Berta ​Isla 41 csillagozás

Javier Marías: Berta Isla

Berta ​Isla és Tomás Nevinson Madridban találkoznak az 1960-as évek végén. Fiatalok, szerelmesek, és elhatározzák: együtt élik le az életüket. A félig spanyol, félig brit Tomásnak kivételes tehetsége van az idegen nyelvekhez, sőt az akcentusok, nyelvjárások és egyéni beszédmódok utánzásához is. Mikor a fiú Oxfordba kerül, ezt a különleges képességét ismerik fel, és beszervezik az MI6-hez, a brit titkosszolgálathoz.
Amikor tanulmányait befejezve Tomás visszatér Madridba, hogy végre összeházasodjanak Bertával, tudja, a korábban közösen tervezett jövőjük immár örökre odaveszett. Két gyerekük születik, de az életüket szinte egymástól elszigetelten élik a férfi rejtélyes küldetései miatt. A Falkland-szigeteki háború kitörésekor Tomás Londonba indul, de nem tér haza. Felesége rendületlenül hisz abban, hogy visszakapja a férjét, pedig a titkosszolgálat – információk híján – halottnak nyilvánítja. Eközben Tomás álnéven éldegél egy angol kisvárosban, s arra vár, hogy visszatérhessen… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 2017

>!
Jelenkor, Budapest, 2019
588 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636767297 · Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna
>!
Jelenkor, Budapest, 2019
588 oldal · ISBN: 9789636769741 · Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna

Enciklopédia 3


Kedvencelte 5

Most olvassa 3

Várólistára tette 55

Kívánságlistára tette 69


Kiemelt értékelések

giggs85 P>!
Javier Marías: Berta Isla

Nagyon nincs mit magyarázni, Javier Marías, korunk talán legnagyobb spanyol írója ezúttal is egy ragyogó nagyregényt tett le az asztalra, amely minőségben semmivel sem marad el a korábbiaktól (a teljesség igénye nélkül: A szívem fehér, Holnap a csatában gondolj rám, Rossz kezdet). Biztos vagyok abban, hogy ezt a könyvet a hispán szerző hívei pont azért fogják szeretni, amiért a korábbiakat, és azok, akik eddig nem kedvelték, vagy egyenesen olvashatatlannak tartották Marías írásait, most sem fogják őt a kedvencükké avatni. A Berta Islában ugyanis tökéletesen megvan az összes olyan vonás, amiről egy Marías-szöveg felismerhető, szerethető és utálható.

Mielőtt kifejteném, hogy pontosan mik ezek, ejtenék pár szót a tartalomról: a történet ezúttal is viszonylag kevéssé dominál – mint ahogy a korábbiaknál is megszokhattuk – és ráadásul tényleg annyi, mint amennyit a fülszövegen is olvashatunk. A madridi születésű, félig spanyol, félig angol Tomás Nevinsonról korán kiderül, hogy egy igazi, utánozhatatlan nyelvzseni. Gond nélkül képes megszólalni egy tucatnyi nyelv bármelyik dialektusában és bárkit képes eljátszani első hallásra, ebből kifolyólag gyorsan behálózza a brit titkosszolgálat, ugyanis remek hasznát tudnák venni nem mindennapi képességének. Ennek köszönhetően élete java részét feleségétől, a címszereplő Berta Islától távol kell töltenie, olyan akciók végrehajtásával, amelyekről senkinek sem mesélhet. Aztán egy szép napon, egy balul sikerült bevetés után egyetlen szó nélkül eltűnik, hogy míg mit sem sejtő asszonya (viszonylag) hű Pénelopéként várja haza hites urát, egy angliai kisvárosban tengesse életét a visszatérésére várva…

