Én ​vétkem 132 csillagozás

A regények regénye
Jaume Cabré: Én vétkem Jaume Cabré: Én vétkem

A ​hatvanéves, korai Alzheimer-kórral diagnosztizált Adria Ardevol megvizsgálja az életét, mielőtt még egytől egyig elveszítené az emlékeit. Visszaemlékszik szeretettelen gyermekkorára Lola Xica gondjaira bízva, aki dadaként dolgozott a tehetős családnak. Anyjára gondol, a visszafogott, hideg, gyakorlatias asszonyra, és a titokzatos apjára, akinek erőszakos halála miatt örökös bűntudatot érez. A család antikvitás boltja az egész világot jelentette a kis Adria számára. E világ középpontjában állt a legértékesebb kincs: a Storioni hegedű, melynek tokja egy évekkel korábbi, rejtélyes bűneset nyomait hordozta. Adria gyermekkora megválaszolatlan kérdésekkel, pasziánsszal és szeretetlenséggel telik. Történelmet és nyelveket tanul az apja kedvéért, hegedülni az anyja kedvéért. De egy baleset véget vet apja életének, ami után Adria világa megtelik bűntudattal, titkokkal és sötét kétségekkel. Visszaemlékezése pedig egészen távolra visz: a késő középkori kolostorok világától a náci… (tovább)

Eredeti cím: Jo confesso

Eredeti megjelenés éve: 2011

>!
Jelenkor, Budapest, 2018
684 oldal · ISBN: 9789636768058 · Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna
>!
Jelenkor, Budapest, 2018
684 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636767587 · Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna
>!
Libri, Budapest, 2014
684 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633103395 · Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna

1 további kiadás


Enciklopédia 47

Szereplők népszerűség szerint

Eugeniu Coșeriu · Franz Seraph Peter Schubert · Isaiah Berlin

Helyszínek népszerűség szerint

Németország · Oxford · Tübingen


Kedvencelte 49

Most olvassa 16

Várólistára tette 287

Kívánságlistára tette 218

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Jaume Cabré: Én vétkem

Jaume Cabré: Én vétkem A regények regénye

Ezek a nagy, minőségi életregények (lásd még: Rushdie Az éjfél gyermekei-t) a huszonnégy villás agancsú gímszarvasok a szépirodalom zöldellő erdejében. Már puszta méretük tiszteletet parancsol a kritikusoknak, és univerzális témakezelésük lehetővé teszi, hogy az olvasók lehető legszélesebb rétegének tetszését elnyerjék – különösen, ha az a fránya kiadó* ezzel a ha akarom, érzelmes, ha akarom, elegáns borítóval kimaxolja a vásárlói célcsoportot**. Ha belegondolok, elég kockázatkerülő irodalmi forma ez, mert történetre tulajdonképpen nincs is szükség hozzá: időnként haljon meg valaki, időnként szeressenek egymásba szereplők, aztán esküdjenek bosszút, esetleg ha van háború a közelben, menjenek el oda. Vagy a háború jöjjön ide. És már kész is vagyunk. No, ha ilyen egyszerű, miért van olyan kevés belőle? teszi fel a kérdést a rafinált értékelésolvasó.

Nos, négy követelménynek azért meg kell felelnie annak, ki ilyen könyv írására adja a fejét – és ez a négy elem egyidejűleg igen ritkán van jelen egyetlen prózaíró koponyájában. 1.) A szereplők (különösen a főszereplő) legyenek annyira megélhetőek, hogy a könyv felénél az olvasó már testi-lelki jóbarátainak tartsa őket. 2.) Olyan atmoszférát kell kialakítani, ami nem nyomja el a mesét, de folyamatosan érezzük, hogy létező, lélegző térben és időben vagyunk. 3.) Működjön a drámai gépezet (ebben John Irving minden modorossága ellenére igazi profi). Legyen kifutása az eseményeknek, minden történés egyetlen irányba mutasson: vezessen el minket a megrázó, megdöbbentő, lórugáshoz hasonlatos végkifejletig. Még inkább leegyszerűsítve: a szereplők ne össze-vissza haljanak meg, hanem szépen fokozatosan. 4.) Ne spóroljon a szerző a tintával. Jusson mindenre idő, hömpölyögjön ráérősen a szöveg. Hadd fogja a fejét a lektor, hogy már megint itt egy ezeroldalas kézirat.

Ennyi. És Cabré van olyan jó író, hogy ezeknek a követelményeknek hajnali háromkor, legszebb álmából felriasztva is megfeleljen, így az Én vétkem nem is lehet más (a tényleg elhanyagolható lendületvesztésektől vagy túlzásoktól eltekintve), mint egy olyan szöveg, ami beszívja az embert, és amit színtiszta élvezet olvasni.

