenciális szeretőre) kerül, és annak válunk tanújává, hogy egy ilyen váratlan, extrém helyzetben hogyan viselkedik, hogyan dönt, mire gondol, mit érez a férfi, aki alig ismerte a Martat, de mellette volt rövid haldoklása, majd a bekövetkezett halál során is. Ha valaki került már olyan helyzetbe, amelyben váratlan haláleset tanúja volt, nyilván érdeklődéssel csekkolhatja a regény életszerűségét, aki pedig érintetlen az efféle élménytől, rácsodálkozhat arra a lélektani libikókára, amelyen keresztül megy a főszereplő. Nincs túllihegve a pszichológia. Teljesen pontosan egyensúlyoz Marías a gondolatok, cselekvések, érzések és az önreflexiók patikamérlegén.
Mindez egy érdekes fejezetre való anyag lenne, ám az író emel a téten, és azzal a lélektani alapvetéssel viszi tovább a történetet, amely szerint Victor „hatás alá került”: és bár alig ismerte Martát, utólag meg akarta ismerni és érteni a halálát megelőző körülményeket, Marta indítékait a közös éjszakájukra vonatkozóan, valamint Marta családi, baráti környezetét is. A látható valóság mögötti, homályban tartott rétegekre kíváncsi tehát, és miközben szinte megszállottan próbálja összeszedni a kirakós játék darabjait, feltárul előtte a házaspár egymás előtt elleplezett élete. Marta és férje életét – elidegenedésük ellenére is – önmaguk számára is ismeretlen, láthatatlan szövevény köti össze. S miközben Victor őket nyomozza, a saját, válásban végződő, érzelmileg lezártnak hitt házasságával kapcsolatban is felzaklatódik. A kibillent életek felvetik a kérdéseket. Mit jelent valójában a hűség? Valóban pontosan látjuk-e, hol és hogyan ér véget? A hűtlenség hogyan viszonyul a házassági kötődés megszakadásához? Mit lehet tenni a kiüresedett kötelékekkel, ha nem akarunk fájdalmat okozni? Mit okoz az érintettekben, ha az elhűtlenült hűség mégis erősebb a hűtlenségnél? Hol kezdődik és hova vezet a hűtlenség nem is a másikat, hanem a saját lelket romboló munkája? Nem szerethető kérdések ezek, de Marías olyan finom eleganciával lebbenti meg őket, hogy elidőzhetünk velük, de át is lehet lépni rajtuk, csak a történetre koncentrálva.
Irodalmi szempontból az író arányérzéke bűvölt el leginkább. Profi eleganciával tudja fenntartani az érdeklődést a történetmesélés tekintetében, fokozni a kíváncsiságot lélektani szempontból, földhöz szegezni a storyt a cselekmény szintjén. Olyannyira jól csinálja, hogy Nádashoz hasonlóan ő is Nobel-esélyes évek óta.

*Tekintsünk el nagy vonalúan attól, hogy van aki szerint egyetlen valóság létezik, mások szerint pedig párhuzamos valóságok sokasága között bóklászunk, ki tudja hol.

2 hozzászólás

Népszerű idézetek

Kuszma>!

Minden író sokkal inkább olvasó, és az is lesz mindig: több regényt elolvastunk, mint amennyit valaha meg tudnánk írni, és tudjuk jól, hogy ez az érdeklődés, ez a szenvedélyes rajongás annak köszönhető, hogy már százezerszer átéltük; és olykor jobban megértjük a világot, önmagunkat a regényben létező fantomszemélyek által, vagy a fejtegetések révén, melyekről érezzük, hogy nem egészen az író, de nem is az elbeszélő hangján szólalnak meg, vagyis az a hang nem egészen a senkié. Arról is megbizonyosodhatunk, hogy talán azért írunk, mert némely dolgot csak akkor tudunk elgondolni, hogyha csináljuk, jóllehet hogyha megkérdezi tőlem – nem is olyan ritkán –, hogy miért írok, jobban szeretem azt válaszolni, azért, hogy ne legyen főnököm, és hogy ne kelljen korán kelnem. Különben azt hiszem, ez is igaz, sokkal inkább, mint amit most itt elmondtam Önöknek.

442-443. oldal, Utószó - Ami nem történik meg és mégis megtörténik

Kapcsolódó szócikkek: író
1 hozzászólás
szadrienn P>!

[…] mert az ember akkor hisz az eleve elrendeltben, a sors akaratában, amikor épp jónak látja.

szadrienn P>!