És most azt külön kiemelném, hogy itt most nem én spoilerezek, hanem a fülszöveg. Persze, ha a Berta Isla pusztán egy szimpla kémregény lenne, akkor ez egy óriási baklövés lenne a kiadó részéről, de szerencsére nem az. Ugyanis Marías ezúttal is az emberi lét mélységeit tárja fel. Arra használja a szokás szerint hihetetlenül művelt, értelmiségi szereplőit, azért kellenek a zsánerszerű fordulatok is, hogy nyugodtan, ráérősen elmélkedhessen olyan témákról, mint a hozzánk közel álló személyek megismerhetősége, illetve megismerhetetlensége, a szerepjátszás személyiségtorzító hatásai, a rendíthetetlen hűség és kitartás értelme, illetve értelmetlensége, a szerelem és a testi vágy anatómiája, a társadalmi berendezkedés változásai az évtizedek múlásával, és persze mindez nyakon öntve az örökösen felbukkanó Shakespeare (V. Henrik) és T. S. Eliot idézetekkel, amelyek minden visszatérésükkor más és más értelemmel telítik meg a szöveget.

Éppen ezek, az amúgy szokás szerint lassú és gyér történetbe helyezett, az eseményeket folyton megszakító esszészerű betétek azok, amelyek miatt ennyire megosztó a spanyol sztárszerző személye. Egyfelől vannak azok, akik imádják ezt a stílust, és hajlandóak elgondolkodni ezeken a bő lére eresztett gondolatfutamokon, meglátásokon, másfelől meg azok, akik szerint ez az egész nem több, mint üres fecsegés, a dolgok felesleges és indokolatlan elnyújtása, felduzzasztása. Nos, nemcsak azért mondom, hogy az első csoportnak van igaza, mert én is közéjük tartozom, de azért is, mert véleményem szerint alig akad még olyan író, aki ennyire kertelés nélkül, ilyen kendőzetlenül beszélne a nagybetűs Emberről.

Olvasás közben meggyőződésem volt, hogy ezek az esszébetétek fogják végig a hátukon vinni ezt a bő félezer oldalnyi szöveget, de hála többek között egy nem várt (és szerencsére a fülszövegben sem említett) csavarnak, a végére még a történet is brutális erővel képes berántani magához az olvasóját.

Zárszóként annyit mondanék, hogy a Berta Isla nem más, mint korunk egyik legnagyobb írójának egy igazán kimagasló alkotása, és mint ilyen, nemcsak a ’70-es, ’80-as évek Spanyolországáról, a hidegháborús kémkedésről és egy hosszan tartó szerelemről, de a hihetetlenül mély és általános jellegű emberábrázolása révén egyben minden olvasójáról is érdemben mesél. Én meg csak bízom benne, hogy ezt minél többen „hallgatják” meg, a Jelenkor meg tartja a jó szokását, és hamarosan újabb kötetet vehetünk kézbe a szerzőtől.

12 hozzászólás
gesztenye63 P>!
Javier Marías: Berta Isla

@szallosas írta a szerzőről, hogy ”Amikor Marías könyvet olvasok lelassulok ebben a rohanó világban, időnként nagyon kell!” Így vagyok ezzel én is, így voltam Berta Isla történetével is.
Mert Marías írásaiban rengeteg apró csoda rejtőzik, de számomra az egyik legfontosabb maga a rejtőzködés, a beburkolózás, a láthatatlanná válás csodája. Az az érzés, amikor meglapulhatok a végtelenbe tartó, oldalnyi mondatok mélyén, szemérmesen meghúzódhatok a gondosan körülírt élethelyzetek, a kínosan részletes, mértani pontosságú szóösszetételek árnyékában. …hogy még a sziluettem se lássék, és a hangom ekhója se hallatszék ki a gondolatok monoton lüktetése mögül. Ezt a csodálatos neutralitást nyújtja Marías. Megtanít zuhanni… De felfelé, a magasba. Paradox módon, nem a mélybe, hanem az egek végeláthatatlan magasságaiba zuhansz. Nem felszállsz, nem a szelek szárnyán süvítesz a kéklő messzeségbe, nem használod ki a felhajtóerőt, nem küzdesz meg közegellenállással.
Egyszerűen csak zuhansz. Felfelé, a végtelenbe…
Mert Maríast nem érdeklik a saját történetének lassan csordogáló, néha egymásba visszaforduló cselekményszálai. Nem számít az sem, hogy egy kivételes nyelvi képességekkel megátkozott ifjú tehetség spanyollá, vagy britté válik a titkosszolgálatok sötét üzemelmeinek kárhozatos keresztségében. Nem érdekes az sem, hogy egy szerelmes ifjú lány hogyan válik feleséggé, majd anyává, még később pedig önmaga konvencióinak rabjává, egy üres és mégis – csupa oda nem illő dologgal megrakott – túlzsúfolt, félrecsúszott, elfuserált élet önkéntes áldozatává. Még csak az sem tartozik a fősodorba, hogy Ulsterben miért kell az ártatlan kisgyermeknek robbanás által szétszakított testtel korai, értelmetlen halált halnia, vagy hogyan lincsel látszólag ártatlan brit kiskatonát a feldühödött tömeg.

