A ​szívem fehér 54 csillagozás

Javier Marías: A szívem fehér Javier Marías: A szívem fehér

Egy ​öngyilkosság titkáról szól Javier Marías regénye, mellyel a spanyol szerző berobbant a világirodalomba: sorra nyerte a díjakat, s a művet egy szakmai zsűri az elmúlt húsz év egyik legjobb spanyol prózai írásának ítélte. A regény narrátora egy diplomáciai tolmács, aki az őt körülvevő emberek minden gesztusát, rezdülését, szavát hol tudatosan, hol önkéntelenül is „lefordítja” és értelmezi, s közben a házasságáról, a férfi-nő viszonyról, a felelősségről, az idő természetéről töpreng. Ezzel párhuzamosan izgalmas cselekmény is kibontakozik: a főhős-narrátor nem akarja tudni a tragikus igazságot, s mégis, szinte akarata ellenére felderíti családja nagy titkát: hogy miként halt meg apjának első felesége, s hogyan lett öngyilkos a második. Ezt a történetet színezik a cselekménybe beszüremkedő, pikáns, erotikus vagy humoros-szatirikus epizódok, amelyek ugyanazt a témát variálják: valaki, talán csak véletlenül, elmesél egy titkot, a címzettje vagy akaratlan fültanúja pedig kíváncsi, s… (tovább)

Eredeti mű: Javier Marías: Corazón tan blanco

Eredeti megjelenés éve: 1992

>!
Jelenkor, 2018
372 oldal · ISBN: 9789636767747 · Fordította: Mester Yvonne
>!
Jelenkor, 2018
372 oldal · ISBN: 9789636768485 · Fordította: Mester Yvonne
>!
Libri, Budapest, 2012
368 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633101414 · Fordította: Mester Yvonne

1 további kiadás


Enciklopédia 1


Kedvencelte 9

Most olvassa 4

Várólistára tette 81

Kívánságlistára tette 62

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
Kkatja P
Javier Marías: A szívem fehér

Rendkívül jól hipnotizál Marías, amint fűzi a szavakat, egyre beljebb von a szereplői bűvkörében, mindezt csupa finom aprósággal, utalással vagy épp részletes kidolgozással elérve, pl. Miriam a mulatt, karibi akcentusos nő, (kinek oly kihívó a lábszára) a szeretőjére várva összetéveszti főhősünket a a vágyott férfival –, csodálatosan meg van komponálva. Vagy tolmácsunknak a feleségével való első találkozása, ahol az unalmas államfői megbeszélést sokkal izgalmasabb, cinkos huncutságával egy érdekes eszmefuttatásba fordítja a tolmácsolásával. Vagy épp barátnője Berta segítése pasizásügyekben. Vagy másik kedvenc részem az állandóan látott festményeket meggyűlölő múzeumi teremőrökről. És sok-sok ilyen csodás apróság, melyek nem kötődnek szervesen a történethez, kicsit csapong és sokat ismétel (erre érdemes gondolatokat), mégis annyira bensőségessé és széppé teszi az elbeszélést, hogy egy jól megkomponált és beszélgetős (Antonioni) művészfilmben éreztem magam, csakúgy, mint az előző könyvénél, és mindezt a finom tölteléket elölről-hátulról körbeöleli egy családi tragédia, hogy vajon miért is lett öngyilkos a nagynénje, akkor régen… ez is kiderül.

Jellegzetes, mindent aprólékosan körülíró stílusa belopta magát a szívembe, mert ami működik nekem pl. Krasznahorkai műveiben is – ezek a végletekig pontosan megfogalmazott és akkurátus gondolatmenetek – nagyon vonzóak itt is. Valakit meg pont ez borít ki, szerencse, hogy nem vagyunk egyformák, e tekintetben sem.

>!
Libri, Budapest, 2012
368 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633101414 · Fordította: Mester Yvonne
>!
Annamarie P
Javier Marías: A szívem fehér

