A ​Balaton partján és más írások 84% 67 csillagozás

Vannak írók, akiket a Magasságos vigasznak teremtett, hogy nekünk jobb legyen. Hašek ilyen. Tolla alatt a szent meg a profán, a bölcs meg a balga összeelegyül: a ministráns sztrájkba lép, mert nem kapja meg a beígért knédlit (hagymás zsírban! nyamm!), az elhagyott latrina pedig búslakodik a virághímes mezőn, mert a régi katonákról álmodik. De ez még mind semmi, mert a hašeki próza kulcsa (és egyben az örökség, amit a cseh irodalom jobbik felére hagyott) a metsző gúny a tekintély képviselőivel szemben. Tanárok, papok, szolgabírók, rendőrök, katonatisztek és hivatalnokok, minden karót nyelt nyakkendős és egyenruhás megkapja a magáét, miénk pedig az elégtétel: hogy ugyan őkelmék annak idején nem szűntek vegzálni a népesség szerencsétlenebbik felét, de mi most cserébe – bő száz év múltán – jól kikacaghatjuk őket. És bár ma is akadnak efféle nyakkendősök és egyenruhások, és bár ma is akad vegzatúra (különösen ha magunk is a népesség szerencsétlenebbik feléhez tartozunk), de amennyiben mellékelnek melléjük egy Hašekot is, valahogy máris mintha könnyebben vennénk a levegőt.

Hašek novellái elgondolkodtatnak, megnevettetnek, olykor elszomorítanak. Ez utóbbira példa a korabeli iskolai nevelés drasztikus nádpálcás módszere, ami két novella témája is. A balatoni táj leírása viszont egyszerűen gyönyörű.
Az irónia és a fanyar humor sajátos Švejk-hangulatot hozott, a történetekből pedig több tanulság is levonható. Leginkább az, hogy a cseh, a magyar, a szlovák és a német egyaránt szereti a bort, a sört, a pálinkát…

A magyar lélek szivárvánnyal megvilágított barlangjában –az igazságos Mátyás mellettiben- lakik a millenáriumi Nagy-Magyarország térkép. Az a térkép, amit a hosszú téli estéken gyertyaláng mellett lapoznak fel szüleink, óvatosan megsimogatják az igazságosan megállapított határokat – Horvátországhoz érve azért felsejlik egy kis lelkiismeretfurdalás – és nedvesedő szemmel mesélnek a magyarok „szép időszakáról”. off
Hasek történetei ebben a romantizált korban játszódnak. A dicső időkben, amikor még az ember papír nélkül hazudhatott magának tekintélyt, amikor a felsőbbrendűségérzetünknél fogva magunkat más nemzetek fölé pozícionáltuk (erről annyira nem szokott szó esni, nem úgy a szorgos németekről), és amikor még „emberségesen” viselkedtünk egymással. És milyen jó, amikor valaki kívülről szemlélve leírja, milyen is volt igazából a kor, amit mi olyan nagyon jónak tartunk.

Általában nem nevetek könyveken. Van, amit mosolyogva olvasok, nevetni nem szoktam. Most többször sikerült. Hasek mélyen tragikus élethelyzetekkel dolgozik, amiket a feje tetjére állít, humorral könnyít el. Sírva kacagós novellák ezek az elnyomottakról, azokról, akiknek nem adatott meg a helyes etnikumba, családba, esetleg életkorba születni. Ez alapján nekifutok a Svejknek, mégegyszer, most már magyarul. A helikonnak meg hatalmas pacsi. Örülök, hogy ilyen kötetet jelennek meg.

A tragikusan fiatalon elhunyt író – akinek ugyebár Švejk alakját is köszönhetjük – kisprózájából összeállított, 2016-os válogatás címadója szerepelt a Kisded tenger antológiában is, ez pedig megint csak eszembe juttatott egy nagyon régóta halogatott ismerkedési lehetőséget, így terelődött a figyelmem erre a zsebkönyvre. A derék katona kalandjai egyelőre még váratnak magukra részemről, viszont szintén régebb óta dekkol a polcomon egy vaskosabb gyűjtemény Hašek novelláiból – Az elhagyott latrinán címmel –, ez a kis eresztés pedig igazán meghozta a kedvemet ahhoz is.