Csak egy dolog számít. Az a bizonyos megtisztító felfelé zuhanás, amivel a szerző megszabadítja az olvasót a mindennapok kényszerű, kicsinyes terhétől és megmutatja az embert, a maga pőre valójában. Az embert, aki lelkében-szellemében olyan összetett, hogy soha nem válhat feketévé, vagy fehérré, sosem lehet tisztán jó, vagy gonosz, gyilkos, vagy áldozat, ostoba, vagy bölcs. Az ember csak az ember lehet, az az inkarnáció, ami magát a létezést testesíti meg, a megismerhetetlent, a felfoghatatlant, a szentségest és a méltatlant egyben.
…akinek ha felnyitod a koponyáját, akkor is csak legfeljebb a cerebrum tárul fel előtted, az idegrendszer komplexitása előtt állsz tanácstalanul, neuronok és receptorok játékát tanulmányozhatod. De a titok nem adja magát, ott lapul az örök, misztikus távoli lidércfényben.
S ha valaha mégis feltárulkozik, akkor egyszer majd valami véget ér. Akkor talán elmondhatjuk, hogy ecce homo. De az is meglehet, hogy aki ezt megteheti majd, már nem is az ember lesz. Addig is azonban használjuk ki az időt, ami adatott. Mert bizony felemelő érzés a Marías megformálta gyarló porhüvelyről, a feltáratlan komplexitásról olvasni, látszólag semmit sem mondó, mégis a mindent ölelő szépséges mondatokat.

5 hozzászólás
olvasóbarát P>!
Javier Marías: Berta Isla

„ … titkolózásra és elhallgatásra épülő kapcsolat.”

Vannak olyan szerzők, akiknek írásai olyan mértékben képesek bevonzani, hogy mindig keresem a velük való újabb találkozást. Marías megint egy nagyon különös hangulatú és sok információt tartalmazó regényt írt, ahogyan már megszokhattuk tőle. Egy szerelem, egy házaspár életének történetét olvassuk, amely tele van sötét titkokkal, a férj távolléteivel. Az 1960-as években kezdődő és az 1990-es évekig tartó történet főhőse egy kényszer szülte titkosügynök felesége, akit a férje egyre hosszabb időre és egyre nagyobb kétségek között hagy magára, később már gyermekeivel együtt. Az angol – spanyol kettős állampolgárságú férj különleges nyelvtehetségének és egy szerencsétlen eseménynek köszönhetően a titkosszolgálat szolgálatába kényszerül, ami alapvetően meghatározza a családja életét is. A történet előre haladásával a beszervezés körülményei egyre gyanúsabbak lettek nekem, végül a gyanúm beigazolódott, egy izgalmas fordulattal a kötet vége felé.
„ A reménnyel, a kétségbeeséssel/ A levegő együtt vész el.”
Marías műveiben nem rohan az idő, lassan csordogál a történet, főként mert a feleség gyakori várakozásáról, aggódásáról van szó, és mindig olvashatunk beépített esszéket, idézeteket, ebben a kötetben Shakespeare V. Henrik című és T. S. Eliot műveiből, amelyek körüljárják, értelmezik, színesebbé teszik a történetet. Az idézetek vissza – visszatérnek nyomatékosítva a prózai szöveget.