Nem könnyű feladatra vállalkozik az, aki szeretne erről a könyvről némi összefoglalót írni. Ugyanis ritka összetett munkáról van itt szó. Súlyos gondolatok, gyönyörű mondatok, kifinomult érzékenység és nem utolsó sorban van itt azért némi cselekmény is, amit a szerző a folytonos bizsergést fenntartva tár az olvasó elé…
Ami engem elvarázsolt elsősorban, ez az elemző, érzékeny világhoz való fordulás. Az apró jelek felfedezése, az alig hallható, de egész életet is befolyásolható elsuttogott szavak meghallása. Nem történnek irdatlan események, bár amik történnek, azok is nagyon hipnotikusan -igen, ez a legjobb szó – vannak elmesélve, szóval nem történnek nagy dolgok, inkább egy belső filozofálgatás zajlik, ami már-már mágikusan elragadja az olvasót. Teljesen megértem azokat, akinek ez a könyv nem tetszett. Erre muszáj időt szánni, helyet adni magunkban és lelassulni.
http://annamarie-irkal.blogspot.hu/2017/06/marias-javie…

>!
Youditta
Javier Marías: A szívem fehér

Csodásan szép mondatok, gondolatok, amit tálcán kínál nekünk Marías, hogy ebből mennyit fogadunk be, az rajtunk is múlik. Kell hozzá hangulat, nyugalom, csend. Ha ezek megvannak és mi is akarjuk ezt a gondolattengert, akkor nagy esélyünk van egy jó élményre. Nem egy akciódús történet ez, hanem elmélkedése egy tolmácsnak, aki mindig mindent fordít ide-oda egyik nyelvről a másikra, emberi gesztusokat, érzelmeket is próbál, de azért az nem úgy működik ám. Illetve próbál eligazodni a múltján, amit egy eltitkolt tragédia beárnyékol.

Engem igazán magával ragadott ez az egész feeling, tetszik Marías stílusa, amit és ahogy a tolmács főszereplőnk fejébe ültetett és átadott az olvasónak.
spoiler spoiler

8 hozzászólás
>!
entropic P
Javier Marías: A szívem fehér

Elbűvölő és hipnotikus erejű könyv.
Bár van valami története, az szinte teljesen lényegtelen, mert minden beleveszik a rengeteg ismétlődésbe és a narrátor folyamatos kísérleteibe, hogy megragadja és megmagyarázza a valóságot. Az ilyesmi nagyon közel áll hozzám.

Újra 2018 (főleg önplagizálás 2011-ből)

Először azért lettem kíváncsi erre a regényre, mert egyszer rég olvastam egy blogposztot, amelynek szerzője kiemelte, hogy a Szívem fehér tele van nyolcsoros mondatokkal és idegesítő zárójeles közbevetésekkel. Ki tudja, miért, úgy éreztem, hogy engem valószínűleg nem idegesítenének ezek a megoldások, hanem nagyon élvezném őket, úgyhogy gyorsan el is olvastam a könyvet.

Aztán most újra.
És valamivel kevésbé hatott most ez rám, mint régen, mert azóta olvastam Marías több más könyvét is, és már megsejtettem, hogy Marías is csak egy sima ember, aki bármiről ír, valójában mindig a 2-3 kedvenc témájáról ír, nagyjából ugyanolyan stílusban. (De nem baj, mert nekem nagyon tetszik ez a stílus.)

Szóval a regény egy harminc év körüli, nemrégiben nősült férfi elmélkedéseinek, múltidézgetéseinek és a világ megmagyarázására tett kísérleteinek sorozata. Az alig-alig létező történet központi eleme az, hogy a narrátor a saját esküvője után érdeklődni kezd az apja három házasságának története iránt, s bár maga sem biztos benne, hogy tényleg tudni szeretné, miféle titok rejlik az apja múltjában, végül nem tudja befogni a fülét és nem tud elmenekülni a (veszélyes) tudás elől.

Viszont ebben a regényben a legkevésbé sem az számít, hogy mi történt valójában negyven évvel korábban: a rejtély csupán referenciapontként szolgál, amely lehetővé teszi a narrátor számára, hogy a titokleleplezés ürügyén szabadon filozofálhasson a legváltozatosabb témákról, többek között a házasságkötés után a házasfelek kapcsolatában bekövetkező változásokról; a megértés kényszeréről és a meg nem értés és a nemtudás lehetetlenségéről; a (meg)hallás, a tudás, a bűnösség és az ártatlanság viszonyáról; az életben előforduló ismétlődésekről és véletlen egybeesésekről; a nyelv szerepéről, amelyet a másik ember megértésében és becsapásában játszik; vagy éppen arról, hogy hogyan válik valami titokká.