Ráadásul van egy eleme ennek a gigásznak, amivel sikerült zseniálisan megfűszerezni a szöveget: elbeszélőnk, Adria Ardevol (aki mellesleg könyv- és kéziratmániás kultúrtörténész, ami újabb jópont a bibliofil olvasóknál) agyát ugyanis időnként írás közben mintha átkapcsolná valaki. Így fordulhat elő, hogy az E/1-es elbeszélői sík egyszeriben E/3 lesz, mintha Ardevol hirtelen kívülről nézné Ardevolt. Vagy hogy elbeszélőnk gyermekkori játékaival, Fekete Sas törzsfőnökkel és Carson seriffel folytat termékeny dialógusokat. És így fordulhatnak elő azok a melegváltások, amikor a jelenkori eseménysor a bekezdés vagy párbeszéd közepén (!) átvált egy középkori, esetleg II. világháborús történetbe, aztán egyik a másikba, aztán vissza, ésatöbbi, ésatöbbi (a 24. fejezet egészen káprázatos: http://moly.hu/idezetek/419898). Az, hogy a könyv ezzel együtt nem válik áthatolhatatlan bozóttá a mezei olvasó számára sem, Cabré ügyességét dicséri, aki ügyesen kombinálja ezt a módszert a szellős, pörgős dialógusokkal, és a hagyományosan szívszakasztó epikus jelenetekkel.

Szóval tökös kis nagyregény ez. Lehet kérni ajándékba.

* Meg kell adni, a Libri most nagyon odatette magát, a könyv szép, a fordítás kiváló, és a szerkesztésben sem találtam nagyobb hibát.
** Az már megint más kérdés, hogy a vásárló elolvassa-e. De igen jól mutat a polcon, és a fenyő alatt.

17 hozzászólás
>!
giggs85 P
Jaume Cabré: Én vétkem

Jaume Cabré: Én vétkem A regények regénye

Most úgy érzem az egyik legnagyobb, legtökéletesebb és legelgondolkodtatóbb nagyregény, amit valaha olvastam. Az egyik legjobb alkotás a bűnről, és, ha nem is a bűnhődésről, de a bűnök jóvátételéről és a megbocsátásról.

Olvastam és imádom Krasznahorkai László, Bartis Attila vagy Oravecz Imre műveit, olvastam és szeretem Cormac McCarthy, J.M. Coetzee, W.G. Sebald vagy Michel Houellebecq valamennyi művét, nagy kedvencem José Saramago, Ian McEwan és Gao Xingjian is; alig várom, hogy végre újra jöjjön valami Christoph Ransmayrtől, vagy végre valaki felfedezze idehaza is D.M. Thomast. Hogy miért kezdem ezzel a felsorolással? Mert, ha válaszolnom kellene arra a roppant banális, és egy rendszeresen szépirodalmat olvasó ember számára gyakorlatilag értelmezhetetlen kérdésre, miszerint melyik könyvet vinnéd magaddal egy lakatlan szigetre (mintha egy könyv elég lenne), akkor alighanem mégsem a fent említett zseniális alkotók egyik művét, hanem Jaume Cabré Én vétkem című nagyregényét választanám, mert ebben a könyvben gyakorlatilag megvan minden, amiért olvasni egyáltalán érdemes.

Az 1947-ben született katalán szerző szerencsére már idehaza sem ismeretlen, főbb művei elérhetők magyarul, jelen könyve is megjelent már néhány éve a Libri gondozásában, ám így is roppant örömteli, hogy idén A Pamano zúgásával együtt újra kiadta azt a Jelenkor.

Cabré ebben az összegző művében kísérletet tesz arra, hogy összefoglalja az európai (és világ) történelem, a művészetek szinte valamennyi ágának, valamint ebbe a roppant kegyetlen világba vetett (nagybetűs) Embernek a küszködését egy, nyugodtan mondhatom, felejthetetlen alkotásban. Fogalmam sincs, hogy hány szálon, hány koron és hány helyszínen zajlik ez a történet, de az biztos, hogy talán senki más nem lenne képes ennyire összetartani ezeket a szálakat, mint a katalán mester. Az a mester, aki egyébként a narráció egyik legragyogóbb virtuóza, hisz nála gyakorlatilag minden lehetséges elbeszélésmód szerepel, amivel csak találkozhatunk a világirodalomban, mégpedig olyan extremitással karöltve, hogy akár egy mondaton belül repülhetünk évszázadokat az időben, válthatunk narrátort vagy eseményszálat; az Én vétkem azonban mégsem lesz egy pillanatra sem zavaros, érthetetlen vagy erőltetett.