„Amit kezdetnek mondunk az sokszor a vég…”
Tetszik, ahogyan a férj (a történet elején és vége felé) és a feleség nézőpontjából is megismerhetjük az eseményeket, melyek éppen a titkok és a távollétek miatt sosem kerülhetnek kibeszélésre, nem születnek válaszok a miértekre.
Történeti események elevenednek meg, terrorszervezetek Írországban és Spanyolországban, villámháború és békeidőben végzett kémtevékenység sejlenek fel a lapokon. Remekül bemutatja, ahogyan a beszervezettek elveszítik korábbi életüket és önazonosságukat.
Kíváncsi lettem a fordítókra és azt látom, hogy Tomcsányi Zsuzsanna még nem fordította más művét. Nem tudom megítélni a magyarítás minőségét, de nekem tetszik ez a hang.

3 hozzászólás
Nikolett_Kapocsi P>!
Javier Marías: Berta Isla

Ez az első olvasásom Javier Mariastól, de biztosan nem az utolsó. Úgy álltam neki a könyvnek, hogy szándékosan nem olvastam el a fülszöveget, ennek következtében már a regény első harmada is tartogatott meglepetéseket a számomra. Adott egy szerelmespár, akik a külön töltött egyetemi évek után annak rendje és módja szerint összeházasodnak, gyerekeik születnek, szép lakásba költöznek és jó munkájuk lesz. Csakhogy Tomassal a külön töltött évek alatt történt valami, ami teljesen megváltoztatta. Berta ezt először csak érzi, majd sejteni kezdni, végül már tudja is. Berta ennek ellenére – még Tomas eltűnése után is – bízik abban, hogy visszakaphatja azt a Tomast, akit valaha szeretett, ám Tomas visszatérésével rá kell döbbennie, hogy ami elmúlt, az ugyanúgy már nem jön vissza soha. A 60-as évektől egészen napjainkig húzódó történet középpontjában csak látszólag áll a titkosszolgálati lét és ennek egy család életére gyakorolt hatása. Valójában Marias olyan kérdéseket feszeget, hogy működhet-e egy kapcsolat/házasság, amely alapvetően titkokra épül, hol van az a határ, amit elmondhatok/el kell mondanom a másiknak? Ha mindvégig titkoljuk a másik előtt, hogy kik is vagyunk valójában, akkor lehetséges, hogy a végén már saját magunk sem tudjuk igazán. Megváltoztathatjuk-e a ránk mért sorsunkat, vagy el kell fogadnunk azt és meg kell próbálnunk kihozni ebből a lehető legtöbbet? Meg tudunk-e bocsátani a múltbéli tettekért másoknak és legfőképp saját magunknak? A mű során vissza-visszatérnek T. S. Eliot verssorai, amik a történet előrehaladtával mindig kicsit más színben tűnnek fel. A váltott szemszögű leírás még szemléletesebb azáltal, hogy Berta saját maga meséli el az ő nézőpontját, míg Tomas gondolatait csak áttételesen, egy harmadik személyű elbeszélőn keresztül látjuk. Marias elbeszélőmódja magával ragadó, hosszú, szimbólumokkal és csodaszép leírásokkal teli mondatok jellemzik. A regény során – T. S. Eliot verssoraihoz hasonlóan – egész mondatok és gondolatok tűnnek fel újra és újra, ami még különösebb hangulatot teremt. Hosszú idő után először fordult elő velem, hogy egy jelenet (a Berta által „incidens”-ként emlegetett jelenet) leírása annyira magával ragadott, hogy teljesen kizártam a külvilágot és akkor ott tényleg a történetben éltem.
A fordítás is kiemelkedő volt számomra és külön plusz pont a Jelenkor kiadónak a hibátlan szerkesztésért. Hihetetlen öröm volt végre egy olyan könyvet a kezemben tartani, amiben nem voltak elírások, helyesírási hibák, rosszul elválasztott szavak.

