A ​Pamano zúgása 75 csillagozás

Jaume Cabré: A Pamano zúgása Jaume Cabré: A Pamano zúgása

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Aki ​Torenában, ebben az isten háta mögötti kis katalán faluban meghallja a távoli Pamano folyó zúgását, hamarosan meghal. Így szól a legenda… Tina Bros tanárnőt megbízza az igazgatója, hogy a lebontásra váró torenai iskolában gyűjtsön anyagot egy helytörténeti kiállításhoz. Az egyik osztályteremben, a tábla mögé rejtve, Tina megtalálja Oriol Fontelles tanító 1944-ben írt naplóját.

Tinát úgy lenyűgözi a napló, hogy fél évszázad távlatából nyomozni kezd Oriol lánya után, akinek a levél formában írt napló szól.
A negyvenes évek spanyolországi viszonyai közt, a polgárháborút követő Franco-diktatúra korszakában Oriol Fontelles a friss tanítói diplomájával csak Torenában kap állást. A falu falangista polgármestere, Valentí Targa már megérkezése napján arra kényszeríti Oriolt, hogy csatlakozzon a köreihez, és legyen jelen az akcióikon. Oriolnak nincs más választása, hiszen családfenntartó, és várandós a felesége. Az asszony tiltakozik férje új „barátai” ellen, de hiába… (tovább)

Eredeti cím: Les veus del Pamano

Eredeti megjelenés éve: 2004

Tartalomjegyzék

>!
Jelenkor, Budapest, 2018
536 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789636765699 · Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna
>!
Jelenkor, Budapest, 2018
540 oldal · ISBN: 9789636768041 · Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna
>!
Európa, Budapest, 2006
840 oldal · ISBN: 9630779838 · Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna

Enciklopédia 1


Kedvencelte 21

Most olvassa 7

Várólistára tette 128

Kívánságlistára tette 90

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

>!
Kuszma P
Jaume Cabré: A Pamano zúgása

Nagy könyv, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon. Cabré fogja a spanyol traumatikus múlt állatorvosi lovát, a polgárháborút*, illetve az azt követő francóizmus időszakát, teletömi viszállyal, bosszúval, tragédiával, a cselekményt szétszálazza jó pár idősíkra (köztük néhány Franco halála után játszódik, csak hogy nagyobb rálátásunk legyen a dolgokra), aztán uccu neki, fakereszt. Hasonló taktika ez, mint az Én vétkem esetében, de hát kit érdekel, amíg Cabré ilyen sallangmentesen műveli, felőlem addig variálhatja ugyanazt a sémát, amíg akarja.

Az, hogy sok a párhuzam az előző művel, megkönnyíti az értékelő (szerény személyem: én) dolgát, mert ami a nagyregény-írás technikai oldalát illeti, amit ott felsoroltam, itt is megállja a helyét. Nem is ismételném meg. Csak annyit fűznék hozzá, hogy megint rájöttem: félelmetes, mennyire tud ez a csávó írni. Mert az úgy van, hogy nála a dolgok valahogy tartalmazzák önnön ellentétüket is: a jó a rosszat, a bűn az erényt**. Következésképpen Cabré szereplői sosem (de legalábbis igen ritkán) egysíkúak – nem csak arról van szó, hogy a szerző képes bennünk erős érzelmeket ébreszteni irányukban, hanem olyan erős érzelmeket, amelyek egyben megdöbbentően komplexek is. Gyűlöljük a gonoszt, de kissé szánjuk is, megvetjük a manipulátort, de átérezzük a félelmeit, fájdalmait… ez pedig valami egészen összetett élvezetet okoz az olvasónak. Bravó, bravó, bravisszimó. Kevesen tudják ezt ilyen lendülettel megcsinálni.