Ennek az oka az – Cabré vitathatatlan zsenialitásán túl –, hogy olyan elbeszélőt választott, aki egyfelől roppant művelt (Adriá Ardévol egy zeneszerető műgyűjtő, akit bár roppant mód meggyötört az élet, még a halál árnyékának völgyében sem hagy fel a gondolkodással), másfelől pedig Alzheimer-kórja miatt már szétesőfélben van a személyisége, így saját gondolataiból egy pillanat alatt ki tud esni, hogy egy másik történetben találja magát. Az egyik pillanatban még a huszadik században éli világát, a másikban már egy középkori szerzetes bőrébe bújik, miközben persze nemcsak a történelmi, művészeti eseményeket követjük nyomon, hanem a katalán férfi személyes történetét a titokzatos apával, a rideg anyával és a nagy szerelemmel együtt. Sőt, még az apjától örökölt csodálatos Storioni hegedű sorsát is, ami egy középkori bűncselekménytől kezdve, évszázadok zűrzavarán és az auschwitzi poklon át elvezet napjainkba, hogy összetartsa az egyes szálakat, és ezáltan nemcsak Adriának, de nekünk is alkalmunk nyílik arra, hogy elgondolkodjunk a világunkat markában tartó Gonosz természetén.

A könyv tele van kisebb-nagyobb bűnökkel, egyéniekkel és történelmiekkel, a korábbi tettek miatt érzett bűntudattal és annak hiányával, miközben évszázadokkal korábban tett utalások érnek váratlanul célba a jelenben. Így olyan képzettársítások kapcsolódnak egymáshoz, mint mondjuk a katolikus egyház és a totalitárius rendszerek, egy középkori pap és egy jelenkori kereskedő között, amit korábban nem is sejtettünk – miközben megszakíthatatlan sorban filozófiai mélységű gondolatok bukkannak elő a fájdalommal, szeretettel és haraggal teli történetek mögül a fordító, Tomcsányi Zsuzsanna hibátlan tolmácsolásában.

Jaume Cabré úgy képes beszélni az emberi kapcsolatokról, a szerelemről, a bűnről és – na nem a bűnhődésről, hanem – a bűnök jóvátételéről, a világtörténelem és személyes történetek kapcsolatáról, mint csak nagyon kevesen. Teszi ezt úgy, hogy történetek, történetszálak és helyszínek tucatjaival, szereplők százaival (!) zsonglőrködik anélkül, hogy egy pillanatra is megremegjen közben a keze. Ha csak egy könyvet tervezel venni idén, akkor javaslom, hogy az Én vétkem legyen az.

9 hozzászólás
>!
sztimi53 P
Jaume Cabré: Én vétkem

Jaume Cabré: Én vétkem A regények regénye

Azt hiszem már maga az ajánlás, hogy közel hétszáz oldalt két nap alatt befaltam, és utána odamerevedtem a lapok fölé, a gondolataim nem szabadultak. A cím is utalt rá, tele van a legnagyobb és apró hétköznapi bűnökkel, ugyanakkor átszövi a bűntudat. A katolikusok haragvó istenüktől való féleleméből eredő bűntudat, a zsidók túlélő bűntudata, a barátok, szerelmesek, családtagok hazugságaiból, elhallgatásaiból eredő bűntudata. Apáké, fiúké. Ha tudnám is pontosan mi az idő, ebben a könyvben akkor is értelmét vesztené, a teljes múlt századot végig lehet benne élni, de a távolabbi múltba is alászáll gyakran, nem csak időben, térben is csapong. A vezérfonal a hegedű története, vagyis a zenélő fáé, mely a hangszer testét adja, amihez bűn és vér tapad, amíg el nem jut Adriához, aki felidézi és meggyónja nekünk a hegedű történetét. A hegedűét, amin vajmi keveset játszanak. Amely sosem megélt emlékeket hív elő egy éppen felejtő emberben, segít bejárni a történelem zegzugait és felfedi vétségek armadáját. Nehezen tudom továbbadni a sok mindent, ami olvasáskor nekem adatott. Hogy mennyi izgalmas irodalmi utalás, micsoda zenei információk birtokába jutottam, és hogy a boldogtalan főhős elmélkedései során mennyi filozófiai diskurzusban részesített, még ha ezek néha képzelt barátok útján jutottak is tudomásomra.Olyan nekem tetsző gondolatokat közvetít, mondjuk, hogy érzelem és szenvedély nélkül játszani vétek (Beethoven is megmondta), és hogy az elégedetlenség szüli a művészt, hogy vannak bűnök, amiket nem lehet levezekelni. Ó, és az értekezések a gonoszról! Mindezek mellett apa-fiú regény is. Vajon az apák bűnei a fiakra szállnak? Nem tudtam jól megfogalmazni, ami szerettem volna, kifejezni, mennyire nagy olvasmányélmény volt. Ez az én vétkem.
Confiteor Deo omnipoténti
et vobis, fratres,
quia peccávi nimis
cogitatióne, verbo,
ópere et omissióne:
mea culpa, mea culpa,
mea máxima culpa.

