Švejk 87% 518 csillagozás

Évente újraolvasom. Nagyon sokszor csak felcsapom valahol és beleolvasok. Annyira fontos könyv nekem, hogy amikor házasságunk hajnalán megtudtam, hogy a feleségem nem olvasta, rögtön felolvastam neki az egészet, mert úgy éreztem ezzel még szilárdabb alapra helyezhetem a kapcsolatunkat. Legjobban a befejezetlen történeteket szeretem benne, szerencsére tele van ilyenekkel.
Hangoskönyv is készült belőle, Benedek Miklós olvassa zseniálisan.

A történelem a nagy emberek kalandjait örökíti meg, a kisember általában kimarad az annales-ekből, azonban van valaki, akinek mégis sikerült beírnia magát, ha a históriába nem is, az irodalomtörténetbe mindenképpen. A Hasek által megteremtett derék katona alakja, akit mindközönségesen Svejknek keresztelt el, nagyon régen született meg, mégsem ment ki a divatból, máig a szatririkus humor mintaképe, és egyben az egyik legjobb háborúellenes regény főszereplője. Szánom-bánom bűnömet, de eleddig kimaradt az életemből a dicsőséges monarchiai hadsereg 91. ezred 11. menetszázadának híres közlegénye, aki először puccer volt Lukas főhadnagynál, majd ordonáncként emelte alakulatának fényét. Most azonban pótoltam, és nemes egyszerűséggel betegre nevettem magam ősvejksége hihetetlen kalandjain, az együgyüségében is zseniális kisember, aki valahogy mindig megússza a legelképesztőbb kalandokat is, és hősies beletőrödéssel viseli el a tisztikar, valamint a hadsereg összes hülyeségét. 800 oldal tömény agyeldobás vár arra, aki rászánja magát a nem éppen vékonyka kötetre, amelyet érdemes több részletben olvasni, mert ilyen dózisban a marhaság is eléggé fárasztó tud lenni. Kihagyhatatlan!
A részletes kritika itt olvasható:
http://smokingbarrels.blog.hu/2016/10/17/konyvkritika_j…

– Svejk, maga pernahajder, hagyja abba a süketelést! Nem eszek, nem alszok maga miatt, már hetek óta.
– Jelentem alássan az nem én voltam, hanem a Baloun.
– Svejk, én meg vagyok róla győződve, hogy maga egyszer nagyon csúnya véget fog érni.
– Ahogyan parancsolja! Csak ne úgy , ahogy az a …
– Tudja, Svejk, maga a természet legostobább tréfája, amivel eddig találkoztam.
– Igenis kérem! Bár szabadna megjegyeznem, hogy én már találkoztam ostobábbal, például …
– Nem szabad, fogja be a száját, maga már beszélt éppen eleget, most én beszélek!
– Parancsára!
– A legtöbb ember, ha ezer évig élne, akkor se tudna annyi sületlenséget összehordani, mint maga az elmúlt néhány hét folyamán. Remélem, hogy ezt már maga is megfigyelte.
– Jelentem alássan, megfigyeltem. Énnekem, ahogy mondani szokás nagyon fejlett megfigyelőképességem van, amikor már késő, és valami baj történik. Például, amikor…
– Ide hallgasson, Svejk, nem érek rá magával szórakozni. Majd elintézem én magát. Nem tud tömören beszélni?
– Alázatosan jelentem, nem tudok, mert még gyerekkoromban…
– Svejk hagyjon engem békén a hülye történeteivel! Azt hiszi, hogy van nekem időm az ilyesmire? Én elfoglalt ember vagyok, komoly feladatokkal megbízva, nem érek rá állandóan magával foglalkozni.
– Igenis alássan!
– Még egyszer figyelmeztetem, hogy minél kevesebbet mutatkozik, annál boldogabb vagyok. Legjobban örülnék, ha egyáltalán nem látnám többé magát. Ne kerüljön a szemem elé. Tűnjön el innét!
– Parancsára!
– Svejk, most meg hova lett? Ha szüksége van az embernek magára, akkor sosincs itt. Svejk, jöjjön vissza, még be se fejezte a történetet! Svejk!!!

