Én ​vétkem 94% 306 csillagozás

Ezek a nagy, minőségi életregények (lásd még: Rushdie Az éjfél gyermekei-t) a huszonnégy villás agancsú gímszarvasok a szépirodalom zöldellő erdejében. Már puszta méretük tiszteletet parancsol a kritikusoknak, és univerzális témakezelésük lehetővé teszi, hogy az olvasók lehető legszélesebb rétegének tetszését elnyerjék – különösen, ha az a fránya kiadó* ezzel a ha akarom, érzelmes, ha akarom, elegáns borítóval kimaxolja a vásárlói célcsoportot**. Ha belegondolok, elég kockázatkerülő irodalmi forma ez, mert történetre tulajdonképpen nincs is szükség hozzá: időnként haljon meg valaki, időnként szeressenek egymásba szereplők, aztán esküdjenek bosszút, esetleg ha van háború a közelben, menjenek el oda. Vagy a háború jöjjön ide. És már kész is vagyunk. No, ha ilyen egyszerű, miért van olyan kevés belőle? teszi fel a kérdést a rafinált értékelésolvasó.

Nos, négy követelménynek azért meg kell felelnie annak, ki ilyen könyv írására adja a fejét – és ez a négy elem egyidejűleg igen ritkán van jelen egyetlen prózaíró koponyájában. 1.) A szereplők (különösen a főszereplő) legyenek annyira megélhetőek, hogy a könyv felénél az olvasó már testi-lelki jóbarátainak tartsa őket. 2.) Olyan atmoszférát kell kialakítani, ami nem nyomja el a mesét, de folyamatosan érezzük, hogy létező, lélegző térben és időben vagyunk. 3.) Működjön a drámai gépezet (ebben John Irving minden modorossága ellenére igazi profi). Legyen kifutása az eseményeknek, minden történés egyetlen irányba mutasson: vezessen el minket a megrázó, megdöbbentő, lórugáshoz hasonlatos végkifejletig. Még inkább leegyszerűsítve: a szereplők ne össze-vissza haljanak meg, hanem szépen fokozatosan. 4.) Ne spóroljon a szerző a tintával. Jusson mindenre idő, hömpölyögjön ráérősen a szöveg. Hadd fogja a fejét a lektor, hogy már megint itt egy ezeroldalas kézirat.

Ennyi. És Cabré van olyan jó író, hogy ezeknek a követelményeknek hajnali háromkor, legszebb álmából felriasztva is megfeleljen, így az Én vétkem nem is lehet más (a tényleg elhanyagolható lendületvesztésektől vagy túlzásoktól eltekintve), mint egy olyan szöveg, ami beszívja az embert, és amit színtiszta élvezet olvasni.

Ráadásul van egy eleme ennek a gigásznak, amivel sikerült zseniálisan megfűszerezni a szöveget: elbeszélőnk, Adria Ardevol (aki mellesleg könyv- és kéziratmániás kultúrtörténész, ami újabb jópont a bibliofil olvasóknál) agyát ugyanis időnként írás közben mintha átkapcsolná valaki. Így fordulhat elő, hogy az E/1-es elbeszélői sík egyszeriben E/3 lesz, mintha Ardevol hirtelen kívülről nézné Ardevolt. Vagy hogy elbeszélőnk gyermekkori játékaival, Fekete Sas törzsfőnökkel és Carson seriffel folytat termékeny dialógusokat. És így fordulhatnak elő azok a melegváltások, amikor a jelenkori eseménysor a bekezdés vagy párbeszéd közepén (!) átvált egy középkori, esetleg II. világháborús történetbe, aztán egyik a másikba, aztán vissza, ésatöbbi, ésatöbbi (a 24. fejezet egészen káprázatos: http://moly.hu/idezetek/419898). Az, hogy a könyv ezzel együtt nem válik áthatolhatatlan bozóttá a mezei olvasó számára sem, Cabré ügyességét dicséri, aki ügyesen kombinálja ezt a módszert a szellős, pörgős dialógusokkal, és a hagyományosan szívszakasztó epikus jelenetekkel.