13 hozzászólás
>!
ppeva P
Jaume Cabré: Én vétkem

Jaume Cabré: Én vétkem A regények regénye

Már a borítót látva tudtam, hogy kell nekem ez a könyv. Egy felnőtt könyvespolc előtt könyvért kepeszkedő gyerek! Mint a megelevenedő múlt…
Az idei évem egyik legnagyobb könyvélménye volt, egyik a három közül. A másik kettő – Nádas Péter: Világló részletek és Karl Ove Knausgård: Halál. Úgy látszik, ez a monumentális, nagyívű, téglányi méretű könyvek éve volt.
Egészen lenyűgözött, még az idő- és térbeli ugrások váratlansága is teljesen természetesnek hatott, és ehhez kellett Cabré zsenialitása. Egy pillanatra sem billentem ki a varázsa alól, akkor sem, ha egy párbeszédben a kérdés a jelen Barcelonájában hangzik el, a válasz meg a XVI. századi szerzetestől érkezik.
Mikor kinyitottam a könyvet, megnéztem az utolsó oldalakat, hátha van valami utószó vagy ilyesmi. Szeretem néha előre átrágni magam az utószavakon. De utószó nem volt, csak egy furcsa lista, ami felsorolta a szereplőket, hely és idő szerinti csoportosításban. Kicsit úgy, mint a színdarabok elején: Szereplők…… aztán felsorolják. De itt oldalakon keresztül ment a felsorolás. Ez annyira bizarrnak tűnt, és végigolvasva olyan jól szórakoztam rajta, hogy még nagyobb kedvvel vágtam bele az olvasásba. Annyira kíváncsi lettem, mit hoz ki ebből. És olvasás közben folyton hátralapozgattam, még akkor is, ha nyilvánvaló volt, hogy épp kiről kire váltottunk. Mintha valami kódolt térképen követtem volna nyomon a szereplőket.
Egyetlen apró problémám volt: zavart, hogy fogalmam sincs, hogyan kell kiejteni a katalán szereplők nevét. (Még úgy sem, hogy bőven gyűjtöttem már előtanulmányokat a Barca katalán játékosainak neve alapján…) De ezt a legkevésbé se hánytorgathatom fel az írónak. Vagy megtanulok katalánul (olvasni), vagy beletörődök.

(Bár igaza van @Kuszma-nak: jól mutatott volna a fenyő alatt, sőt, nagyon jól mutatna a polcomon is, én sajnos nem kaptam meg. Kénytelen voltam beérni egy könyvtári példánnyal.)

12 hozzászólás
>!
ziara P
Jaume Cabré: Én vétkem

Jaume Cabré: Én vétkem A regények regénye

Miután a Pamanot olvastam a szerzőtől jó pár éve, tudtam, mikor megjelent az Én vétkem, hogy nekem ezt olvasnom kell. Tavaly karácsonyra kaptam ajándékba, és azóta várja, hogy elolvassam. Tudtam, hogy nem olvashatom a mindennapok rutinjában, így ezt a könyvet vittem el a nyaralásunkra, és nem bántam meg.
Ez a könyv egy nagyívű tabló a világról, a történelemről és az egymást szerető, de egyébként gyarló, sokszor gyenge és gonosz emberekről. Adria Ardevol és a hegedűjének története rengeteg más ember sorsával fonódik össze, de mindegyik történet egy irányba mutat, mind ugyanazon elvek mentén helyezkedik el. Én teljesen azonosulni tudtam ezzel az eszmeiséggel és a szereplőkkel is.
IMÁDTAM. MINDEN SORÁT.

6 hozzászólás
>!
n P
Jaume Cabré: Én vétkem

Jaume Cabré: Én vétkem A regények regénye

Jobb, ha nem bízol bennem. A csupán egyetlen olvasónak szánt visszaemlékezés hazugságra hajló műfaj bizony, igyekszem majd mindig talpra esni, akár a macska; de azon leszek, hogy ne kanyarodjak el a valóságtól
Ez egy hatalmas mű. Méretre, súlyra, oldalszámra és nem utolsó sorban tartalomra. De én hoztam-vittem-cipeltem mindenhova (még a fogorvoshoz is, de ott a gondolataim máshol jártak és közben egy akváriumot néztem, terelve a bennem lévő félelmet, sikerrel.) Én azt mondom, hogy nem érdemes kihagyni ezt a könyvet, bele kell kezdeni, és olvasniolvasniolvasni, mert nagyon érdekesen van megírva. Meg kell szokni, hogy ki mikor kivel beszél és hol és hogyan és mit és miért. De menni fog! Bátran ajánlom! Most azért egy kicsit örülök, hogy pár perc múlva indulok dolgozni és nem őt viszem magammal (de csak mert kicsi a táskám) hanem egy másik könyvet, amit az éjjel még el is kezdek. (Terézia Mora: Az egyetlen ember a kontinensen )

