Az idén negyvenéves Jászberényi Sándor mindössze két vékonyka kötettel (Az ördög egy fekete kutya és A lélek legszebb éjszakája) elérte, hogy ott legyen a helye a legjobb kortárs novellistáink között, ráadásul úgy, hogy olyan – leginkább Ernest Hemingwayhez vagy Graham Greene-hez hasonlítható – stílusa van, amit bárhol gond nélkül felismerhetünk.
Elmondható, hogy már egy kimondottan népes olvasótábor (persze értsük ezt a jelzőt a kortárs irodalmat olvasó törpe kisebbség keretein belül) veszi kézbe a könyveit, merül el egzotikus világukban és élvezi azt, hogy általuk visszatérhet azokhoz a történetközpontú, csattanókra kihegyezett, hagyományosabb felépítésű kisprózákhoz, amelyek az évtizedeken át tartó posztmodern előretörésnek hála némileg kiveszőben voltak.
Akik ismernek, azoknak talán nem titok, hogy én is ennek a bizonyos fent említett tábornak a tagja vagyok, és kimondottan nagyra tartom azt, amit Jászberényi csinál. Ezért is szerettem volna minél hamarabb elolvasni a két nagy részből (az egyik a tizennégy novellát tartalmazó „Nyugati történetek”, a másik a kisregénnyi terjedelmű „A varjúkirály”) álló új kötetet, amelynek véleményem szerint két fő tétje, két fő kérdése van: hogyan működnek a Jászberényi-novellák hazai környezetben az egzotikumtól megfosztva (eddig csak néhány olyan volt, amely nem a Közel-Keleten játszódott), illetve az író hogyan boldogul egy nagyobb terjedelmű szöveggel.
A novellák zöme természetesen itt is a szerző irodalmi alteregóját, a kiégett, alkoholt és drogokat sem megvető Maros Dánielt állítja középpontba, aki azonban az első, az Iszlám Állam egykori romjain játszódó történeten kívül vagy hazánkban, vagy a nyugati világban szembesül mindennapi problémáival – azokkal, melyeket eddig is csak ideig-óráig tudott elnyomni a háborús valóság.
Egy időrendi ív adja meg a novellák sorrendjét, így a „Nyugati történet” Maros születését meséli el, és rajzolja meg családi hátterét, hogy ezt a „Szerelem” című még tovább árnyalja. A „Rá se ránts” egy vicces-kínos kamaszkori epizódba enged betekintést, de aztán persze jönnek a felnőtt férfi életének frontvonaltól távoli pillanatai is. Ilyen a talán egyik legjobban sikerült, a „Keresztelő”, amelyben egy cigány család kérésére vállal keresztapaságot, vagy a „Nem könnyű” és a „Kétcsík”, amelyek egy-egy New York-i, amerikai könyvmegjelenése miatt tett utazását beszélik el, és amelyekben már előjönnek a korábbról jól ismert témák is: a tőle elszakított gyermeke és a vele kapcsolatos pereskedés, vagy a folyamatos alkohol- és drogproblémák.
Bár nem mondom, hogy ennek a tizennégy novellának az összefűzése hibátlan lenne (az első, Közel-Keleten játszódó történet némileg kilóg az egészből, mint ahogy a „Hosszú hétvége” is, melyben meg sem jelenik Maros), de ezzel együtt is igaz az, hogy gyakorlatilag ugyanazt a stílust, ugyanazt a jó értelemben vett egyszerűséget és ugyanazt a színvonalat kapjuk, mint a korábbi kötetekben, ráadásul némileg árnyalódhat is a képünk Marosról. Az első kérdés tehát megoldódott, a Jászberényi-novellák a nyugati világban is működnek.
Persze akkor ideje, hogy megválaszoljam a második kérdést is, miszerint mennyire működik ez a stílus és írásmód bő száz oldalon? „A varjúkirály”, azt hiszem, jóval provokatívabb és több indulatot kiváltani képes, mint az ezt megelőző kisprózák, ugyanis kimondottan rizikós helyen és időben játszódik: a 2015-ös Magyarországon, a szerb határ mellett, és közvetlenül a határzár felállítását megelőző időkben.
Főhősünk, Csontos Tamás egy alig húszéves, mélyszegénységben élő és az árvaházból frissen kikerült fiatalember, aki cigány származású gyerekkori barátjával együtt kényszerűségből, a könnyű pénz reményében beáll egy félkatonai, zömében helyi lakosokból álló szervezetbe, hogy a „migráncsoktól” megvédjék az országot. Bár itt-ott súrolja a sablonosságot az ábrázolásmód és az a világ, amit a szerző megfest, de mégis a szomorú valóság tekint le ránk a lapokról, a lepusztult falvak, a munka és cél nélkül lézengő lakosság, a mindent eluraló előítéletek és a határtalan emberi korlátoltság.
Lehet kicsit erős a párhuzam, és lesz olyan, aki nem ért vele egyet, de ahogy Jászberényi bemutatja ezt a szó szerint a semmibe vetett fiatalembert és a környezetét egy pusztuló és istentelen tájban, engem már-már a fiatal Cormac McCarthyra emlékeztet – és azt tudom mondani, hogy jól működött ez az egész száz oldalon, pont ennyi kellett ehhez a történethez, sem több, sem kevesebb.
Úgy gondolom, hogy Jászberényi Sándor megint hozta azt, amit az előző két kötete alapján várhattunk tőle (mondom ezt azzal együtt is, hogy azokat egy fokkal erősebbnek érzem ennél), és megint bizonyította, hogy nem kell semmiféle nyelvbűvészkedés, intertextuális utalásháló vagy csavaros szerkesztésmód a sikerhez, elég, ha az embernek ilyen történetei vannak. Én mindenképpen ajánlom A varjúkirályt!
