A ​Habsburg-monarchia felbomlása 6 csillagozás

Jászi Oszkár: A Habsburg-monarchia felbomlása

Üdvözöljük a jelentős alkalmat, hogy ez a világszerte elismert, ma is használt könyv több mint fél évszázaddal a megjelenése és huszonöt évvel a szerző halála után hazatért. Úgy véljük, itthon is fontos művelődési szerepet tölt be: kézikönyv, oktatási olvasmány, alapozó ismeretek forrása, gondolatok nevelője lesz.
„Semmi személyes érdek nem köt már a Dunatájhoz, csak eszményeim” – írta Jászi 1929 tavaszán. „Jelenleg nem létezik számomra külön, elszigetelt magyar probléma, s bár lojalitásom a maga népe iránt töretlen maradt, ugyanolyan együttérzéssel fordulok a Duna-medence összes szenvedő népe felé.” A saját nemzet iránti töretlen hűség és egy átfogóbb regionális közösségtudat, a dunatáji hazafiság összeegyeztetése: ez Jászi legmagasabb rendű szellemi és morális teljesítménye, munkásságának legbecsesebb eszmei öröksége.

>!
Gondolat, Budapest, 1982
598 oldal · keménytáblás · ISBN: 9632812174 · Fordította: Zinner Judit

Kedvencelte 1

Most olvassa 1

Várólistára tette 7

Kívánságlistára tette 3


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
Jászi Oszkár: A Habsburg-monarchia felbomlása

Jászi Oszkár már a bevezetőben szabatosan megfogalmazza, miféle kérdésre keresi a választ: „…hogyan lehetséges oly módon egyesíteni rendkívül különböző eszmékkel és hagyományokkal rendelkező nemzeteket, hogy mindegyikük élhesse továbbra is a maga sajátos életét, de ugyanakkor oly mértékig csökkenjen nemzeti szuverenitásuk, ami lehetővé teszi a békés és hatékony nemzetközi együttműködést.” Tiszta beszéd, korokon átívelő probléma. Az biztos, hogy a Monarchiának nem sikerült kisudokuzni a választ (különben nem esett volna ötven darabra, nyilván), nézzük hát, mire megy Jászi.

Olvasván ezt a könyvet, hamar az az érzésem támadt, hogy itt némiképp össze vannak mosódva azok a következmények, amihez a szerző okokat keres. Ez a mű ugyanis éppannyira szól a Monarchia felbomlásáról, mint Trianonhoz vezető útról (ami érthető: ép elmével nehezen képzelhető el, hogy a Habsburg birodalom úgy esik szét, hogy közben a történelmi Magyarország egészben marad – az ő történelmi-nemzeti szuverenitásigényét tiszteletben tartják ugyan, de a többi etnikumét valamiért nem), sőt, az I. világháború kirobbanásának felelősségéről is (itt már van min vitatkozni Jászival, most talán csak annyit, hogy erről az eseménysorról azért komplexebb értelmezések is születtek). No most a szerző alapvetése, hogy a dualista berendezésű Monarchia sorsába annyira bele volt kódolva a bukás, hogy ihaj. Ebben persze hibás a Habsburgok anakronisztikus dinasztia-mániája is – az, hogy Ferenc Jóska személyén túl szemmel láthatóan nem akadt olyan habarcs, ami az állam végtelen számú etnikumát összekötötte volna. De az igazi bűnös (bezony!) a magyar arisztokrácia, aki a kiegyezést biankó csekknek látta, amit arra használhat fel, hogy senkitől sem zavartatva elnyomja saját kisebbségeit, erőszakos asszimilációval létrehozva azt a Magyar Királyságot, ahol az egyetlen államalkotó nemzet a magyar. (Annak is a gazdagabbik fele.) Innentől kezdve az osztrákok a maguk térfelén hiába igyekeztek föderatív elképzeléseket megvalósítani, a birodalom keleti ellensúlya megakadályozta, hogy akár a csehek, akár a délszlávok megfelelő autonómiához jussanak – a feudális brancs Tisza vezetésével agresszívan reagált minden olyan kezdeményezésre, ami veszélyeztette volna a dualista rendszeren belül elfoglalt privilegizált helyzetüket. Csakhogy közben történt egy s más a környéken: lett egy független Románia, egy független Szerbia, és a pánszláv mumus (aki az orosz cár képét öltötte magára) is beleszöszölt az egyenletbe. A nemzeti ébredés egyre határozottabb centrifugális erőként hatott, Jászi szerint pedig ebben a szituációban a legokosabb az lett volna, ha a fejesek visszanyúlván Kossuth dunai konföderációs elméletéhez, békejobbot nyújtanak kisebbségeiknek. Ám ennek pont ellenkezője történt – a magyarok keménykezű politikájukkal vérig sértették a nemzetiségeket, és ezzel párhuzamosan maguk is a meggyalázott úriasszonyt játszották az osztrákokkal szemben, vagyis azokkal szemben, akikkel együtt kellett volna működtetni a recsegő-ropogó államalakulatot. Hogy Jászi terve bevált volna, azt persze nem tudjuk. De hogy Tisza terve nem vált be, az tuti.