Még egy kis kiegészítést hozzáírok, mert most volt időm a könyvről írtaknak utánanézni és Cabré bizony annál is többet érdemel, hogy én a fogorvoshoz is viszem. Szóval: 8 évig írta a regényt. Érdekessége, hogy Adriá, akit központi figuraként olvasunk, rá fókuszálunk, a regény megírásának első két évében nem is volt főszereplője a történetnek. A narráció érdekességét viszont jól éreztem, mert az elbizonytalanítás (a mikor ki beszél) az szándékos volt az író részéről. Ezzel, mintegy bevonja az olvasót, szerintem remek feszültséget okozva. A könyv elbeszélésnek indult, de közel 700 oldal lett.
http://librarius.hu/2014/11/14/jaume-cabre-spanyol-sajt…

A katalánokról, a bevándorlókról, Európáról:
http://m.magyarnarancs.hu/konyv/nem-tudom-mi-var-ram-93439…

És, hogy mitől lett a regények regénye? Többek között ettől is (a kiinduló történetről): Ez a regény kétszázadik oldala körül bukkan fel, ahol a gironai főinkvizítor, Nicolau Eimeric kerül szóba. Az ő figurája alakul át aztán Rudolf Höss, az auschwitzi táborparancsnok alakjává. Az már korábban is foglalkoztatott, hogyan jelenhetne meg ugyanaz az személy több időben. Minthogy egy ötszáz évet felölelő történetről van szó, úgy éreztem, hogy maguk a szereplők alakulnak át egy másikká. Ekkor kezdtem az említett, elbeszélésnek szánt történeten gondolkozni, de egyre több résztörténet jutott az eszembe, és egyre bonyolultabbá vált az, ami később maga a regény lett.

Most már nem mondok többet róla, szerintem meggyőző voltam. :)

4 hozzászólás
>!
eme P
Jaume Cabré: Én vétkem

Jaume Cabré: Én vétkem A regények regénye

Tetszik?
Naggyon.
Naggyon?
Naggyon-naggyon.

Mint minden igazi nagyregény, amely eléggé ráérősen hömpölyög ahhoz, hogy nyugodtan be tudd lakni tereit, együtt tudj látni, érezni, lélegezni szereplőivel. Cabré regénye képes arra, hogy világába csalogassa az olvasót, annak ellenére, hogy bár magabiztosan, nagyon precízen kiszámítva kezeli az idősíkokat és az elbeszélői szólamokat, azok nemcsak egymást váltogatják, hanem egymásba olvadnak, egymásba tűnnek akár egy mondaton belül is. Picit emlékeztet Vargas Llosa elbeszélői technikájára.

A csavart azonban számomra nem is az idősíkkezelés vagy az elbeszélhetőség és emlékezés problémáiból (l. Alzheimer) adódó érdekes narráció jelenti, hanem az egymásba sejlő alakok rajza, akiket a Vial, a Storioni hegedű és a pardáci madonnás medál köt össze évszázadokon át. Az évszázadokból kiemelt gócpontok a gonosz történelmét rajzolják ki, a terror, diktatúrák és kiszolgáltatottság világát az inkvizíciótól Francóig és a KZ-ektől Kongóig. Az ember pedig, függetlenül attól, hogy Jachiamnak, Miguelnek, Felixnek vagy Adriának hívják, ott botorkál tétován az időben, szüntelenül cipelve saját (és gyakran elődei) bűnének terhét és tudatát. Az idős, a felejtés kórjával küzdő Adria számára pontosan ez a tudat a fontos – a tettekért, kudarcokért és sikerekért való felelősség tudata, még akkor is, ha a személyes döntés lehetősége néha igencsak kétségessé válik. Ez a felismerés irányítja a titkokkal, kérdésekkel, bűnökkel és magánnyal terhes sorsoknak, a lélek portréinak kirajzolódását a történelem hátteréből. És talán ez a felismerés vezeti el Adriát ahhoz, hogy néha önmagából kilépve, önmagától eltávolodva harmadik személyben mesélje saját történetét, sőt, más, időben-térben távoli alakokkal összemossa saját alakját, lehetőséget teremtve ezáltal a magány feloldására (esetleg másként való megélésére) az örök emberi felismerése révén.
A két fent említett metaforikus tárgy, a hegedű és a medál is mintha ugyanezt a célt szolgálná – előbbi a művészet jelképeként az emberiség esztétikai akaratának állandóságára is emlékeztet, utóbbi nem annyira a hithez kapcsolódik, inkább óvó talizmán.*
Mert nem csak a gonosz vonul végig a századokon. Adriát és társait végigkíséri a szépség, a művészet, a Laura- és Beatrice- szerelmek, a barátságok és hűségek is – a kkurva nagy véletlenek, az ember életét megváltoztató létezések.