1 hozzászólás
entropic P>!
Javier Marías: Berta Isla

Mindig meg szoktam nézni, hogy ki fordított valamit, és az idők során feltűnt, hogy Marías könyveit szinte mindig másvalaki fordítja. (Mindenki max. kettőt bír, vagy miért?)
Ennek ellenére mindegyik könyve pontosan ugyanúgy hangzik.
Ami végül is oké, mármint hogy a könyvein a saját stílusa érződik, nem pedig a fordítóké, de azért elgondolkodtat a dolog. M. stílusa rendkívül egyedi, az biztos, és valószínűleg eléggé rákényszeríti magát a fordítóra is. És tényleg, ez is oké.
Ami most már nekem nem annyira oké: nemcsak hogy M. stílusa nem változik (fejlődik?) semmit, de az sem, amit ír.

S igen jól végig tudom követni magamon az iránta érzett csökkenő lelkesedésem történetét, kezdve azzal, amikor kb. 10 éve először olvastam a Szívem fehér c. regényét, és odavoltam érte, majd később odavoltam még néhány másikért is, de aztán egy idő után már nem rajongtam annyira, aztán meg még kevésbé rajongtam, amikor a Rossz kezdetet elolvasva feltűnt, hogy M. mindig ugyanazt írja. És ráadásul mindig ugyanúgy. És ráadásul mintha egyre több oldalon írná a mindig-ugyanazt-ugyanúgy.

De azért van még hova fejlődnöm a Marías-értelmezések terén – az pl. most először tűnt fel, hogy nincsenek is szereplői. Vagyis vannak ilyen szereplő-féle valakik, de az összes valaki Marías/a narrátor hangján gondolkodik. Szóval mintha az összes szereplő csak arra szolgálna, hogy M./a narrátor agyalhasson a szokásos Marías-témákon – titok-szex-emlékezés-nyelv-leskelődés-megismerhetetlenség. (Megnéztem most utólag, mit írtam a Rossz kezdetről – és látom ám, hogy egy kivétellel akkor is ugyanezeket a szavakat használtam M. témáinak felsorolásakor, csak más sorrendben – lehet, hogy ez a titok? Hogy azt gondolja ez a M., hogy nem tűnik fel, hogy minden ugyanaz, ha kicsit más a sorrend, kicsit más témán van a hangsúly? Hát de – feltűnik. És untat.)

Tök jó témák amúgy ezek, tényleg, de mit lehet már ezeken ennyit agyalni? Nekem úgy tűnik, Marías rég kiagyalt már ezekről mindent, és most, hat könyve elolvasása után már lassan úgy érzem, mintha valami magasabb-röptű, intellektuálisabb Coelhót olvasnék. (Gondolom, a Coelho-rajongók az olyasféle gondolatokban lelnek megnyugvást vagy inspirációt, hogy, mittomén, ha valamit nagyon akarsz, az egész világegyetem összefog, hogy elérd azt, a Marías-rajongók meg az olyasfélékben, hogy, mittomén, úgyse fogod igazán ismerni soha még a hozzád legközelebb állókat sem, az élet csupa titok és hazugság és elhallgatás, és a szavak nem azt jelentik, amit jelentenek. És nem tagadom – ezek a Marías-féle ismeretelméleti okoskodások engem is megnyugtattak és inspiráltak korábban. Most már nemigen.)

Nem tudom. Azt tudom, hogy elég nehéz már lenyűgözni, és a lenyűgöző könyvek aránya és gyakorisága egyre csökken az évekkel. Nem vagyok kiábrándult, remélem. De az tuti, hogy egyre rosszabbul viselem a szemfényvesztést. És néha arra gondolok már, hogy M. elég nagy szemfényvesztő. Egykönyves szerző, aki ugyanazt az egyet írja újra és újra.