Megjegyzem: az első tíz-húsz-harminc oldalon még igazán nem voltam biztos benne, hogy szeretni fogom. Egyszerűen túl sok volt az idősíkok közötti váltás – néha akár bekezdésen belül is. De aztán megszokja az ember. Meg aztán nem öncélú bravúrkodás ez, hanem (véleményem szerint) a könyv egyik központi üzenete. Ugyanis amikor az idősíkok ennyire összekapaszkodnak, és egyik a másikba növeszt indát, akkor eltűnik a múlt és a jelen közötti különbség, a történet pedig azáltal válik élővé, hogy az örökkévalóságban játszódik, nem pedig a befejezett múltban. Mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a lezárt emberi szenvedés már történelem – de ez nem így van. Az ember sosem a történelemért, a történelemben szenved, hanem a saját jelenében, a saját sorsában. Bármilyen patinát is rak rá az idő, bármilyen módon hivatkozik rá az utókor és bármilyen politikai érdek próbálja pecsenyéjét ezen a szenvedésen sütögetni, az a szenvedés csak az egyéné volt. Senki el nem veheti tőle, senki nem sajátíthatja ki. Maximum Cabré teheti meg, hogy ír róla egy könyvet – így.

* A spanyol polgárháború olyan lehet a spanyoloknak, mint nekünk Trianon a Tanácsköztársasággal összegyúrva. A katalán nemzeti emlékezetben meg aztán különösen benne van, hisz az ő szeparatizmusuk sok tekintetben még mindig a Francóval szembeni egykori ellenállásból táplálkozik.
** És ha a bűn meg az erény ilyen elválaszthatatlan, nem csoda, ha végül mindkettő egyként elnyeri büntetését.

1 hozzászólás
>!
szadrienn
Jaume Cabré: A Pamano zúgása

Befejeztem a könyvet, a jéghideg vizű folyó, a Pamano nem csobog tovább.
Rövid időn belül másodszor találkozom a spanyol polgárháború és a Franco diktatúra időszakának monumentális irodalmi megjelenítésével. Első alkalommal egy igencsak szenvedélyes, forró éghajlatú Madridba kalauzolt Almudena Grandes heves érzelmekben gazdag regénye, most viszont végig fagyoskodtam a Pireneusok kis hegyi falvaiban, Katalónia hóborította lankáin.
Az olvasás során apró kirakós darabkákból, töredezett idősíkok sokszor bekezdésenkénti összecsúszásából épül fel a nagy egész, a történelmi tabló, és áll össze a szereplők teljes élettörténete.
A háború megmutatja azt az arcát, ami csak az egészen kis településekre jellemző, belterjes harag és bosszúvágy több nemzedéken át, politikai ellenfelek egymással szemben fekvő otthonokban, elfojtott suttogás, titkok, szorongás, és a falu élén a Falange egyenruhájában a hóhér-polgármester.
A korszak másik jellegzetes figurája nem mutatja ki ennyire nyíltan véres szándékait, ő a szépség, a vonzerő, a gazdagság, a helyi nemesség képviselőnője, aki mindig tisztára tudja mosni a nevét és hófehér kezeit, miközben a mindenkori politikai hatalommal összefonódva, gátlástalanul, az eszközök között nem válogatva saját kis pecsenyéjét sütögeti. Elisenda pedig azt gondolta, uralhatja az egész világot és az egész életet, és senki nem mondta meg neki, hogy vannak pillanatok, amelyekről még nem tud, amikor az élet iszonyú súllyal nehezedik rád, és ha nem akarod, hogy elfogyjon körülötted a levegő, meg kell tanulnod meghajolni.
Elisenda nem tanul és nem hajol meg, így idővel megszerzi a világ minden kincsét, de kudarcot vall, mint anya, nagyanya és szerelmes asszony.
A harmadik főszereplő a falu tanítója és vele maga a sokarcú történelem. Vajon hős volt vagy áruló? Fasiszta, partizán vagy az Egyház szentje?
Ki írja és diktálja a történelmi emlékezetet, birtokában lehetünk-e valaha is a teljes igazságnak?
A Pamano zúgása lenyűgöző ambícióval megírt irodalmi alkotás, szerkesztésmódja meglepő és összetett. Megemészteni, feldolgozni nem egyszerű, az a fajta olvasmányélmény, ami nem a kényelmes és gyorsan fogyasztható kategóriába tartozik, hatása és jelentősége idővel mélyül el.