Szóval tökös kis nagyregény ez. Lehet kérni ajándékba.

* Meg kell adni, a Libri most nagyon odatette magát, a könyv szép, a fordítás kiváló, és a szerkesztésben sem találtam nagyobb hibát.
** Az már megint más kérdés, hogy a vásárló elolvassa-e. De igen jól mutat a polcon, és a fenyő alatt.

Most úgy érzem az egyik legnagyobb, legtökéletesebb és legelgondolkodtatóbb nagyregény, amit valaha olvastam. Az egyik legjobb alkotás a bűnről, és, ha nem is a bűnhődésről, de a bűnök jóvátételéről és a megbocsátásról.

Olvastam és imádom Krasznahorkai László, Bartis Attila vagy Oravecz Imre műveit, olvastam és szeretem Cormac McCarthy, J.M. Coetzee, W.G. Sebald vagy Michel Houellebecq valamennyi művét, nagy kedvencem José Saramago, Ian McEwan és Gao Xingjian is; alig várom, hogy végre újra jöjjön valami Christoph Ransmayrtől, vagy végre valaki felfedezze idehaza is D.M. Thomast. Hogy miért kezdem ezzel a felsorolással? Mert, ha válaszolnom kellene arra a roppant banális, és egy rendszeresen szépirodalmat olvasó ember számára gyakorlatilag értelmezhetetlen kérdésre, miszerint melyik könyvet vinnéd magaddal egy lakatlan szigetre (mintha egy könyv elég lenne), akkor alighanem mégsem a fent említett zseniális alkotók egyik művét, hanem Jaume Cabré Én vétkem című nagyregényét választanám, mert ebben a könyvben gyakorlatilag megvan minden, amiért olvasni egyáltalán érdemes.

Az 1947-ben született katalán szerző szerencsére már idehaza sem ismeretlen, főbb művei elérhetők magyarul, jelen könyve is megjelent már néhány éve a Libri gondozásában, ám így is roppant örömteli, hogy idén A Pamano zúgásával együtt újra kiadta azt a Jelenkor.

Cabré ebben az összegző művében kísérletet tesz arra, hogy összefoglalja az európai (és világ) történelem, a művészetek szinte valamennyi ágának, valamint ebbe a roppant kegyetlen világba vetett (nagybetűs) Embernek a küszködését egy, nyugodtan mondhatom, felejthetetlen alkotásban. Fogalmam sincs, hogy hány szálon, hány koron és hány helyszínen zajlik ez a történet, de az biztos, hogy talán senki más nem lenne képes ennyire összetartani ezeket a szálakat, mint a katalán mester. Az a mester, aki egyébként a narráció egyik legragyogóbb virtuóza, hisz nála gyakorlatilag minden lehetséges elbeszélésmód szerepel, amivel csak találkozhatunk a világirodalomban, mégpedig olyan extremitással karöltve, hogy akár egy mondaton belül repülhetünk évszázadokat az időben, válthatunk narrátort vagy eseményszálat; az Én vétkem azonban mégsem lesz egy pillanatra sem zavaros, érthetetlen vagy erőltetett.

Ennek az oka az – Cabré vitathatatlan zsenialitásán túl –, hogy olyan elbeszélőt választott, aki egyfelől roppant művelt (Adriá Ardévol egy zeneszerető műgyűjtő, akit bár roppant mód meggyötört az élet, még a halál árnyékának völgyében sem hagy fel a gondolkodással), másfelől pedig Alzheimer-kórja miatt már szétesőfélben van a személyisége, így saját gondolataiból egy pillanat alatt ki tud esni, hogy egy másik történetben találja magát. Az egyik pillanatban még a huszadik században éli világát, a másikban már egy középkori szerzetes bőrébe bújik, miközben persze nemcsak a történelmi, művészeti eseményeket követjük nyomon, hanem a katalán férfi személyes történetét a titokzatos apával, a rideg anyával és a nagy szerelemmel együtt. Sőt, még az apjától örökölt csodálatos Storioni hegedű sorsát is, ami egy középkori bűncselekménytől kezdve, évszázadok zűrzavarán és az auschwitzi poklon át elvezet napjainkba, hogy összetartsa az egyes szálakat, és ezáltan nemcsak Adriának, de nekünk is alkalmunk nyílik arra, hogy elgondolkodjunk a világunkat markában tartó Gonosz természetén.