Ildó P>!
Javier Marías: Berta Isla

     Ennek a Marías-könyvnek a fülszövegétől is megijedtem, hogy vajon valóban nekem való-e, mivel nem igazán zsánereim a kémregények. De szerencsére a spanyol író könyvei mindig sokkal több mindent rejtenek, mint azt elsőre a fülszöveg sugallja. Szerencsére, hisz az sokszor esélyt sem ad a cselekmény olvasás közbeni felfedezésére, hisz szinte mindent előre megtudunk belőle. Szinte. Mert ebben a kötetben is adódik egy maríasi csavar.
     Olyan szépen rajzolja meg azt a folyamatot, milyen valakitől túl messze sodródni. Kezdetben csak a sejtés van ott, hogy valami nincs rendben, aztán ez egyre erősebb meggyőződéssé válik, amelynek mindenképp a végére akarunk járni, de falakba ütközünk, nem kaphatunk válaszokat. Amikor az addigi történések mögé kezd valaki látni, mikor minden új értelmet nyer, amit korábban még elhessegetett egyre agresszívebben tolakodik előtérbe reménytelen elbizonytalanodáshoz, megkérdőjelezéshez vezetve. Hogyan lehet valaki mellett élni, de mégsem vele, még akkor sem, ha épp itt van velünk? Közhelyesen: közel, s mégis távol. Ismerhetünk-e valakit igazán, ha az a valaki több időt tölt el nélkülünk, mint velünk? Amikor mindent titkok öveznek, amikor nincs határa a várakozásnak, vagy legalább is nem tudjuk, mikor jön el a vége; minden sokkal több erőt kíván tőlünk. De Berta egy rendkívüli nő, és minden ellenére kitart, és remél, még akkor is, ha az esze vagy a szíve, – magam sem tudom, ilyen esetben, melyik lehet józanabb – mást mond.
     Viszont szerencsére ott van a másik oldal is, amikor arra kényszerül valaki, hogy titkolózzon, mert különben veszélybe sodorná a családját is. Szerencsére rosszul gondoltam, mikor azt hittem csak Berta hangját hallhatjuk, megszólal Tomás is. Az ő gondolataiból, érzelmeiből is kapunk némi ízelítőt, még ha tetteit homály is fedi.
     Marías regényeiből mindig sokat tanulhatunk magáról az emberről, érzelmekről, mit hogyan él meg, ugyanakkor saját magunkról is, még ha nem is keveredünk a regény béli szituációkba, hisz mi is emberek volnánk ugyanolyan érzelmekkel.

7 hozzászólás
imrekati>!
Javier Marías: Berta Isla

Akik hatottak rá:
Franz Kafka
F.M. Dosztojevszkij
V. Nabokov
Shakespeare

Akire hatott: rám biztosan

Ez a regény nem párkapcsolati problémákrôl szól. Súlyos politikai kérdéseket boncolgat a nemzet, haza, család összefüggéseiben. Az európai integráció és átvitt értelemben a Brexit szerintem a fő téma. Berta a feleség egy rendkül intelligens és művelt nő. Elég hamar rájött, hogy jobban jár ha egy intelligens férfival köt házasságot, aki megmozgatja az agyát, és nem a csillogó szemű torreadorral enyeleg testi szenvedélynek alárendelve. Meglepő módon Berta az anyuka, a háztartásbeli, a részmunkaidős óraadaó elmélkedik olyan mély filozófiai kérdéseken, amelyeken nők nem nagyon szoktak. Kivéve néhány filozófus hölgyet„mint amilyen pl. Heller Ágnes volt.
A regény tele van számomra új információval. Pl. sose hallottam.azelőtt a spanyol szocosokról. Spanyolországban ez hasonló szitokszó lehet, mint nálunk a libsi, náci vagy kommunista.