Bár ezek a témák szerintem önmagukban is érdekfeszítőek, a regénybeli tálalásuk még inkább azzá teszi őket. Lenyűgözőek és szórakoztatóak a narrátor csapongásai (Juannak mindig mindenről eszébe jut valami, és megesik, hogy az egyik szereplő kérdez valamit, s a másik fél válaszát csak egy kétoldalas közbevetés vagy leírás után olvashatjuk), és csodálom a narrátor igyekezetét, hogy mindent tökéletesen megértsen és megmagyarázzon (ezért ír olyan bonyolult mondatokat és használ annyi zárójelet: mindig minden magyarázaton lehet még pontosítani és finomítani, és a narrátor épp erre törekszik).

Nincs olyan téma, amiről a narrátor ne tudna érdekesen beszélni, de azért megemlítem, hogy én a nyelv, a megértés és a becsapás kapcsolatáról szóló gondolatmeneteit élveztem a legjobban. A narrátor számára is ez az egyik leghangsúlyosabb téma, ami nem meglepő, mivel Juan tolmácsként dolgozik, vagyis hivatásszerűen figyel a nyelvre, a hangokra, a szóhasználatra és a jelentésárnyalatokra, bárkivel is beszél vagy bárkit is hallgat. A szakmája egyrészt megnehezíti az életét, hiszen a munkája során annyira megszokta, hogy mindenre figyel és mindent interpretál, hogy a szabadidejében sem tudja elengedni magát: ha a környezetében olyan nyelven beszélnek, amelyet ő is ért, önkéntelenül figyelni kezd a szavakra, és magában értelmezi (lefordítja) őket. A narrátor tehát néha szenved attól, hogy mindent érteni akar, másrészt viszont tisztában van azzal a hatalommal, amellyel a megértés és a fordítás képessége ruházza fel őt – és él is vele.

Erre a kedvenc példám a narrátor és a felesége, Luisa megismerkedésének története. Luisa is tolmácsként dolgozik, és egy alkalommal megfigyelőként vesz részt egy spanyol és egy angol politikus kötetlen találkozóján, amelyen a narrátor tolmácsol. Juan hirtelen ötlettől vezérelve (és az állását kockáztatva) elhatározza, hogy feldobja valamivel a találkozót, ezért elkövet néhány szándékos félrefordítást, hogy új irányba terelje és izgalmasabbá tegye a politikusok eszmecseréjét. S bár Luisa feladata éppen az lenne, hogy Juan munkáját figyelje és hiba esetén közbelépjen, a nő szemet huny a férfi csalása felett. Így ők ketten cinkosokká válnak, és arra használják a birtokukban lévő nyelvi képességeket, hogy másokat befolyásoljanak s egyben megváltoztassák a valóságot.

S ez csak egyetlen példa volt – a regény pedig bővelkedik az ehhez hasonló csodás jelenetekben. De ahogy már utaltam rá, a könyv akkor is elbűvölő, amikor éppen nem történik semmi, s ez jórészt a regény szerkezetének és nyelvezetének köszönhető: a történet során sokszor egész mondatok és bekezdések tűnnek fel újra és újra, s a sok ismétlődés (nemcsak a puszta szavaké, hanem a szimbólumoké, a metaforáké és az emberi kapcsolatoké) végül egészen hipnotikus és megbabonázó hatást kelt.

Persze nem muszáj a narrátor filozófiájának minden egyes elemével egyetérteni, de hogy a gondolatmeneteinek szépsége és ereje alól nehéz kivonni magunkat, az biztos.

7 hozzászólás
>!
Marcus P
Javier Marías: A szívem fehér

Epizódok egy tolmács életéből. Egy tolmács élete viszonylag érdekes lehet, főleg ha magas politikai körökben (EU, ENSZ) mozog, de Marías hamar lehűti a kedélyeket a realitások feltárásával (amik mondjuk önmagukban is érdekesek). Ráadásul a munka csak másodlagos ebben a könyvben, jóval inkább főhősünk magánéletéről (és rajta keresztül másokéról) tudhatunk meg érdekességeket. De hogyan!

Marías ugyanis azt az írói technikát követi, miszerint kiemel négy-öt eseményt, rövidebb életszakaszt főhőse életéből, és ezt vizsgálja meg, méghozzá egészen a részletekbe menve. Először nem is tudtam mit kezdeni ezzel a szinte mikroszkopikus részletességgel (ráadásul épp az első rész talán a leggyengébb), de miután megbarátkoztam ezzel a megközelítéssel, már élvezni tudtam a művet. Ebbe a szétszálazásba, ultra-részletes elemzésbe ugyanis minden belefér – filozofikus gondolatok éppúgy, mint a főhős és a többi karakter alapos felépítése.