A könyv tele van kisebb-nagyobb bűnökkel, egyéniekkel és történelmiekkel, a korábbi tettek miatt érzett bűntudattal és annak hiányával, miközben évszázadokkal korábban tett utalások érnek váratlanul célba a jelenben. Így olyan képzettársítások kapcsolódnak egymáshoz, mint mondjuk a katolikus egyház és a totalitárius rendszerek, egy középkori pap és egy jelenkori kereskedő között, amit korábban nem is sejtettünk – miközben megszakíthatatlan sorban filozófiai mélységű gondolatok bukkannak elő a fájdalommal, szeretettel és haraggal teli történetek mögül a fordító, Tomcsányi Zsuzsanna hibátlan tolmácsolásában.

Jaume Cabré úgy képes beszélni az emberi kapcsolatokról, a szerelemről, a bűnről és – na nem a bűnhődésről, hanem – a bűnök jóvátételéről, a világtörténelem és személyes történetek kapcsolatáról, mint csak nagyon kevesen. Teszi ezt úgy, hogy történetek, történetszálak és helyszínek tucatjaival, szereplők százaival (!) zsonglőrködik anélkül, hogy egy pillanatra is megremegjen közben a keze. Ha csak egy könyvet tervezel venni idén, akkor javaslom, hogy az Én vétkem legyen az.

Cabré (e)zt a re­gényt 2011. ja­nu­ár 27-én, Ausch­witz fel­sza­ba­dí­tá­sá­nak év­for­du­ló­ján nyil­vá­ní­tot­ta(m) vég­leg be­fe­je­zet­len­nek. spoiler
A befejez(het)etlen tehát ezzel bevégeztetett. Mit lehet, vagy még inkább, mit érdemes ehhez még hozzátenni? Talán csak annyit, amennyit Bernat makog el a végén:
Az én bű­nöm, tu­dom jól, de kép­te­len va­gyok le­mon­da­ni a könyv­ről.
Con­fi­te­or. Mea cul­pa.

Ha érezted már regény utolsó lapjain, hogy lánctalpak taposnak, akkor csak tedd fel bátran a kérdést: Hol a Nobel…?

Azt hiszem már maga az ajánlás, hogy közel hétszáz oldalt két nap alatt befaltam, és utána odamerevedtem a lapok fölé, a gondolataim nem szabadultak. A cím is utalt rá, tele van a legnagyobb és apró hétköznapi bűnökkel, ugyanakkor átszövi a bűntudat. A katolikusok haragvó istenüktől való féleleméből eredő bűntudat, a zsidók túlélő bűntudata, a barátok, szerelmesek, családtagok hazugságaiból, elhallgatásaiból eredő bűntudata. Apáké, fiúké. Ha tudnám is pontosan mi az idő, ebben a könyvben akkor is értelmét vesztené, a teljes múlt századot végig lehet benne élni, de a távolabbi múltba is alászáll gyakran, nem csak időben, térben is csapong. A vezérfonal a hegedű története, vagyis a zenélő fáé, mely a hangszer testét adja, amihez bűn és vér tapad, amíg el nem jut Adriához, aki felidézi és meggyónja nekünk a hegedű történetét. A hegedűét, amin vajmi keveset játszanak. Amely sosem megélt emlékeket hív elő egy éppen felejtő emberben, segít bejárni a történelem zegzugait és felfedi vétségek armadáját. Nehezen tudom továbbadni a sok mindent, ami olvasáskor nekem adatott. Hogy mennyi izgalmas irodalmi utalás, micsoda zenei információk birtokába jutottam, és hogy a boldogtalan főhős elmélkedései során mennyi filozófiai diskurzusban részesített, még ha ezek néha képzelt barátok útján jutottak is tudomásomra.Olyan nekem tetsző gondolatokat közvetít, mondjuk, hogy érzelem és szenvedély nélkül játszani vétek (Beethoven is megmondta), és hogy az elégedetlenség szüli a művészt, hogy vannak bűnök, amiket nem lehet levezekelni. Ó, és az értekezések a gonoszról! Mindezek mellett apa-fiú regény is. Vajon az apák bűnei a fiakra szállnak? Nem tudtam jól megfogalmazni, ami szerettem volna, kifejezni, mennyire nagy olvasmányélmény volt. Ez az én vétkem.
Confiteor Deo omnipoténti
et vobis, fratres,
quia peccávi nimis
cogitatióne, verbo,
ópere et omissióne:
mea culpa, mea culpa,
mea máxima culpa.