Joseph Heller elmondása szerint sosem írta volna meg A 22-es csapdáját, ha nem olvasta volna Hasek regényét; a regényt, ahol egy részegen álomba szenderülő szereplő fejét éppen a Decameron egy példányára hajtja, tévedésből, mivel a Bibliának véli… Nekem pedig az Ezeregy éjszaka meséit idézi még fel a könyv szerkezete, az egymásból egymásba nyíló anekdotális történetek, az ezek kaleidoszkópján át (talán) meglepő élességgel ábrázolt élet és társadalom. Ami leginkább figyelemreméltó ebben (és egyébként) a (többi felsorolt) könyvben, ahogy a történetekből kibomlik a humor, és nevetség tárgyává válik minden. Ráadásul mindezt a legtárgyilagosabb fapofával adja elő Svejk, akinek magyar hangja Réz Ádám által lett emlékezetessé, a közös monarchiás nyelvezet bravúros kiaknázásával.
Mindenesetre egyedi figura Svejk, és Hasek kétségtelenül nagyot alkotott egy megunhatatlan műfaji hagyományon belül. A szerencsés idióta, aki egyben életművész, krónikás (vagy krónikus) mesélő, a maga mániákus adomázásával mindent folyton kontextualizál és példálozva is ellenpontoz. Két lábon járó önellentmondás a derék katona: jámbor engedelmességgel követi imbecilis és szadista feletteseinek minden agyament utasítását, miközben saját bumburnyák együgyűsége maszkja mögött egy buddha lakozik: a bolond, akinél normálisabb nincs az egész hadigépezetben. Valami hátborzongató flegmával hárítja el Svejk a túlélését fenyegető veszélyeket, amelyek mind az általa szolgált cs. kir. erőszakszervezet felől üldözik: külső ellenség nem is jelenik meg a könyvben, és persze nincs is rá szükség.
Talán nem meglepő, hogy az anarchista Hasek az embertelen és totalitárius elnyomás kitörési pontjaként épp a belülről bomlasztást, a szubverziót jelöli ki. Az intézmények ismertetése és teljesen hihető, ám kontextuálisan is fokozottan szatirizálása meglehetősen részletes, az állam, az egyház és az erkölcs gyakorlatilag minden konvenciója és álszentsége porig rombolja magát már a frontvonalak mögött. A társadalmi rend így lényegében kitermeli saját paródiáját, hiszen Svejk a maga jóhiszemű, humánus alázatával és demonstratívan kompromisszummentes patriotizmusával a világháborús monarchia normáinak formálisan tökéletesen megfelel. Emellett persze patent hülye, erről papírja is van, bár az természetesen nem menti föl semmilyen kötelesség vagy szolgálat alól. A derék reumatikus Svejk eleve veteránként indul harcba a császárért, tolószékben, mankóval. Másrészt feltűnően szeretetreméltó és normális, miközben a háborús erőfeszítést vezénylő és végrehajtó szereplőgárda többnyire különféle dühöngési stádiumokban levő őrültekből áll. Annyira életszagú, közérthető és abszurdan realisztikus az egész, hogy a rengeteg és többé-kevésbé összefüggéstelen adoma és anekdota, lódítás, konfabulálás és fikció egy bölcs bolond szájából összeáll: a valóság meséje így változik dehumanizált és nyomasztó őrületből valamiféle teljesebb igazsággá.

Ez a szöveg csak a felszínén könnyed.
Ez a gyönyörűen megírt szöveg a sok abszurd helyzeten túl, vagy éppen amiatt, borzalmakról szól. Tulajdonképpen rémes. Úgy rémes, hogy nem lehet letenni. Úgy rémes, hogy szép a szöveg. Úgy rémes, hogy tudjuk, megtörtént nagyvonalakban.
***
Egyébként azért olvastam el, bár már tinikoromban belekezdtem, és abbahagytam, mert januárban voltunk Prágában, és az egyik vendéglő, ahol nagyon jól éreztem magam, a Švejk volt, vagány illusztrációkkal a falakon jó sörrel… ja, és persze a szuvenírboltok is roskadoznak mindenféle švejkes cuccoktól, én pedig csak pislogtam, mint a nagy fajta nyúl, hogy ugyan, miért olyan nagy szám ez a Švejk. Na, hát a választ megkaptam. Köszi.

Őszintén azt hittem, hogy rosszabb lesz. Ennek ellenére tetszett, pedig abszolút nem az én világom. Próbáltam inkább azt nézni, mennyire lett jól megírva ahelyett, hogy mi a véleményem magáról a regényről. Ezért (is) érdemelt ki négy csillagot.

Az első világháború időszakát a katonaélet fejetlen, sötét és hiábavaló, visszaélésekkel teli napjait kifigurázva, sok humorral és gúnnyal ismerhetjük meg a könyvön keresztül. Az ártatlan, lelkes és hősies tartalom mögött a kor ostobaságát nagyon keményen lenézi és kifigurázza az író. Úgy teszi ezt, hogy közben jót mulathatunk az ügyes Svejk kalandjain és az ostoba parancsnokok kárán. Svejk butaságát, szinte együgyü becsületes szabálytiszteletét, rendíthetetlen és kifogyjhatatlan anedtótakincsét nem kell elhinni, mert a látszat ellenére nagyon értelmes, jó eszű, minden szorult helyzetből jól kikecmergő hőst ismerhetünk meg benne. Rajta keresztül pedig a katonai vezetők ostobaságától szenvedő, értelmetlen és gonosz háborúba kényszerült számos katonát sajnálhatunk.

Nagyon tartottam ettől a könyvtől, sokáig halogattam az olvasását, mert nem tudtam, hogy hogy fogom megélni, hogy fog tetszeni.
Ambivalens érzéseim vannak, mert nem tudtam maradéktalanul élvezni minden egyes oldalát.
Jól indul, lendületes volt a kezdés, nagyon hamar ráéreztem a humorára, a lényegére. Nagyjából a harmadánál kezdtem azt érezni, hogy elfogyott a lendület, már nem fog meg annyira a humor, nem visz tovább az oldalakon, így a maradékot már nehezebben olvastam. Nem tudom, hogy adok-e neki valaha még egy esélyt, hogy talán másodjára jobban szeretném, de egyelőre még bennem van a hatása…

Értem és értékelem a regény mondanivalóját. Hasek görbe tükröt mutat a háború értelmetlenségének és embertelenségének. És voltak jó pillanatok/jelentek a könyvben, amikor nevettem, bólogattam, vagy épp elborzadtam. De ez a fajta humor nem az én világom, és nekem sok volt benne az ismétlődés.Lehet, hogy amikor kisebb adagokban jutott még el az olvasókhoz, akkor másképp hatott. Tulajdonképpen annak is van egy diszkrét „bája”, hogy a mű befejezetlen…

Öt éve már egyszer elkezdtem olvasni, de valahogy a közepénél megakadtam, és azt is tudom, hogy miért. Nagyon tetszett a könyv eleje, lenyűgözött a humora, viszont a közepére úgy éreztem, hogy fogy a lendülete. Most újra elővettem a kötetet, és rájöttem, hogy nem is sok az a rész, amit visszaesésnek éreztem, mert utána újra megerősödik, és végig hozza a fantasztikus humort.