Nyilván akad, amiért bele lehet kötni a szövegbe – például szemernyi elfogultságot tartalmaz –, ugyanakkor nehezen tagadható, hogy a bőségesen megadatolt tényekből markáns konklúziókat von le. Mindaz, amit Jászi állít, egyenesen következik abból, amit morálisan követendőnek vél – a kisebbségekkel való tisztességes bánásmódból, és a népek közötti együttműködés szükségességéből. Nem állítja, hogy a nemzet felesleges vagy rossz intézmény lenne, sőt, a nemzeti függetlenségi mozgalmakat szimpátiával szemléli, ugyanakkor tagadja, hogy a nemzet önmagában való jó lenne – mert látja, miképp használják a rá való hivatkozást akár a Trianon előtti Magyarországon, akár a Trianon utáni Romániában arra, hogy elnyomják kisebbségeiket. Az pedig külön meglepő, hogy az általa felvetett problémák ma is mennyire aktuálisak, ma, amikor a föderatív elképzeléseket erősítő Európa áll szemben egy (illuzórikus) nemzeti szuverenitásra hivatkozó, ál-függetlenségi irányzattal, aki nem együttműködik, hanem folyton a másik kötelességeit firtatja, és forr a sértettségtől, ha nem kap elég tiszteletet. És az, hogy ez az oldal többek között Tiszát is egyre inkább piedesztálra emelné, hááát… nem tűnik jó ómennek, ha a XX. század első felére tekintünk.

24 hozzászólás
kaporszakall>!
Jászi Oszkár: A Habsburg-monarchia felbomlása

Aki tudja, csinálja, aki nem tudja, oktatja…

Ez a régi egyetemi bölcsesség jutott először eszembe, hosszas várakoz(tat)ás után kézbe véve e könyvet. Mert Jászi Oszkár – a magyar polgári radikálisok egyike gyanánt – maga is aktív szereplője volt a Monarchia felbomlását megelőző és azt követő időszaknak. Az első világháború előtt, mondhatni, az utolsó pillanatban, figyelmeztette a hazai közvéleményt az erőszakos magyarosítás értelmetlenségére, sőt, veszélyességére. Az őszirózsás forradalmat követően pedig, mint a nemzetiségi ügyekért felelős miniszter, több sikertelen megbeszélést is folytatott az immáron győztes, és épp ezért semmiféle kompromisszumra nem hajlandó egykori elnyomottakkal.

Naivitásából – mely, Károlyiéhoz hasonlóan időveszteséget, illetve katonai/diplomáciai lépéshátrányt okozott amúgy is lerongyolódott országunknak – ebbe a könyvébe már csak kevés jutott. Ha mint gyakorló politikus, kudarcot is vallott, legalább utólagos elemzőként felismerte tévedéseit, és ebben kötetben már a Birodalom alapos és meggyőző patológiai leírását adja. A politikát rosszul csinálta, de jól oktatja.