3 hozzászólás
>!
giggs85 P
Jaume Cabré: A Pamano zúgása

Bár a katalán Jaume Cabré csak viszonylag soká, pályája késői szakaszára jutott el azokhoz a zseniális, kevert és változatos narrációjú, időben ide-odaugráló és több szálon futó történeteket magába foglaló regénymonstrumokig, mint az Én vétkem vagy a most bemutatandó A Pamano zúgása (a korábbi regényei szimplán „csak” jók voltak), de annyi biztos, hogy ezzel a két féltéglányi kötettel már kitörölhetetlenül beírta magát az irodalomtörténetbe.

A Pamano zúgása hét évvel korábban jelent meg, mint az Én vétkem, és itt még azért jóval kevesebb szálon, összesen négyen, fut a bő fél évszázadot magába foglaló cselekmény. A jelenünkben Tina Brost, a magánéleti válságban lévő tanítónőt bízzák meg azzal, hogy gyűjtsön anyagot egy helytörténeti kiállításhoz, így jut hozzá egy, a lebontásra ítélt torenai iskolában elrejtett naplóhoz, amit Oriol Fontelles írt soha nem látott lányának. Az az Oriol, aki maga is tanító volt még 1944-ben, és aki várandós felesége védelmében, színleg csatlakozott ugyan a helyi fasisztákhoz, hogy a nagyvilág előtt velük parádézzon, de aki – lelkiismerete szavára és a kényszerítő körülmények hatására – titokban a helyi ellenállók és a világháború elől menekülők legnagyobb segítőjévé vált. Ami történetesen óriási veszélyeket rejtett magában, hisz Valentí Targa polgármester, a helyi falangisták vezére éppen azon van, hogy semmiféle eszköztől vissza nem riadva bosszút álljon a környék legnagyobb hatalmú asszonya, Elisenda Vilabrú apjának meggyilkolásáért, ami még a polgárháború idején történt. Közben bepillanthatunk a két történetszál között eltelt bő fél évszázadba, és azokba az egyházi machinációkba is, amit az idős Elisenda asszony tesz a rég elhunyt, és számára oly kedves Oriol hírnevének megszépítéséért…

Talán ennyiből is látszik, hogy a cselekmény nem egyszerű, de ahogy Cabrétól elvárható, a végén tökéletesen és gond nélkül érnek össze az egymástól igen távol induló szálak egy nem túl felemelő végkifejletben. A happy end mellőzése nem lehet senkinek sem meglepő, aki ismeri a katalán szerző történelemfelfogását, hisz nála hiába szerepelnek olyan ellentétpárok, mint a Jó és a Rossz, élet és halál, hűség és árulás, igazság és hazugság, a rendkívül plasztikusan és korántsem fekete-fehéren ábrázolt alakokat végül mindig bedarálja a Történelem, ami most is pátosz- és giccsmentesen, a maga nyers valójában mutatkozik meg előttünk. Ahogy Cabré írja: „Ha a Történelem részletekbe bocsátkozik, nyomban veszít hősies emelkedettségéből.”

Az 1947-ben született szerző most is azt bizonyította számomra, hogy úgy tud nyúlni tökéletesen regényes fordulatokhoz, történésekhez, mozzanatokhoz, hogy azok mégis a nyers valóságot tükrözzék vissza könyvének lapjain. Ráadásul úgy mutat fel erkölcsi mondanivalókat is, hogy azok egy cseppet se tegyék didaktikussá a művét: „Ne bocsáss meg nekik, atyám, mert tudják, mit cselekszenek.” – áll a mottóban, és ezzel a regény elolvasása után sem tudunk vitatkozni.

Azt hiszem, valami ilyesmi miatt olvas a legtöbb ember szépirodalmat: jó történet, jól felépített karakterek, gördülékeny nyelvezet (Tomcsányi Zsuzsanna remek, mint mindig) és mondanivaló. A katalán Cabré az Én vétkemhez hasonlóan itt is csúcsformában alkotott (alig akad olyan elbeszélési mód, amit ne használt volna fel mesterien és hibátlanul ezen a bő 500 oldalon). Egy pillanatig sem untam; erősen ajánlott olvasmány, és mondanom sem kell, hogy azért szívesen elolvasnám a szerző összes korábbi kötetét is.