Széni>!
Javier Marías: Berta Isla

hosszú értékelést szerettem volna írni erről a könyvről, de nem jönnek a szavak, főleg nem olyan szavak, melyekkel ki tudnám normálisan fejezni, hogy mekkora olvasási élményt adott nekem a Berta Isla. azt hittem, hogy Javier Marías a maga spanyolságával olyan lesz nekem, mint az orosz szerzők, féltem is rendesen, hogy jól megdolgoz, nem fogom érteni a könyvet, a mondanivalót, hogy tele lesz bonyolult mondatokkal és felmagasztalt párbeszédekkel, de nem. Javier Marías írói stílusa lehengerlő, nagyon ritkán találok ennyire olvasmányos, egyben mély mondanivalókkal, érzésekkel teli regényt. Berta Isla örökre beivódott a bőröm alá, a gondolataival, az érzéseivel, az egész létezésével. hihetetlen számomra a tudat, hogy Berta Isla nem élő személy, hihetetlen mennyire hitelesen tud Marías női fejjel gondolkozni és női szívvel érezni. tengernyi rész, párbeszéd, mondat lett kedvenc, néhányat kétszer is elolvastam. nagyon a regény elején jártam még, amikor elkapott egy gondolat: mindenkinek úgy kellene szeretnie, ahogy Berta Isla szereti Tomast. igen, minden hibájával és ballépésével együtt, hiszen Berta Isla sem tökéletes, ahogy Tomas sem, és nincs ember, aki „hiba" nélkül szeretne, de olyan őszintén, feltételek nélküli odaadással csak kevesen képesek, mint Berta Isla.
Javier Marías olyan szerző lesz számomra, akinek az összes könyvét el akarom olvasni, nemsokára be is szerzem tőle a Rossz kezdet és a Holnap a csatában gondolj rám című könyveket.

steinerszofi P>!
Javier Marías: Berta Isla

Ez a második könyvem Javier Maríastól, és ugyanúgy magába szippantott, mint az első is (A szívem fehér). A történet egy párról szól, Berta Isláról és Tomas Nevinsonról. A cselekmény pontosan annyi, amit a fülszövegben olvashatunk, Marías könyveiben továbbra sem a cselekményen, hanem a gondolatokon, érzéseken van a hangsúly. Szó van benne politikáról, háborúról, titkosszolgálatról és egy életen át tartó szeretetről, ami nem csak úgy megtörténik, mert egymásnak teremtettek két embert, hanem a tudatos és kemény munka gyümölcse. Mert a szeretetet nem csak érezni kell, hanem tenni is érte, kitartani a másik ember mellett az élet nehéz időszakaiban is. Ez egy döntés.

Javier Marías könyveit olvasni nekem egyfajta meditáció, amire nagyon szükségem van a mai rohanó világban. Ezt a könyvet nem lehet úgy olvasni, hogy közben másra is koncentrálok, ez teljes figyelmet igényel, amit eleinte mindig nehéz megvalósítanom, de egy idő után sikerül teljesen belemélyednem. Ezek után biztosan beszerzem a szerző további magyarul megjelent köteteit is. :)

6 hozzászólás
Barbár>!
Javier Marías: Berta Isla

Keserédes gyönyörű történet szerelemről, várakozásról, az idő múlásáról, az öregedésről és az újrakezdésről, a végén meglepő fordulattal.
Az egyén élete gyakran előre meghatározott keretek között zajlik. Kinek-kinek a sorsát döntő mértékben befolyásolhatják külső tényezők. Berta és Tom élete extrém módon példázza ezt.
Kibírja-e egy házasság az állandó titkolózást? Beavatkozhat-e az állam a demokráciákban az egyén magánéletébe? Súlyos kérdések ezek. A következményeket az író nagyon érzékletesen ábrázolja. Szenved Berta is, Tom is. Berta jobban, ő a címszerepló, de Tomé a látványosabb életút. Csak Berta a narrátora saját fejezeteinek meg a közöseknek (nem mindegyiknek), Tom történetét az író meséli.
Gondolkozásra, együttérzésre késztető regény.


Népszerű idézetek

giggs85 P>!