Ezen írások több, a kétezres években napvilágot látott novelláskötetből válogatnak és adnak keresztmetszet a szerző rövidebb prózai alkotásai mellett a hajdanvolt Osztrák-Magyar Monarchia mindennapjaiból. Persze a tükör úgy jó, ha kicsit görbe, így ne lepődjünk meg, ha inkább sajnálni és egy kicsit, amolyan őszinte együttérzéssel körítve akarjuk kinevetni elődeinket, rendre meglepődve azon, mennyire tehetséges alkotót vesztett el az irodalomtörténet fájóan korán. A Hašek-féle humoreszkek leginkább Mikszáth anekdotikus elbeszélésmódját, valamint a későbbi Karinthy és Örkény klasszikus csattanóit, megoldásait juttatják az olvasó eszébe, miközben igen komoly témákkal operálnak, melyek között hangsúlyos szerepet kap a vallás, a közoktatás és a családi, baráti kapcsolatok is.

Születésük óta cseppet sem fogott az idő ezeken a szövegeken, a belőlük áradó derű és a szükséges csipetnyi keserűség pedig tényleg mindegyiket emlékezetessé teszi valamiért, ettől lesznek olyan jellegzetesek. Leginkább az Eljegyzés a családunkban és A rendes tanító című fanyar, roppant szórakoztató történeteket emelném ki, valamint a továbbra is kedvenc címadót, emellett a megjelenés óta eltelt közel öt év okán őszintén reménykedem egy hasonló jellegű esetleges folytatásban, ha már a források úgyis nehezen hozzáférhetők.

Ez és ez külön-külön is elég indokot szolgáltat a Helikon Kiadó örök fennmaradására, virágzására, munkatársai mell- (igény esetén egész alakos) szobrainak arannyal való évenkénti beborítására. Hajrá, így tovább!

Én annyira akartam szeretni, annyira, de valahogy nem ment. Talán az elvárás miatt is, hogy Balaton, meg sör, valami olyat vártam ami könnyed, szórakoztató, kicsit olyan amit mi is át tudunk érezni. És hát lényegében ez meg is van, de közben meg mégsem.
Rövid novellákat tartalmaz ez a kötet, és kellemesen szórakoztató a legtöbbje. Vagyis hát a kornak megfelelően. Néhány történet nagyon kortalan, a mai napokban is érezhetjük, mások inkább egy időszak miatt keletkeztek.
A közös pedig az a fajta fanyar humor, ami a történeteket kicsit feldobja: hiszen ezek a történetek akár a valóságban is megtörténhettek, és ez egészen szomorú lenne, ezért kell a végére valami humor, ami feldobja a novellát, hogy ne vagdossuk magunkat. Ez a humor pedig nem igazán jött be számomra. Értettem, mi a poén, de valahogy inkább csak kínos kacagást váltott ki, és szomorkodtam a nagyon valós, néhol nagyon mai történetekre.
Nem volt annyira rossz, csak nem találtuk meg egymást a kötettel. Majd legközelebb, remélem :)

Aki rendelkezik háttértudással annak még humorosabbak lehetnek a novellák, de persze ez nem feltétele a jóízű nevetésnek.
Nagyon emberiek a szereplők, akiknek mindig valami hétköznapi problémájuk van, amit igen szerencsétlenül,bár olykor leleményesen akarnak megoldani.
Nagyon jókat szórakoztam ezeken az írásokon.
Bár a novellákat összefésülő kötetekben sokszor vannak teljesen más színvonalú írások,itt azt hiszem mindegyik nagyon erős volt.

Nagyon vicces, néhol gatyaszaggató életképek, utileírások és karikatúrák a Monarchia végnapjaiból.
Nagyon tetszett.

Vegyesek ezek az írások, némelyik jobb, némelyik kevésbé, de az mindegyikről elmondható, hogy végtelen derű árad belőlük. Olyasmi érzésem volt az olvasás közben, mint mikor egy Menzel-filmet néz az ember. A csehek úgy tudnak röhögni magukon, hogy közben nem kell szánalmat érezni, nem kell „sírva vígadni”, mint nekünk, magyaroknak.
Kiváló nevettető ez a kötet, rég volt ilyen, hogy nyilvánosan felnyerítettem egy könyv fölött!
A kedvencem talán a Tanítsuk a gyermekeket természetszeretetre lett, de nehéz a választás!

Érdekes volt Mikszáth után olvasni. Annyira hasonlóak és annyira eltérőek a novellák. Főleg az utolsó pár novellánál éreztem ezt, amelyek Hašek esetében is főleg a Felvidéken játszódnak. Már tavaly Svejk olvasása közben éreztem, hogy én nagyon tudnám szeretni ezt a fajta humort, ha kis adagokban kapnám, és igazam volt. Így ezekben a rövid szösszenetekben pont annyit kaptam ezekből a keserédes történetekből, amit még meg tudok emészteni. Mert a humor mögött kemény kritika van, ami néha nincs is annyira eldugva. Tökéletes tükör a Monarchia utolsó éveiről, bár pár humoreszk nem biztos, hogy ma másként szólna :(. Kedvenc ebből most nincs, nem tudok választani.