13 hozzászólás
>!
mate55
Jaume Cabré: A Pamano zúgása

Lélekkönyv, amiben az irodalom „üdvözli” a kubizmust. A történetmesélés nem mindennapi megjelenése térben és időben. Nem könnyű eset, ez már az első oldalakból kiderül. Cabré úgy váltogatja az elbeszélésmódokat, mint raliversenyző a sebességet. A merész időbeli átfedései, és egyedi stílusa miatt is különleges, egyszerre élvezetes és bonyolult, érdekes struktúrája ötvözi a jelent és a múltat. Az események egész sorozata évtizedek során megy keresztül, sűrűséget és mélységet adva az idő múlásának. Nyomon követi Spanyolország történelmének fontos és releváns időszakait. Három generáció történetén keresztül meséli el Katalónia történelmének legviszontagságosabb évszázadát, különböző időszakonként a spanyol polgárháborútól napjainkig. De nemcsak a konfliktusokat, hanem az Európában élő emberek mindennapi életében bekövetkezett változásokat is. Egy nagyon fontos lecke a közelmúlt történelméről, anélkül, hogy beleesne klisékbe vagy a szenzációba. Most, a kötet olvasása után, úgy gondolom, hogy ez a történelmi időszak: a Franco-rezsim erkölcsi nyomorúsága, a jobb és baloldal közötti politikai küzdelem és az azt megelőző polgárháború elkerülhetetlen társadalmi következménye. Gyorsan és hirtelen lett vége, bár nem vagyok nagy rajongója a közhely-boldog befejezésnek, most nem bántam volna, spoiler. Mert, itt nincs semmiféle bírósági igazságszolgáltatás, és spoiler…. Őszinte és reális, szerettem.

5 hozzászólás
>!
ziara
Jaume Cabré: A Pamano zúgása

Engem általában megtalálnak bizonyos könyvek. Így volt ez Jaume Cabré, napjaink egyik legfontosabb katalán írójának ezzel a könyvével is. Imádom a kirakós játékokat, és kicsit ebben a szellemben olvastam ezt a több szálon futó, zömében a spanyol polgárháború utáni időszakban játszódó, nagyívű történelmi regényt. A cselekmény felvázolása nem könnyű, egy oknyomozásból indul ki. A cselekmény jelen idejű részében egy tanárnőt megbíznak azzal, hogy gyűjtsön anyagot a környék iskoláiról, és az egyik lebontásra ítélt épület tantermében, a tábla mögött 1944-ből származó naplókat talál, melyeket az akkori tanító, Oriol Fontelles írt. Ebből a naplóból bontakozik ki a regény másik szála, mely újra és újra összekapcsolódik a jelennel, hogy a végén minden értelmet nyerjen. Mikor olvassa az ember, beszippantja ennek a kornak a miliője a maga szörnyűségeivel, árulásaival és persze szerelmeivel. Miközben az emberek élnek, szeretnek, gyűlölnek, hazudnak, elmúlnak, a Pamano folyó távoli zúgása összeköti őket, szétszakíthatatlanul.

>!
ppeva P
Jaume Cabré: A Pamano zúgása

Öt hónappal ezelőtt olvastam az Én vétkem-et, és teljesen elvarázsolt. Mikor rábukkantam a könyvtárban erre a könyvre, egyértelmű volt, hogy azonnal jön velem.
Mivel az Én vétkem kötet végén volt egy szereplőlista, ami nagyon tetszett, itt rögtön a könyv végére lapoztam – de semmi. Sajnáltam, mert megkönnyítette volna az olvasást, bár ebben a könyvben nem volt annyi mellékszál. Az időben ugrálás, akár mondaton vagy bekezdésen belül is, itt is jelen volt, és nagyon élveztem. Furcsamód nem bonyolulttá vagy túl szövevényessé, hanem érdekessé tette az olvasást.
Szomorú könyv arról, hogyan gyalogol át a történelem, a diktatúra az egyszerű emberek életén, tragikus döntésekre kényszerítve őket.