Sok nő panaszkodik, hogy epekedve, vagy ahogy manapság mondják „élvezeti cikként” néznek rá, és szinte senki sem ismeri be, milyen bántó, hogy azt nem mondjuk, megalázó, lehangoló és csüggesztő, ha valakire sosem néznek így.

243. oldal

24 hozzászólás
giggs85 P>!

Nem éreztek késztetést arra, hogy várjanak, és csak a napot lopják, hogy meghosszabbítsák gyerek- vagy kamaszkorunk kellemes tétovaságát; az ilyesmi a pipogya alakok meg az ügyeskedők sajátjának számított, de ma már ilyenekkel van tele a világ, és senki sem tartja őket annak. Ez ma a norma, a mindentől védett, léhűtő fiatalság, amely igen rövid idő alatt alakult ki, miután évszázadokig az ellenkezője volt rá jellemző: tettrekészség, kalandvágy, rettenthetetlenség és türelmetlenség.

58. oldal

Kapcsolódó szócikkek: fiatalság
1 hozzászólás
gesztenye63 P>!

(…) nehéz nem szeretni többé azt, akit régóta szeretünk, fiatalkorban köttetnek a legszilárdabb kapcsolatok; (…)

298. oldal

giggs85 P>!

Sok százezren megragadnak a kamasz- vagy fiatalkorukban, nem akarnak kilépni belőle, és mindvégig abban a hitben élnek, hogy minden lehetőség nyitva áll előttük, és a múlt viszontagságai semmire sincsenek hatással, mert a múlt még el sem jött; mintha az idő engedelmeskedett volna nekik, amikor egy nap szórakozottan, még csak nem is szigorúan rászóltak: „Állj meg, ne rohanj tovább, mert valamit át kell gondolnom.” Ez olyan elterjedt betegség, hogy ma már nem is tekintik betegségnek.

433. oldal

Ildó P>!

Az emberek folyton olyasmit ígérgetnek, amit nincs hatalmukban megtenni.

232. oldal

1 hozzászólás
steinerszofi P>!

A vágyak elhalványodnak és elszunnyadnak, amikor az ember sorsa eldől, és nem választhat szabadon. Bizonyos értelemben már nincs számukra hely, vagy csak délibábként és ábrándként bukkannak fel, amelyeket a gyenge pillanatok múltán elhessegetünk.

187. oldal

gesztenye63 P>!

(…) a háborúban, az országoknak ebben az elhúzódó, halálosan komoly, véres és minden komikumot nélkülöző karneváljában az emberek szabad kezet kapnak a szabotázsra, az árulásra, a csalásra, a csapdaállításra, az érzelmek mellőzésére, a gátlástalanságra és a gyilkolásra, sőt a legkiválóbbakat, a legokosabbakat, a legügyesebbeket és legtehetségesebbeket biztatják is erre, és kiképzéssel edzik meg a jellemüket.

54. oldal

Kapcsolódó szócikkek: háború
Nikolett_Kapocsi P>!

Kétségbeejtő, hogy minél tisztábban szeretnénk felidézni valakinek a vonásait, azok annál jobban elmosódnak, összefolynak és elillannak.

123. oldal

Ildó P>!

Egyedül te vagy igazán az enyém, az egyetlen, akit én akartam.

162. oldal

3 hozzászólás
Nikolett_Kapocsi P>!

Bizonyára igaza volt, bizonyára nem is csak az öregeknek, de mindenkinek joga van elutasítani a valóságnak azt a részét, amelyik nem megbízható, amelyikből keserűség vagy vigasztalanság fakad, amelyik megfoszt minden reménytől, vagy egyszerűen csak bosszantó.

440. oldal


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Carlos Ruiz Zafón: Lelkek labirintusa
María Dueñas: Öltések közt az idő
Elena Ferrante: Az új név története
Böszörményi Gyula: Szer'usz világ
Jojo Moyes: Tengernyi szerelem
Jodi Picoult: Szívverés
Závada Pál: Jadviga párnája
Rados Virág: Bántalmazó házasság
Ljudmila Ulickaja: Szonyecska
Paula McLain: Szerelmünk romjai