Nagyon tetszett, ahogy Cabré a különböző motívumokat, témákat ilyen kompakt egységbe szőtte, ráadásul úgy, hogy a regény végig olvasmányos maradt. Nemcsak Adria története, de a mellékszálak is elevenek, fenntartják az olvasó érdeklődésést, nyomozásra késztetik, az összekuszálódó szálak kibogozására. Közben meg mindenből kapunk egy kis ízelítőt: egy leheletnyi filozófiát, picit több történelmet, erkölcsi-etikai kérdések sokaságát, egy kis humort, főleg a seriff és a törzsfőnök jóvoltából, érdekes karaktereket, egy az elején megnevezetlen, ám később az egész történet értelmét megadó megszólítottat, az egyetlen olvasót
Álmot, Arkádiát, Anima Hadrianit…

* Talán az sem véletlen, hogy a katalán nyelven alkotó, függetlenségpárti Cabré választása épp a Trento autonóm tartományhoz tartozó Pardacra esett, ráadásul így, ladinul használt nevén és nem a hivatalos olasz Predazzóként. (l. még a Santa Madonna/Maria dai Ciüf ünnepet).

9 hozzászólás
>!
dacecc P
Jaume Cabré: Én vétkem

Jaume Cabré: Én vétkem A regények regénye

Vannak olyan meghatározó könyvek, amelyek egy életre beíródnak az olvasóba, és magával viszi őket ki tudja meddig, talán egészen sokáig és messzire, ameddig csak él. Aki egy kicsit is ismer engem, az már unalomig hallhatta, hogy mekkora hatással volt rám Proust, és én úgy gondolom, hogy Cabréra is. Ezt nemcsak abból gondolom, hogy megemlékezik róla egy mondatban, hanem a szöveg érzékenységéből is, melankolikus hangulatából, amely ad egy atmoszférát a történetnek, ami miatt számomra letehetetlen könyv lett az Én vétkem.
Hosszú regény, súlyos mondanivalóval, szerteágazó szálakkal, amiket magabiztosan fog össze és helyez a helyükre az író a kellő időben, remek érzékkel létrehozva párhuzamokat, egymást kiegészítő gondolatiságot és áthallásokat a cselekmények közt. Mindezek ellenére biztosan van hibája a könyvnek, nekem is volt ahol úgy éreztem, hogy elbizonytalanodott a szerző hangja az egészhez képest, de az összképet tekintve ez megbocsátható véteknek tekinthető. Én minden egyes sorát élveztem és bátorítok mindenkit, hogy próbáljon rá, mert egészen különleges, amit nyújt.

2 hozzászólás
>!
Turms P
Jaume Cabré: Én vétkem

Jaume Cabré: Én vétkem A regények regénye

Nehezen indult a kapcsolatom ezzel a könyvvel. Háromszor is levettem a polcról, beleolvastam, aztán valahogy mindig vissza is tettem, mire negyedszerre végül nekiduráltam magam. De még ezután is sokáig fanyalogtam magamban, hogy jó, jó, értem én, mitől jó könyv ez, és miért szeretik annyian, de valahogy nehezen tudta áttörni a köztünk lévő falakat. Szinte biztosan az is közrejátszott ebben, hogy elég rossz időszakomban kezdtem bele, amikor – már lehetne ennyi eszem – valami könnyedebb műfajt kell választani, hogy segítse az embert kikapcsolódni. Azért szépen lassan csak belelendültem a történetbe, bár egy jó ideig épp a főszál volt az, ami leginkább hidegen hagyott, a főhős karaktere sokáig szinte teljesen közömbös volt számomra, a múltban és/vagy főhősünk képzeletében játszódó mellékszálakat viszont érdekesnek találtam. Végül a könyv háromnegyede táján, amikor a főszál is elérte csúcspontját, megadtam magam, és onnan már alig tudtam letenni.
A könyvnek tulajdonképpen két főhőse is van: egyikük Adrià Ardèvol, egy katalán könyv-, műtárgy- és komolyzene-rajongó művészettörténész, a másik pedig a tulajdonában lévő 18. századi Storioni hegedű, a Vial – igen, a hegedű is saját névvel bír, ezzel is erősítve főszereplő mivoltát. Miközben emberi főhősünk életútját nagyjából időrendben végigkövetjük, állandó kitérőket teszünk térben és időben, amelyek során többnyire a vagyont érő hegedű – békésnek sajnos legkevésbé sem mondható – történetéből, a vele valaha kapcsolatba került emberek sorsából ismerhetünk meg epizódokat. Ráadásul mindezt úgy, hogy az író állandóan váltogatja az elbeszélő szemszögét, Adrià Ardèvol professzor hol egyes szám első személyben szólal meg, hol meg egyes szám harmadik személyben beszél magáról, és nagyon gyakori az is, hogy erre a nézőpontváltásra egy mondaton belül kerül sor! Ugyanígy bánik a tér- és idősíkokkal is. Elkezd egy párbeszédet, és hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy már egészen mások beszélgetnek, más helyen és más korban. Néha pedig szándékosan össze is mos korokat és szereplőket, ennek egyik legszebb példája, amikor az inkvizíció egyik főpapjának alakját „vegyíti” egy auschwitzi táborparancsnokkal – nagyon látványosra sikerült a párhuzam, számomra ez a könyv egyik legemlékezetesebb momentuma. Ez így elmondva zavarosnak tűnhet, de nem kell megijedni tőle, Jaume Cabré biztos kézzel uralja ezt a szokatlan elbeszélői stílust, az olvasó hamar belerázódik, és megszokja a váltásokat.
A szerteágazó történetek a bűn központi eleme köré szerveződnek, a könyv szinte minden szereplője cipel magával valamilyet, amelyek nagyon széles skálán mozognak; van, ami nem is valódi bűn, csak elkövetője érzi annak, a másik végletben pedig valóban megbocsáthatatlan és jóvátehetetlen szörnyűségek állnak. Ugyanígy nagyon sokféle és elgondolkodtató a bűnösök hozzáállása a bűnbánat és a bűnbocsánat kérdéseihez is. Az erkölcsi mondanivaló azonban nem nyomja agyon a cselekményt, így szerteágazó és jól megírt történetek csokraként is élvezhető a könyv.