Már a borítót látva tudtam, hogy kell nekem ez a könyv. Egy felnőtt könyvespolc előtt könyvért kepeszkedő gyerek! Mint a megelevenedő múlt…
Az idei évem egyik legnagyobb könyvélménye volt, egyik a három közül. A másik kettő – Nádas Péter: Világló részletek és Karl Ove Knausgård: Halál. Úgy látszik, ez a monumentális, nagyívű, téglányi méretű könyvek éve volt.
Egészen lenyűgözött, még az idő- és térbeli ugrások váratlansága is teljesen természetesnek hatott, és ehhez kellett Cabré zsenialitása. Egy pillanatra sem billentem ki a varázsa alól, akkor sem, ha egy párbeszédben a kérdés a jelen Barcelonájában hangzik el, a válasz meg a XVI. századi szerzetestől érkezik.
Mikor kinyitottam a könyvet, megnéztem az utolsó oldalakat, hátha van valami utószó vagy ilyesmi. Szeretem néha előre átrágni magam az utószavakon. De utószó nem volt, csak egy furcsa lista, ami felsorolta a szereplőket, hely és idő szerinti csoportosításban. Kicsit úgy, mint a színdarabok elején: Szereplők…… aztán felsorolják. De itt oldalakon keresztül ment a felsorolás. Ez annyira bizarrnak tűnt, és végigolvasva olyan jól szórakoztam rajta, hogy még nagyobb kedvvel vágtam bele az olvasásba. Annyira kíváncsi lettem, mit hoz ki ebből. És olvasás közben folyton hátralapozgattam, még akkor is, ha nyilvánvaló volt, hogy épp kiről kire váltottunk. Mintha valami kódolt térképen követtem volna nyomon a szereplőket.
Egyetlen apró problémám volt: zavart, hogy fogalmam sincs, hogyan kell kiejteni a katalán szereplők nevét. (Még úgy sem, hogy bőven gyűjtöttem már előtanulmányokat a Barca katalán játékosainak neve alapján…) De ezt a legkevésbé se hánytorgathatom fel az írónak. Vagy megtanulok katalánul (olvasni), vagy beletörődök.

(Bár igaza van @Kuszma-nak: jól mutatott volna a fenyő alatt, sőt, nagyon jól mutatna a polcomon is, én sajnos nem kaptam meg. Kénytelen voltam beérni egy könyvtári példánnyal.)

Jobb, ha nem bízol bennem. A csupán egyetlen olvasónak szánt visszaemlékezés hazugságra hajló műfaj bizony, igyekszem majd mindig talpra esni, akár a macska; de azon leszek, hogy ne kanyarodjak el a valóságtól
Ez egy hatalmas mű. Méretre, súlyra, oldalszámra és nem utolsó sorban tartalomra. De én hoztam-vittem-cipeltem mindenhova (még a fogorvoshoz is, de ott a gondolataim máshol jártak és közben egy akváriumot néztem, terelve a bennem lévő félelmet, sikerrel.) Én azt mondom, hogy nem érdemes kihagyni ezt a könyvet, bele kell kezdeni, és olvasniolvasniolvasni, mert nagyon érdekesen van megírva. Meg kell szokni, hogy ki mikor kivel beszél és hol és hogyan és mit és miért. De menni fog! Bátran ajánlom! Most azért egy kicsit örülök, hogy pár perc múlva indulok dolgozni és nem őt viszem magammal (de csak mert kicsi a táskám) hanem egy másik könyvet, amit az éjjel még el is kezdek. (Terézia Mora: Az egyetlen ember a kontinensen )