Talán mindössze ennyi a kapcsolat: ha jól megnézzük, a bűbájosság vagy haunting nem más, mint az emlékezés átka, hogy meghatározatlan időközönként valami vagy valaki mindig visszatér és felbukkan, nem szűnik meg egészen, nem is múlik el egészen, és igazán sohasem hagy el bennünket, s egy bizonyos pillanattól kezdve a fejünkben lakozik vagy benne él, éber állapotunkban vagy álmunkban, oda fészkeli be magát, mert nincs is annál kényelmesebb lakhely számára, […]

1 hozzászólás
mate55>!

Minden embernek megadatik valami a legelején, aztán szinte öregkoráig ezt próbálja magának értelmezni, főleg az anyák értelmezik, mire van szüksége a kisgyereknek, aztán éveken keresztül döntenek helyette a saját szempontjuknak megfelelően.

132. oldal

entropic P>!

Nem tudjuk elviselni, hogy a hozzánk közelállók ne értesüljenek bajainkról, nem tudjuk elviselni, hogy továbbra is többé-kevésbé boldognak higgyenek bennünket, mikor egyszeriben már nem vagyunk az, mindannyiunk életében akad négy-öt olyan ember, akinek azonnal értesülnie kell róla, mi történik velünk, nem tudjuk elviselni, hogy annak tudatában éljenek, ami már nincs, egyetlen percig is akár, hogy házasnak higgyenek bennünket, mikor pedig már özvegyek vagyunk, hogy azt higgyék, élnek a szüleink, pedig már árván maradtunk, hogy még van társunk, pedig már elhagytak bennünket, vagy hogy egészségesek vagyunk, pedig már megbetegedtünk. Hogy azt higgyék, élünk, pedig már meghaltunk.

24. oldal

1 hozzászólás
Nikolett_Kapocsi P>!

Mikor visszamegyünk a jól ismert helyre a köztes idő hirtelen összesűrűsödik, még ki is törlődik, egy pillanat alatt semmivé lesz, mintha sohasem mentünk volna el, a mozdulatlan térbe visszatérni olyan, mint egy időutazás.

293. oldal

Kapcsolódó szócikkek: visszatérés
Ildó>!

„az a legelviselhetetlenebb, hogy múlttá változik az, akitől a jövőt reméli az ember”

425. oldal

olvasóbarát>!

Soha senki nem gondol arra, hogy egyszer csak karjai közt egy halott asszonnyal találhatja magát, s többé már nem látja majd az arcát annak, akinek a nevére még emlékszik.

(első mondat)

mate55>!

A Strangers in the Night dallamát fütyülte, micsoda telitalálat, most volt időm fölismerni, akkor viszont nem lehet túlzottan fiatal, a fiatalok nem fütyülnek Sinatrát.

45. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Frank Sinatra
1 hozzászólás
gesztenye63>!

[…] hogyha az éjszaka tényleg a nyitó éjszaka lett volna, az első a sok közül, mely aztán ott marasztal bennünket kapu előtt a búcsúzkodó szerelmesek kimerítő csókolózásával, az első a sok közül, amelyek már nem valahol a jövőben várnak, hanem örökre ott szunnyadnak fáradhatatlan tudatom mélyén, igen, a tudatomban, mely befogadja mindazt, ami megtörténik és ami nem történik meg, amit megtettem és amit elszalasztottam, ami visszafordíthatatlan és ami beteljesületlen, amit választottam és amit elvetettem, ami visszatér és ami elvész, mintha minden egyre menne: tévedés, erőfeszítés, lelkiismeret-furdalás, az idő sötét háta.

69-70. oldal


Népszerű triviák

steinerszofi P>!

A Pávai Patak Márta fordításában az Európa Könyvkiadónál 2000-ben megjelent Holnap a csatában gondolj rám (Mañana en la batalla piensa en mí, 1994) Marias kedvence a saját könyvei közül.

[litera.hu]

Kapcsolódó könyvek: Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám

Javier Marías: Holnap a csatában gondolj rám

Kapcsolódó alkotók: Javier Marías


Hasonló könyvek címkék alapján

Guillaume Musso: Egy párizsi apartman
Hugyec Anikó: Túl hosszú út
Stephen King: A halálsoron
Colleen Hoover: Reminders of Him – Emlékek róla
Diana Hunt: Őrület határán
Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak
On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál
Chris Carter: Halállista
Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek
Jón Kalman Stefánsson: Az angyalok bánata