Historia est mater studiorum

A kötet számomra nem igazi történelmi munka, hanem olyan gazdasági-szociológiai-társadalompszichológiai tanulmány, amely az akkori közelmúlt* eseményeit elemezte a tragikus végkifejlet szempontjából. Történeti munkává az azóta eltelt idők folyamán változott, jóllehet, szerzője – szerintem – eredetileg nem annak szánta. Mégis azzá vált, ahogyan egyre távolodunk a benne leírtaktól. A 'klasszikus' történetírói jelleg leginkább a második részben (A történeti légkör) követhető nyomon, mely a Habsburg-dinasztia évszázadok alatt változó hatalmi technikáit ismerteti, de eléggé vázlatosan. Ennél jóval alaposabbak a gazdasági összefüggéseket, illetve a Birodalom összetartásában érdekelt (feudális arisztokrácia, hadsereg, egyház, tisztviselői kar, nagykapitalisták), illetve ellenérdekelt (nemzetiségi értelmiség, földnélküli parasztság) társadalmi csoportokat, ezek törekvéseit bemutató fejezetek. Mondhatnám, a könyv legfőbb értéke épp a részletes szociológiai analízis, amely – az Annales és Fernand Braudel művei nyomán – azóta a történetírásnak is fontos része lett. De Jászi műve látleletnek készült, ugyanúgy, mint pl. Alexis de Tocqueville-től Az amerikai demokrácia.

Elveszett illúziók

Ha valaki még ápolt magában reményeket az első világháború végén, hogy a Monarchia, vagy csupán belőle a történelmi Magyarország egyben megmaradhat (mint ahogy kezdetben Károlyi és Jászi is hittek effélében), akkor ez a munka keserű leszámolás az egykori illúziókkal. A fejezetek egymásra épülő sorozata nyomatékosítja a konklúziót: ilyen politikai vezetéssel (s itt elsősorban Ferenc József személyére és a magyar parlamenti képviselők zömére kell gondolnunk) semmi esélye sem volt a megmenekülésnek; minden figyelmeztetés pusztába kiáltott szó maradt, minden ésszerű javaslat falra hányt borsó. Gyakorlatilag már a kiegyezés el lett hibázva, amikor dualista, nem pedig három vagy négy összetevős szövetségi állam jött létre, egyenlő jogokkal és kötelezettségekkel. Menetközbeni javításra pedig a csökött agyú Ferenc József és a csőlátású magyar arisztokrácia miatt szintén nem nyílott lehetőség. Nyomasztó látni, hogy a nemzeti jelszavakat deklamáló nagybirtokosok miként ferdítették még a közös vámhatárt is a saját javukra, a gabonaárak mesterségesen magasan tartása végett.** Életünket és vérünket, de a gabona-extraprofitunkat nem!

A köpönyeg színe és visszája is egyforma

Jó szemmel jegyzi meg Jászi, hogy az ésszerű etnikai föderalizmusnak még az egyébként elnyomott tartományi népek is gátjai voltak, azáltal, hogy a saját történelmi tartományaikban a többi nép rovására hegemóniára törekedtek. Trianon után hatalomra kerülve pedig újra nem a józan önmérséklet, hanem a revansvágy kerekedett felül. Egy soknemzetiségű birodalom helyett pedig lett számos soknemzetiségű utódállam.

Jászi talán egyetlen megmaradó illúziója a racionális gondolkozásba vetett hite maradt: az, hogy a – tulajdonképpen irracionális (főleg szélsőséges formájában az) – nacionalizmussal szemben a gazdasági ésszerűség, az önmérséklet, a pártatlan igazságérzet kellő ellensúlyt képezhet. Azóta többször bebizonyosodott, hogy nem; s csak reménykedhetünk, hogy az Európai Unió jövendőbeli sorsát mégsem az irracionalizmus fogja megszabni.