>!
Futóhomok P
Jaume Cabré: Én vétkem

Jaume Cabré: Én vétkem A regények regénye

Egy évig vágytam ennek a monstrumnak az olvasására, mivel már az utolsó oldalak könyvesbolti fellapozása is felcsigázott: szerepel benne egy helyszínekhez és századokhoz sorolt szereplőcsoportosítás, ami önmagában is elgondolkodtató. Nevek, amikhez többnyire még nem tudsz történetet csatolni; a cimkékhez (késő középkori kolostori világ; 20. századi kongói események; Barcelona – 40-es és 50- es évek; nácizmus a II. vh. idején stb.) azonban valószínű, hogy igen. Korábban már olvastam ezt, így nagyon el tudtam képzelni, hogy Cabré ennyi mindent egymásra fog pakolni egy könyvben. Olvasás közben ugyan világossá vált, hogy a mondaton belüli korszakmegugrások magasiskolája A Pamano zúgásában van, na de ezúttal jóval több regény roskadozik egymás alatt, fölött és mellett. Igen, roskadozik, de kit érdekel, amíg 700 oldalból ötszázat legalább azzal a fenséges érzéssel olvastam végig, hogy igen, ”megy könyvek által elébb a világ”! Valaki képes nyolc éven át (2003-2011 között készült a könyv) kézben tartani az ennyi szálon átvezetett gondolatmenetét! Amiből Adria Ardevol, az Alzheimer-kórral diagnosztizált főhős regénye szerintem gyönyörű és szokatlan lélektani ívvé áll össze a mű végére. Akadt olyan történelmi kacskaringó, ami talán félkész maradt, de hatástalan és néma semmiképp, hiszen minden mellékvonalat épp egy örökké úton lévő Storioni-hegedű története kapcsol egybe.
„Ezt a regényt 2011. január 27-én, Auschwitz felszabadításának évfordulóján nyilvánítottam végleg befejezetlennek.” – olvashatjuk a záradékban, ami talán színpadiasan cseng, főleg így kiidézve, de az igazán jó könyveknek tényleg nincs vége az utolsó fejezettel. Ez is ilyen.

6 hozzászólás

Népszerű idézetek

>!
Chöpp 

De gyereknek lenni azt jelenti, hogy képes vagy megérezni a szennyes sárban nyíló virág illatát. Meg hogy boldog lehetsz azzal az öttengelyes kamionnal is, amelyet egy kalapdobozból fabrikálsz.

249. oldal

Jaume Cabré: Én vétkem A regények regénye

Kapcsolódó szócikkek: gyerekkor
4 hozzászólás
>!
Kuszma P

Valamikor régen, amikor a Föld még lapos volt, és a vakmerő utazók a világ végére érve hideg ködbe ütköztek, vagy lezuhantak a sötét mélységbe, élt egy derék ember, aki elhatározta, hogy Istennek, a mi Urunknak szenteli az életét. Nicolau Eimericnek hívták, katalán származású volt, és idővel a gironai Domonkos-rendi kolostor teológiaprofesszoraként szerzett hírnevet. Hitbuzgalma nyomán az eretnek gonoszság ellen küzdő Inkvizíció erőskezű vezetője lett Katalóniában és a Valenciai Királyságban. Nicolau Eimeric Baden-Badenben született 1900. november 25-én; rövid úton SS Obersturmbannführerré nevezték ki, és miután kitűnően helytállt mint Auschwitz Oberlagerführere, 1944-ben újra kézbevehette a tábor gyeplőjét, hogy megoldja a magyar problémát. Egy hivatalos nyilatkozatban förtelmes eretnekségnek bélyegezte a Mallorcai Királyság katalán szülötte, a megátalkodott Ramon Llull könyvét, a Philosophica amorist, és ugyancsak förtelmes eretneknek bélyegzett mindenkit, aki Valenciában, Alcoiban, Barcelonában vagy Zaragozában, Alcanyísban, Montpellier-ben vagy bárhol másutt olvassa, terjeszti, tanítja, másolja és a fejében forgatja Ramon Llull mételyező, eretnek tanait, amelyek nem Krisztustól, hanem az ördögtől valók. Lejegyeztem ma, Girona városában, 1367 július havának 13. napján.