Még egy kis kiegészítést hozzáírok, mert most volt időm a könyvről írtaknak utánanézni és Cabré bizony annál is többet érdemel, hogy én a fogorvoshoz is viszem. Szóval: 8 évig írta a regényt. Érdekessége, hogy Adriá, akit központi figuraként olvasunk, rá fókuszálunk, a regény megírásának első két évében nem is volt főszereplője a történetnek. A narráció érdekességét viszont jól éreztem, mert az elbizonytalanítás (a mikor ki beszél) az szándékos volt az író részéről. Ezzel, mintegy bevonja az olvasót, szerintem remek feszültséget okozva. A könyv elbeszélésnek indult, de közel 700 oldal lett.
http://librarius.hu/2014/11/14/jaume-cabre-spanyol-sajt…

A katalánokról, a bevándorlókról, Európáról:
http://m.magyarnarancs.hu/konyv/nem-tudom-mi-var-ram-93439…

És, hogy mitől lett a regények regénye? Többek között ettől is (a kiinduló történetről): Ez a regény kétszázadik oldala körül bukkan fel, ahol a gironai főinkvizítor, Nicolau Eimeric kerül szóba. Az ő figurája alakul át aztán Rudolf Höss, az auschwitzi táborparancsnok alakjává. Az már korábban is foglalkoztatott, hogyan jelenhetne meg ugyanaz az személy több időben. Minthogy egy ötszáz évet felölelő történetről van szó, úgy éreztem, hogy maguk a szereplők alakulnak át egy másikká. Ekkor kezdtem az említett, elbeszélésnek szánt történeten gondolkozni, de egyre több résztörténet jutott az eszembe, és egyre bonyolultabbá vált az, ami később maga a regény lett.

Most már nem mondok többet róla, szerintem meggyőző voltam. :)

Miután a Pamanot olvastam a szerzőtől jó pár éve, tudtam, mikor megjelent az Én vétkem, hogy nekem ezt olvasnom kell. Tavaly karácsonyra kaptam ajándékba, és azóta várja, hogy elolvassam. Tudtam, hogy nem olvashatom a mindennapok rutinjában, így ezt a könyvet vittem el a nyaralásunkra, és nem bántam meg.
Ez a könyv egy nagyívű tabló a világról, a történelemről és az egymást szerető, de egyébként gyarló, sokszor gyenge és gonosz emberekről. Adria Ardevol és a hegedűjének története rengeteg más ember sorsával fonódik össze, de mindegyik történet egy irányba mutat, mind ugyanazon elvek mentén helyezkedik el. Én teljesen azonosulni tudtam ezzel az eszmeiséggel és a szereplőkkel is.
IMÁDTAM. MINDEN SORÁT.

A KÖNYV. Mindenek felett.
(2019)
***
Molyos regisztrációm után, lakonikus tömörséggel írtam a fenti „értékelést”. Igazából mást most se nagyon akaródzott írnom róla, de ha egy kihívás feltételül szabja az értékelést, akkor az ember lánya megpróbál erőt venni magán. De mégse a könyvet értékelném, inkább a hozzá fűződő viszonyomról vallanék.

Talán túlzottnak hat, ha valaki egyetlen könyvről állítja, hogy számára az a nagybetűs könyv és a legeslegkedvesebb. Én mégis ezt teszem. Jaume Cabré teljesen ismeretlen író volt számomra, amikor megláttam ezt a művét a könyvesboltban. Emlékszem, hetekig bejártam, nézegettem, próbáltam kitalálni, jó ötlet-e megvenni, nem bánom-e meg, ha ennyi pénzt fizetek egy könyvért. off Persze, győzött a kíváncsiság.