Summa

Közel évszázados munka, ám a benne foglaltak ma is aktuálisak. Nem könnyen emészthető, statisztikai adatokkal is megtűzdelt, stílusa sem könnyed vagy vidám; de a témában mind a mai napig az egyik legjobb elemzés. A közelgő trianoni évforduló kapcsán – de anélkül is – érdemes kézbe venni, időnként letenni, és hosszan elgondolkozni.

* A közelmúlt eléggé szubjektív fogalom. Én, immár egy évtizeddel meghaladva saját fél évszázados fennállásom, még elevenen emlékszem az Erzsébet-híd felavatására, a Kennedy-gyilkosságra, vagy Fidel Castro igéző (és egykor még kellően sötét) szakállára (sőt, ez utóbbit, Castro magyarországi látogatásakor rövid ideig közvetlenül is láttam az elhaladó kocsiban, miközben hurkapálcikára ragasztott kis kubai papírzászlócskát lobogtattam). És ezek az események számomra nem történelmiek, hanem valamiféle időtlen, személyes benyomások, míg a gyerekeimnek masszívan történelmiek; majdhogynem őskoriak…
** Ennek a manővernek egyik fő támogatója (s egyben haszonélvezője) volt a manapság egyre jobban sztárolt Tisza István. Akit a vele mindig ellenséges Jászi tán kissé erősebben ekéz a kelleténél…


Népszerű idézetek

Kuszma P>!

Az udvari etikett szabályai szerint Kerzl doktor, évtizedeken keresztül [Ferenc József] állandó udvari orvosa, minden alkalommal frakkban volt köteles megjelenni császári páciense előtt. Egyszer a császárnak súlyos hurutja volt, és éjjel komoly légzési nehézségei támadtak. Öreg lakája aggódva futott dr. Kerzlért. A doktor izgalmában csak zakóját kapta magára, és futott a császárhoz. A beteg azonban – bár alig tudott levegőt venni, és az arca elkékült egy köhögési rohamtól – mihelyt megpillantotta orvosát, egy utolsó erőfeszítéssel elutasító mozdulatot tett feléje, és ezt az egy szót kiáltotta: „Frack!”

193. oldal

5 hozzászólás
Kuszma P>!

A [meg nem nevezett nagy magyar napi]lap egyik tudósítója a háború alatt megsebesülése alkalmával meginterjúvolta a főhadiszálláson Horthy admirálist, a jelenlegi kormányzót. A dicső riport végén az újságíró finoman utalt arra, hogy a sebesült hős gondolatai gyakran kalandoztak el a főhadiszállásról a magyar hazába, ősei földjére. Mikor másnap az admirális elolvasta a cikket, nagyon meglepte a befejezés, és határozottan visszautasította a tudósító célozgatását, mondván: „…Jegyezze meg: ha a legfőbb parancsnokom Badenben van, ott a hazám is!”

220. oldal

1 hozzászólás
Hanging_Moss_9102>!

„Az ember a bárónál kezdődik”- ez az osztrák szállóige jól jellemzi azt a társadalmat, amelyből teljesen hiányzott a középosztályi öntudat.


Hasonló könyvek címkék alapján

Gyarmati György: Március hatalma – A hatalom márciusa
Mályusz Elemér: Magyarország története a felvilágosodás korában
Barta Gábor: A Sztambulba vezető út (1526-1528)
Sára János: A Habsburgok és Magyarország
Boroviczény Aladár: A király és kormányzója
Irinyi Károly: A Naumann-féle „Mitteleuropa”-tervezet és a magyar politikai közvélemény
Rácz Árpád (szerk.): Erzsébet, a magyarok királynéja
Ormos Mária: „Soha, amíg élek!”
IV. Károly visszatérési kísérletei
Bagi Zoltán Péter: Türkenlouis