>!
Annamarie P
Jaume Cabré: A Pamano zúgása

Várom, hogy megszólaljon bennem a történet, de nem hallok semmit.
A tökéletesen megszerkesztett katalán regény egésze valamiért zárva maradt előttem. Egyszerűen nem találok rajta fogást, ahová be tudnék csatlakozni. Kívülről szemlélem, mint egy alkotást; látom benne a koncepciót, a szerkezeti bravúrokat, gyönyörű nyelvezetét, hangulatos képeit, sőt még azt is elmondhatom, hogy amikor volt erőm nagyobb egységeket olvasni, akkor behúzott a történet. De sajnos, ez nem az én könyvem, nem érintett meg. (…)
Egy mindent elsöprő, egyszemélyes bosszúhadjárat idéződik meg a lapokon, ahol nem kisebb személy az alperes, mint maga az Isten. A monumentális alkotás nem csak horizontálisan, időben ölel fel végtelen távlatokat, hanem vertikális végletekre is törekszik. Mint minden bosszú, így ez is felőrli a megszállott üldözőt, minden kincse homokszemcseként porlad el a szélben.

Jaume Cabré alap mondandója számomra az önmagát folyton megismétlő valóság volt. Olyannyira nincs jelentősége az időnek, hogy akár egy bekezdésen belül is képes volt helyszíneket és időt váltani. Ez persze megnehezíti az olvasást és megfeszített figyelmet követ olvasójától, de egy eddig soha nem tapasztalt élményt is nyújt. Tényleg „kubista alkotás”, ahogy @mate55 írta (https://moly.hu/ertekelesek/2744959), bravúros szerkesztés, amit némiképp tompít gyönyörű nyelvezete. Talán a töredezettsége miatt nem voltam képes beilleszkedni a regénybe, talán maga a rideg téma -a Franco diktatúra, a bosszúállás – dobott ki, de nekem kevés volt az a belső motiváció, amit a szereplőknél megtapasztaltam. Pedig a varázslatos cím -ami a Pamano folyó legendájára utal, mely szerint, aki meghallja a távoli folyó zúgását, az meghal-, minden befogadást előkészített bennem. Azt hiszem, maradok nyitott állapotban, és felkészülök Cabré másik művére, az Én vétkemre.

A gyönyörű fordítást Tomcsányi Zsuzsannának köszönhetjük!
https://annamarie-irkal.blogspot.com/2020/03/cabre-jaum…

2 hozzászólás
>!
Futóhomok
Jaume Cabré: A Pamano zúgása

Jaume Cabré számomra nagyjából ismeretlen katalán szerző volt, bár A Pamano zúgása egyetlen mondatát régről őriztem magamban; tán valamilyen, besúgókkal kapcsolatos tanulmány mottójaként olvastam valamikor ezt:
„Ha a Történelem részletekbe bocsátkozik, nyomban veszít hősies emelkedettségéből.”
Egy mondat megtalálásáért elolvasni bő nyolcszáz* oldalt nekem már többször megérte, főleg, mikor hamarosan kiderül, hogy maga a történet szépen kibontja majd a keresett idézetet. És nem is akárhogyan: itt nem a részletes karakterábrázolás lesz a lényeg, hanem a sokszor rapszodikusnak tűnő időutazás. Gyakran megtörténik, hogy a mondat eleje nem ott és akkor játszódik, ahol a vége. Újra és újra belépnek olyan szereplők, akikről már azt hihettük, hogy kiléptek a cselekményből és váratlanul a lehető legélesebben mégis előttünk vannak, valahogy úgy, ahogyan azaz ember, aki egy diktatúra áldozata lesz, nem tér vissza többé, de a nyomai ott maradnak. Ebben az elbeszélő módban ráadásul csillog egy finom humor is, ami egészen különös hangulatot ad a regénynek, miközben a negyvenes évek Spanyolországának kőkemény Franco-diktatúrájáról, az egész családokat fölemésztő vérbosszúról, a kisemberek sodródó szerepéről olvasunk.
A történet 21. századi szála (ld. kicsit részletes, ám kedvcsináló fülszöveg) pedig a gyávaság-bátorság ellentétpár színe-fonákját aktualizálja úgy, hogy a végére több kérdés lesz benned, mint válasz.