Ahogy olvasni kezdtem, éreztem, hogy ez valami teljesen más, ilyennel még nem volt dolgom. Néhány tíz oldal után kezdtem elölről, mert annyira elvesztem az idősíkok, a szüntelen váltások, a rengeteg szereplő, a nevek és helyszínek között, de azt is éreztem, hiba lenne feladni.

Talán az egyetlen könyv, amelynek szinte minden szereplőjét szeretem. (Azért minden idősíkban akad egy-kettő, akit nem! De ők meg kellenek, hogy a többi szereplő szeretetre méltósága erősebben kidomborodjon.) Páratlan, ahogy a katalán szerző több száz év történeteit összeszövi, ahogy ez a gazdag eseményláncolat összeáll, és kirajzolódik előttünk egy lenyűgöző, mozgalmas tabló.

Adrià Ardèvol alakjában olyan szereplőt teremtett Cabré, akit valóságos emberként szeretek. Nagyon, nagyon.

Ez a könyv sok szépséggel, és bölcsességgel ajándékozott meg. Rengetek kedves gondolattal a művészet, és főleg a könyvek, az olvasás szeretetéről. Az Én vétkemből származik az újraolvasás iránti elköteleződésem: ” minden nap sokat olvasok, és mindennap rádöbbenek, hogy még szinte semmit sem olvastam. Néha újra is kell olvasnom könyveket, de csak azt, ami érdemes az újraolvasás privilégiumára. És mi érdemes erre a privilégiumra? […] Az olvasó lenyűgözésének a képessége; hogy ámulatba ejtsen a bölcsesség, amely az újraolvasott könyvből árad, vagy a szépség, amelyet teremt. Bár az újraolvasás a természeténél fogva ellentmondást szül. […] Az a könyv, amelyet nem érdemes újraolvasni, első olvasásra sem érdemes. […] Csakhogy mielőtt elolvastuk volna, nem tudtuk, hogy nem érdemes-e az újraolvasásra.” off – Nos, ez a könyv érdemes rá.

Ennyire különles regényt már régen olvastam. Ismered azt az érzést, amikor annyira magával ragad a történet, hogy legszívesebben nem is foglalkoznál mással, és csak bosszankodsz, mikor le kell tenni? Munka, iskola, minden egyéb miatt? Hát itt én ezt éltem meg. Súlyos kötet ez, majd 700 oldal, ezzel, ha fejbe kólintanak, már beleszédülsz rendesen, de ha csak elolvasod, hasonló hatást vált már ki az is. A szerző olyan elképesztően ugrál történetek között, egyik mondat közepén átvált, és hirtelen az ezerháromszázas években találjuk magunkat, vagy látjuk, átéljük az inkvizíció kínzásait, vagy épp hallgatjuk ki Rudolf Höss, az auschwitzi táborparancsnok beszélgetéseit, hogy aztán hirtelen visszarepüljünk a jelenbe… És mindez mégis egy tökéletes egység, hiába tűnik néha zűrzavarnak, mégis minden szálat összefog egy közös motívum, egy felbecsülhetetlen értékű hegedű, és kiderül, hogy nincs sehol egy felesleges kitérő, minden összefügg mindennel, és közben az olvasó újra és újra megdöbben, és maga is elgondolkozik a Gonoszról, a kis és nagy vétkekről az életében. Meg úgy általánosságban, az életben. A regények regénye, mondja az alcím. Valami olyasmi.

–
Update: most, az értékelésem utáni nap nem enged magától a történet. Újra és újra beugranak jelenetek, kavarognak érzések, és ott van bennem a kérdés, tulajdonképpen miért nem raktam én ezt a kedvencek polcra? Ott azok vannak, amiket már többször olvastam vagy tervezek még olvasni majd. Újra meg újra. Hát ez is ilyen. Úgyhogy ott a helye. Ha megkésve is.