253. oldal

Jaume Cabré: Én vétkem A regények regénye

8 hozzászólás
>!
Citrompor P

Néha újra is kell olvasnom a könyveket, de csak azt, ami érdemes az újraolvasás privilégiumára.

503. oldal

Jaume Cabré: Én vétkem A regények regénye

Kapcsolódó szócikkek: könyv · olvasás
3 hozzászólás
>!
Chöpp 

(…) kérem, ne hagyja abba a gondolkodást, és olykor írja le a gondolatait.

452. oldal

Jaume Cabré: Én vétkem A regények regénye

>!
pepege MP

Isaiah Berlin letette a könyvet az asztalra, és azt mondta, minden nap sokat olvasok, és mindennap rádöbbenek, hogy még szinte semmit sem olvastam. Néha újra is kell olvasnom könyveket, de csak azt, ami érdemes az újraolvasás privilégiumára.
– És mi érdemes erre a privilégiumra? – kérdezte Bernat, egészen úgy, ahogy Adria tette volna.
– Az olvasó lenyűgözésének a képessége; hogy ámulatba ejtsen a bölcsesség, amely az újraolvasott könyvből árad, vagy a szépség, amelyet teremt. Bár az újraolvasás a természeténél fogva ellentmondást szül.
– Ezt hogy érted, Isaiah? – szakította félbe Aline néne.
– Az a könyv, amelyet nem érdemes újraolvasni, első olvasásra sem érdemes.
A vendégeire nézett.
– Nem kínálod meg őket teával?
Aztán a könyvre pillantott, és már el is felejtette a gyakorlatias javaslatot. Folytatta:
– Csakhogy mielőtt elolvastuk volna, nem tudtuk, hogy nem érdemes-e az újraolvasásra.

503. oldal

Jaume Cabré: Én vétkem A regények regénye

3 hozzászólás
>!
Morpheus

    – Isten vagy a jövő nevében ölni egy és ugyanaz. Ha az alapja ideológiai, akkor ott nincs empátia vagy szánalom. Akkor hidegvérrel ölnek, minden lelkifurdalás nélkül. Akár a pszichopata gyilkos.

479. oldal

Jaume Cabré: Én vétkem A regények regénye

>!
Chöpp 

Az igazi művészet valamiféle elégedetlenségből ered. A boldog ember nem kreatív.

291. oldal

Jaume Cabré: Én vétkem A regények regénye

>!
Chöpp 

    Véget ér ez a hosszú levél, amelyet neked írtam. Rövidet írni nem volt időm, ezért írtam ezt a hosszút. Annyi sok lázas nap után eljött a pihenés ideje. Itt az ősz. Hajnalodik, meg kell vonni a végső mérleget. Ma örökre holnap van.

674. oldal

Jaume Cabré: Én vétkem A regények regénye

>!
Chöpp 

    – Aki egyszer belekóstol a művészet szépségébe, annak megváltozik az élete. Ha egyszer meghallgatod a Monteverdi-kórust, megváltozik az életed. Ha közelről látsz egy Vermeert, megváltozik az életed; miután elolvasod Proustot, már nem vagy ugyanaz az ember. De azt nem tudom, hogy miért.

425. oldal

Jaume Cabré: Én vétkem A regények regénye

Kapcsolódó szócikkek: művészet
>!
Chöpp 

     – Nincs étvágyad, aranyoskám?
     – Nincs. Olvasni akarok.
     – Neked betűlevest kellene főznünk.
     – Azt hát.

525. oldal

Jaume Cabré: Én vétkem A regények regénye

Kapcsolódó szócikkek: könyvmoly

Hasonló könyvek címkék alapján

Lisa Genova: Megmaradt Alice-nek
Cecilie Enger: Anyám ajándékai
Szikszay Tamás: Kenyér Elemér
Patricia R. Callone – Connie Kudlacek: Alzheimer a családban
Hoffmann Ildikó: Nyelv, beszéd és demencia
Klaus Tiedemann – Jürgen Vormann: Anti-Alzheimer kúra
Debra Dean: Leningrádi Madonnák
Horváth Szilveszter – Petrovics Zsuzsa: Alzheimer nyavalya
Stéphane Servant: Tűzkeresztség
Kip Langello: Az Alzheimer-kúra