*Itt van egy kis csalás: a szellős tördelés miatt nyugodtan levonhattok 150 oldalt is akár:)

>!
Habók P
Jaume Cabré: A Pamano zúgása

Az Én vétkem után nagyon sokat vártam ettől a könyvtől. És azt kaptam, amit vártam. Történelmet sok szemszögből, valamint, drámát, árulást, hűséget, aljasságot, szeretet – emberi történeteket. Most is szokni kellett az egymásba áttűnő időt és szereplőket, de csak az első oldalakon – Jurij esetében – okozott némi zavart. Azt hiszem, tényleg új kedvenc íróm lett.

>!
Peónia
Jaume Cabré: A Pamano zúgása

@giggs85 erős ajánlására elolvastam Cabre terjedelmes regenyét, és mivel erősen egyetértek az értékelésével, én is erősen ajánlom olvasásra A Pamano zúgását.
(Mindössze egy-két szubjektív sóhajt tennék hozzá: a regényt olvasva elnehézülő lélekkel néztem szembe azzal a jól ismert ténnyel, hogy az árulás és a hősiesség is nézőpont-függő fogalmaknak látszhatnak, miközben nem azok. Nem azok? Az a folyamat is végtelenül lehangoló, amelyben és ahogy egy valódi döntésekre képtelen férfi – erkōlcsi értelelemben – elveszti önmagát. Talán azt a gondolatot volt a legkōnnyebb elfogadni, hogy a magukat is korrumpáló gazdagok és szépek sem kerülhetik el a sötétséget.)


Népszerű idézetek

>!
giggs85 P

Ne bocsáss meg nekik, atyám, mert tudják, mit cselekszenek.

Vladimir Jankelevitch

>!
Annamarie P

(…) a dolgok a ha nélkül történtek meg, és úgy kell szembenézni velük, ahogy vannak, és nem úgy, mintha.

122. oldal

2 hozzászólás
>!
Annamarie P

Hogyan mondja meg neki, mennyire elborzasztja, hogy az emberek nem azok akinek látszanak(…)

434. oldal

>!
Annamarie P

A három legnehezebben megfesthető részlet a kéz, a szem és legfőképpen a lélek.

136. oldal

>!
szadrienn

A rémségek ellenére a tanítás órái egyfajta távoli szigetet jelentettek a veszélytől.

1 hozzászólás
>!
Annamarie P

Aznap éjszakáig még sohasem fagyott könnycsepp az arcára.

37. oldal

>!
Annamarie P

A temetőben ott van egy-egy falu megkövült története(…)

103. oldal

>!
Annamarie P

Egymás közelében éltek, mégis szétszórtan, ki-ki a maga álmait kergetve.

696. oldal

>!
Annamarie P

Bár még csak reggel 6 óra volt, egyáltalán nem volt hideg. Nemsokára felkel a nap. A sötétben eltespedt utcák még szenderegtek.

419. oldal

1 hozzászólás
>!
Annamarie P

Egy hónap telt el azóta, de a bizonytalansága és a nyugtalansága egyre nőtt, és arra gondolt, mennyivel kényelmesebb tudomást sem venni arról, amit fáj, mint szembenézni vele. Csakhogy lehetetlen tudomást sem venni arról, amit tudunk.

637. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Manuel Vázquez Montalbán: Déltengerek
Jorge Semprún: Húsz év, egy nap
George Orwell: Hódolat Katalóniának
Anna Funder: Amivé lettünk
Zoltán Gábor: Orgia
Sigitas Parulskis: Mormogó fal
Csaplár Vilmos: Hitler lánya
Kertész Imre: Sorstalanság
María Dueñas: Öltések közt az idő
Edgar Cantero: Kotnyeles kölykök