Ugyanakkor talán épp ez a gyengéje is a könyvnek – a sok apró részlet annyira apró, hogy nem áll össze egy nagy egésszé. Szép írói bravúr, de minek? Az irodalomrajongó énem elégedetten mosolyog, egyes gondolatok kifejezetten tetszenek, de az irodalmi egység (a mondanivaló?) hiányzik… vagy csak nem vettem észre.

Jó könyv, de lehetne jobb is.

>!
_teresa
Javier Marías: A szívem fehér

Nem könnyű olvasmány olyan értelemben, hogy a szerkezete nem hagyományos, nem egy kronologikusan szerkesztett cselekmény a vezérfonal. A könyv közepe táján szoktam hozzá a szokatlan szerkesztéshez, az idősíkok közötti ugráláshoz, a főhős filozofikus agymenéseihez, onnan már szinte olvastatta magát.
A szereplők a felső középosztály tagjai (ezeket az író néhány esetben csak jelzés szintjén tudatja, pl. Prada cipőt visel), mondhatni fülledt magánéletet élnek (pénz, szeretők, szerencsejáték stb.). A főszereplőről leginkább az jut eszembe, hogy fél az (elsősorban érzelmi) intimitástól, vagy képtelen rá. A felesége kivételével a saját családját is ilyennek ábrázolja, sőt sötét titkokat rejtegetnek, a havannai nagymamát már-már szellemi fogyatékosnak, de jóindulattal inkább szenilis öregasszonynak vélem a leírtak alapján.
Lassan folydogáló történet, jelentős holtágakkal. A főhős gondolatai (melyek egy-egy cselekményszál-töredék kapcsán bukkannak elő, „filozofálgatások” formájában) vezetik a regény cselekményének megjelenítését. Ezek a gondolatok néha olyan közhely-közeli megállapításokra késztették a főhőst, hogy ezeket többször megmosolyogtam (amúgy kevés mosolyogásra okot adó dolog van benne), ilyen volt pl. „Azok hallgatnak, akiknek már van valamijük, amit elveszíthetnek, s nem azok, akik már elveszítették azt a valamit, vagy éppen most akarják megkaparintani.” vagy az óvszeres jelentben „aki legközelebb odamegy a szemétvödörhöz, már nem fogja látni őket…” (ti. azóta mást is dobtak még a szemétbe).
A főszereplő/narrátor foglalkozása tolmács, fordító, aki – felületesen szemlélve – olyan, mintha folyamatosan dolgozna, az anyanyelvén elhangzottakat is rendre lefordítja, analizálja. De nem a szavak jelentésére fordítja elsődleges figyelmét, hanem a közvetlen (és néha kevésbé közvetlen) emberi kommunikáció rétegeit fejti le a pontosabb megértés céljából, ami – éppen a saját gondolatmenetét követve – nem a mások megértéséhez vezet, hanem csakis a saját nézőpontunk erősítését, gyengítését szolgálja. Pontosabban éppen azt keresi, amit nem mondanak el, amit elhallgatnak.
Lehetne ez a „történet” erős társadalomkritika is, de nem az. Lehetne pszichothriller, de szerintem az sem. Inkább kísérlet az önreflexióra (talán). Nem is tudom azt sem eldönteni, hogy élvezetes olvasmány volt-e, inkább nem.
De jó könyv, az biztos.

>!
korkata
Javier Marías: A szívem fehér

Már a könyv eleje is érdekes. Egy öngyilkossággal kezdődik. Az akkor történtek végig vonulnak a könyvön. Vissza-vissza tér az elbeszélő rá. Nem sok cselekményt kapunk. Egy férfi gondolatait hallhatjuk. Megismerkedünk az életével. A véleményével a nő-férfi kapcsolatáról. Részletesen mesél a szakmájáról, munkájáról. Ez érdekes volt, bár néha már untam.
Többször is ismétlésekkel találkozunk. Ilyenkor úgy éreztem, mintha a szerző még jobban mélyítené szeretné az olvasóban a gondolatait.
Jó könyv. Biztos, hogy fogok még olvasni a szerzőtől.

>!
AeS P
Javier Marías: A szívem fehér

Nem kapkodós könyv! Nem csak úgy leülök, és ukkmukkfukk behabzsolom, oda se figyelve, hogy ki kicsoda; nem csak úgy átpörgetem a metrón, átugorva bizonyos részeket; nem csak úgy hanyagul, ujjamat a lapok közé téve jelzem, hogy hol tartottam, miközben valami mást nézek a tévében. De nem ám!
Szerelmesen elgondolkodós, szerelmeden elgondolkodós, ha van; ha nincs, akkor meg azért; érzékszerveket hegyező, beszédről és hallgatásról merengő, lassan fogyasztandó, többször újraolvasható.