– Tetszik?
– Naggyon.
– Naggyon?
– Naggyon-naggyon.

Mint minden igazi nagyregény, amely eléggé ráérősen hömpölyög ahhoz, hogy nyugodtan be tudd lakni tereit, együtt tudj látni, érezni, lélegezni szereplőivel. Cabré regénye képes arra, hogy világába csalogassa az olvasót, annak ellenére, hogy bár magabiztosan, nagyon precízen kiszámítva kezeli az idősíkokat és az elbeszélői szólamokat, azok nemcsak egymást váltogatják, hanem egymásba olvadnak, egymásba tűnnek akár egy mondaton belül is. Picit emlékeztet Vargas Llosa elbeszélői technikájára.

A csavart azonban számomra nem is az idősíkkezelés vagy az elbeszélhetőség és emlékezés problémáiból (l. Alzheimer) adódó érdekes narráció jelenti, hanem az egymásba sejlő alakok rajza, akiket a Vial, a Storioni hegedű és a pardáci madonnás medál köt össze évszázadokon át. Az évszázadokból kiemelt gócpontok a gonosz történelmét rajzolják ki, a terror, diktatúrák és kiszolgáltatottság világát az inkvizíciótól Francóig és a KZ-ektől Kongóig. Az ember pedig, függetlenül attól, hogy Jachiamnak, Miguelnek, Felixnek vagy Adriának hívják, ott botorkál tétován az időben, szüntelenül cipelve saját (és gyakran elődei) bűnének terhét és tudatát. Az idős, a felejtés kórjával küzdő Adria számára pontosan ez a tudat a fontos – a tettekért, kudarcokért és sikerekért való felelősség tudata, még akkor is, ha a személyes döntés lehetősége néha igencsak kétségessé válik. Ez a felismerés irányítja a titkokkal, kérdésekkel, bűnökkel és magánnyal terhes sorsoknak, a lélek portréinak kirajzolódását a történelem hátteréből. És talán ez a felismerés vezeti el Adriát ahhoz, hogy néha önmagából kilépve, önmagától eltávolodva harmadik személyben mesélje saját történetét, sőt, más, időben-térben távoli alakokkal összemossa saját alakját, lehetőséget teremtve ezáltal a magány feloldására (esetleg másként való megélésére) az örök emberi felismerése révén.
A két fent említett metaforikus tárgy, a hegedű és a medál is mintha ugyanezt a célt szolgálná – előbbi a művészet jelképeként az emberiség esztétikai akaratának állandóságára is emlékeztet, utóbbi nem annyira a hithez kapcsolódik, inkább óvó talizmán.*
Mert nem csak a gonosz vonul végig a századokon. Adriát és társait végigkíséri a szépség, a művészet, a Laura- és Beatrice- szerelmek, a barátságok és hűségek is – a kkurva nagy véletlenek, az ember életét megváltoztató létezések.

Nagyon tetszett, ahogy Cabré a különböző motívumokat, témákat ilyen kompakt egységbe szőtte, ráadásul úgy, hogy a regény végig olvasmányos maradt. Nemcsak Adria története, de a mellékszálak is elevenek, fenntartják az olvasó érdeklődésést, nyomozásra késztetik, az összekuszálódó szálak kibogozására. Közben meg mindenből kapunk egy kis ízelítőt: egy leheletnyi filozófiát, picit több történelmet, erkölcsi-etikai kérdések sokaságát, egy kis humort, főleg a seriff és a törzsfőnök jóvoltából, érdekes karaktereket, egy az elején megnevezetlen, ám később az egész történet értelmét megadó megszólítottat, az egyetlen olvasót…
Álmot, Arkádiát, Anima Hadrianit…

* Talán az sem véletlen, hogy a katalán nyelven alkotó, függetlenségpárti Cabré választása épp a Trento autonóm tartományhoz tartozó Pardacra esett, ráadásul így, ladinul használt nevén és nem a hivatalos olasz Predazzóként. (l. még a Santa Madonna/Maria dai Ciüf ünnepet).