>!
pepege MP
Javier Marías: A szívem fehér

Nem az események könyve, hanem a gondolatoké. A főhős eszmefuttatását követhetjük végig, megtűzdelve némi cselekménnyel. Nem kell ám félreérteni: a cselekmény ennek ellenére érdekes, olvasmányos, sőt izgalmas. De közben összpontosítanunk kell mert a narráció sok esetben elkalandozik. Ezért is érzem, ezért is jellemeztem úgy, hogy ez a mű a gondolatoké. Mert mi is történik, ha gondolkodunk: csapongunk ide-oda, térben és időben. Ez történik itt is. De a regény minőségén egy cseppet sem ront. Talán még az is megbocsátható, hogy több esetben ismétli önmagát. Én megbocsátottam.

>!
mokata P
Javier Marías: A szívem fehér

Nem ezt a könyvet kellett volna választanom utolsónak, főleg, hogy ennyire szorított az idő. Ez a regény nem az az egyben behabzsolom típus. Igazából azt hiszem én ezt most úgy fogom venni magamban, hogy nem olvastam el rendesen és még egyszer kell. Amúgy meg sülzanót.


Népszerű idézetek

>!
Kkatja P

– Az emberek többsége azért szeret, mert kényszerítik rá. Ugyanígy van ez a személyes kapcsolatokkal is, nem igaz? Hány pár nem is igazi pár, mert a két ember közül az egyik, és csak az egyik, elhatározza, hogy igazi pár lesznek, és arra kényszeríti a másikat, hogy szeresse őt.
– Kényszeríti rá vagy meggyőzi róla? (…)
– A kettő egy és ugyanaz, nem gondolja? Pusztán időbeli különbség van: mi volt előbb, mi történt először, mert az egyik dolog óhatatlanul átfordul a másikba, és a másik az egyikbe.

85. oldal

>!
Annamarie P

A fülhöz érintett nyelv olyan csók, mely a legmeggyőzőbben hat arra, aki vágyik a csókra; olykor sem a szem, sem az ujj, sem az ajak nem győzi le az ellenállást, csak a nyelv, amely mélyre hatol és lefegyverez, mely suttog és csókol, szinte kényszerít.Meghallani valamit a legveszélyesebb, az már egyenlő a tudással, a beavatottsággal, a tájékozottsággal.
A fülön nincs bőrlebeny, melyet ösztönösen leereszthetnénk valami hallatán, nem kímélhetjük meg, ha balsejtelmünk azt súgja, hallani fogunk valamit, akkor már késő.

80. oldal

2 hozzászólás
>!
Morn

Tudja, én nem hiszek azokban a tévémesékben, amikor két ember találkozik, és egy pillanat alatt megszeretik egymást, mindketten szabadok és lelkesek, és egyiküknek sincsenek előzetes kételyei és aggályai. Nem hiszem, hogy valaha is előfordult ilyesmi, még a legfiatalabbak között sem. Minden emberi viszony temérdek problémával, erőfeszítéssel, valamint sértéssel és megaláztatással jár. Mindenki kényszerít mindenkit, nem feltétlenül arra, hogy olyasmit tegyen, amit nem akar, hanem inkább olyasmire, amiről nem tudja, hogy akarja-e, mert szinte senki nem tudja, hogy mit nem akar, azt pedig még kevésbé, hogy mit akar; ilyenkor aztán tényleg nem lehetünk elég okosak. Ha senki sem kényszerülne semmire, megállna a világ, s minden valami meghatározhatatlan, átfogó és örök bizonytalanságban lebegne. Az emberek csak aludni szeretnek; az előzetes aggályok mindenkit megbénítanának, szörnyű belegondolni, mi következik a még el nem követett tettek után.

76. oldal

>!
Annamarie P

…a szerelmesek mindig úgy érzik, hogy túl későn találkoztak, s a szenvedélyük nem a megfelelő időpontban lángolt fel vagy nem lángolhat elég hosszú ideig.

149. oldal

>!
Annamarie P

a hangok tompítják az eseményeket, a magyarázat megkoptatja a tényeket, s az elbeszélés is.

203. oldal

>!
Kkatja P

Egyszer zárás előtt nem sokkal hagyta el az irodáját – a látogatók zöme már távozott –, amikor megpillantott egy Mateu nevű öreg teremőrt (aki már huszonöt éve dolgozott a múzeumban), amint egy eldobható öngyújtóval babrál az egyik Rembrandt-kép sarkánál; egész pontosan az 1634-ben készült Artemisia című kép bal alsó szegleténél (ez a Prado Múzeum egyetlen megbízható Rembrandt- képe); ahol a fent nevezett Artemisia – aki igen hasonlatos Saskiához, a festőzseni feleségéhez és gyakori modelljéhez – egy sötét kupát néz a szeme sarkából, amelyet egy majdnem teljesen háttal lévő, térdeplő szolgálólány nyújt feléje. A jelenetet kétféleképpen is értelmezik, az egyik magyarázat szerint Artemisiát, Halicarnassus királynőjét ábrázolja, mielőtt fenékig ürítené a halott férje Mausolos hamvait tartalmazó kupát, akinek olyan síremléket emeltetett, amely az ókori világ hét csodája közé tartozott (innen ered a mauzóleum szó); a másik értelmezés szerint a képen Sophonisbe, a karthagói Hasdrubal király lánya látható, aki – hogy ne jusson élve az őt bekerítő Scripio és emberei kezére – egy méreggel telt poharat kért nászajándékba újdonsült férjétől, Masinissától.

>!
Annamarie P

A házassággal minden megváltozik, a legapróbb részletekig, még manapság is, amikor azt hiszitek, hogy nem.

94. oldal

>!
Annamarie P

Egy dolog valósága nem attól függ, hogy létezik-e vagy megtörtént, hanem attól, vajon az ismeretlenség homályában és titokban marad-e; amint elmeséljük, nyilvánosságra hozzuk és feltárjuk (…) azonnal analógiává és szimbólummá válik, és nem tény többé; hanem a ráismerés része. Az igazságra, ahogy mondani szokás, sohasem derül fény, mert az az egyedüli igazság, amit nem ismerünk meg és nem adunk tovább, amit nem foglalunk szavakba és képekbe, ami rejtve marad és nem derül ki, s talán ezért is mesélünk annyit vagy mesélünk el mindent, hogy amint elmeséljük, soha meg nem történtté tegyünk mindent.

207. oldal

>!
alkalmasint

Csak egy másik ember melle óvhatja a hátunkat, igazán csak akkor érezzük magunkat biztonságban, ha van valaki mögöttünk, ha az a valaki megtámaszt bennünket, ha van támaszunk, ahogy mondjuk; az angol ezt úgy fejezi ki: „to back”. Talán nem is látjuk azt, aki mellével takarja be a hátunkat, már-már hozzánk simul, s végül mindig meg is érint; olykor a vállunkra teszi a kezét, így nyugtat és támogat. Így alszik a legtöbb házaspár és szerelmespár, legalábbis azt hiszik; mindketten ugyanabba az irányba fordulnak, amikor elbúcsúznak egymástól, így az egyik egész éjjel háttal van a másiknak, aki tudja, hogy ott a háta mögött a támasz, a másik, s ha az éjszaka közepén felveri egy lázálom, vagy álmatlanság gyötri, ha lázas, vagy magányosnak és elhagyatottnak érzi magát a sötétben, egyszerűen csak meg kell fordulnia, és máris szembekerül őrangyala arcával, amelyet mindenhol meg lehet csókolni, ahol egy arc csak csókolható (az orrán, a szemén és a száján; az állán, a homlokán és a két orcáján, vagyis az egész felületén), és aki talán félálomban ráteszi kezét a vállára, hogy megnyugtassa, felkarolja vagy olykor belékapaszkodjon.

92. oldal

1 hozzászólás
>!
Annamarie P

A házastársakat és különösen a szerelmespárokat a szavak kovácsolják össze, nem is annyira a kimondott – a tudatosan kimondott – szavak, mint az el nem hallgatottak: amelyeket akaratunkon kívül nem hallgatunk el.

148. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Enrique Vila-Matas: Bartleby és társai
Manuel Vázquez Montalbán: Déltengerek
Arturo Pérez-Reverte: A Dumas-klub
Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka
Carmen Laforet: A semmi
Juan Goytisolo: Személyleírás
Jorge Semprún: Az ájulás
Arturo Pérez-Reverte: A flamand tábla rejtélye
Arturo Pérez-Reverte: Dobpergés Sevillában
Benito Pérez Galdós: Misericordia