Összeomlás 90% 45 csillagozás

Nincs olyan könyv, aminek elolvasása után mindent megtudunk a világról. De olyan könyvek igenis vannak, amik a maguk témakörében ezt az érzést keltik. Az Összeomlás ilyen, ami az ember környezetre gyakorolt hatását illeti. Diamond nagy kedvvel és lelkesedéssel járja körül a civilizációk és a természet évezredes viszonyát, és mikor becsukom a könyvet, úgy érzem, mindent tudok, amit tudni érdemes (ez persze elmúlik). Tudom például, hogy nem éri meg a kert sarkában, a komposztáló mellett rézbányát nyitni, pláne ha külszíni. És hirtelen felindulásból még környezetvédelmi államtitkárnak is elmennék, kiváló ötleteim támadtak ugyanis, hogyan lehet környezeti problémákat fejlődő országokba exportálni, vagy, ha meg vagyunk szorulva, fejlett országokból hozzánk importálni. Egy ilyen könyv persze csak öt csillag lehet, még ha van is vele némi gondom.

Meglepetésként hatott például Diamond helyenként infantilis humora, egy tudóstól kicsit talán fura ez. Ugyanakkor nem ártott némi agyi lezsibbadás pár oldal száraz értekezés után mondjuk a polinézek szeméthegyeiről. Nagyobb gondom volt azzal, hogy a szerző a civilizációk bukásának egyetlen okaként azok környezetre gyakorolt hatását tudja elképzelni – én ezzel azért vitatkoznék*, akadhatnak egyéb tényezők is, de elfogadom, hogy ha Diamond azokra is kitérne, az Összeomlás feszes, zárt szerkezete sínylené meg. Meg aztán a könyv megállapításai analógiaként is tökéletesen működnek: bár a "közlegelők tragédiája"** kifejezést egyértelműen a természeti hatásokra vonatkoztatja, de meg lehet benne látni az általános emberi viselkedési formát, így esetleg egyéb diskurzusokban is felhasználhatjuk őket (történelem, politika vagy közgazdaságtan), ha kellően ravaszak vagyunk.

Megszaporodott a pulzusszámom akkor is, amikor 62-szer olvastam el a „talajerózió” szót, de így legalább járókeretes öregúrként is vágni fogom, mi az. És egyébként is: ha egyszer „talajeróziónak” hívják, amit okozunk, és ráadásul mindig ezt okozzuk, akkor nem Diamondnak kéne 61 szinonimát kiötölni rá, hanem nekünk kéne kevesebbet okozni. El tudom képzelni azt is, hogy felhergeli magát valaki az utolsó fejezetek folyamatos márkanéváradatán, de hát ezek a cégek megérdemeltek egy kis termékelhelyezést, ha már óvják a környezetet***. Jó érzés, hogy nem kell bűntudattal leülnöm az IKEA-s kanapémra, mert az IKEA csak ellenőrzött erdőgazdálkodásból származó fával dolgozik. És az ökorockerek azonnal menjenek el Gibson gitárt venni, mert ők is.

Diamond optimizmusával viszont az ég adta egy világon semmi bajom, egyrészt mert magam is optimista vagyok, és nem látom be, miért érezném jobban magam, ha pesszimista lennék. Másrészt elfogadom neki, hogy ő egy olyan társadalomban él, ahol az alulról jövő kezdeményezéseknek hagyománya, ezáltal ereje van, és képesek komoly nyomást gyakorolni a profitorientált vállalatokra. Nyugaton egy pöttöm kis olajszennyeződés után ezrek tüntetnek az érintett cég benzinkútjai előtt (ez anyagilag is bukta a cégnek), itt azért máshogy mennek a dolgok. Itt ha valami ellen tiltakozunk, az akkor is politika lesz, ha egyáltalán nem az. Szóval a világnak van reménye, mondja Diamond, csak marha sok meló lesz még vele.

Na de most megyek, és megmondom a favágóknak itt a hegyoldalban, hogy „talajerózió”. Össze fogják csinálni magukat.

* Ferguson a Civilizáció-ban vitatkozik is vele.
** Ez a „közös lónak túros a háta” szólásunk tudományos megfelelője.
*** Ha meg nem óvják, akkor megérdemelték a pellengérre állítást.

Jared Diamondhoz méltóan alapos, elgondolkodtató, jól tálalt kötet. Rendkívül sok információval bővítette az ismereteimet napjaink, és letűnt civilizációival kapcsolatban. Sajnálom, hogy nincs új kiadása, sőt szívesen olvasnék egy ránc-felvarrott verziót is belőle, hiszen az eredeti kötet 2005-ben íródott. Ne gondolja azonban senki, hogy nincs már aktualitása a könyvnek! Talán most még inkább van (sajnos)! Ajánlom mindenkinek, aki meg tudja szerezni!

Ha a Húsvét szigetek lakói kővésővel is képesek voltak tönkretenni a saját világukat, képzeljük el, milyen hatékonyak lehetünk jelenlegi technikai lehetőségeinkkel a mi világunk tönkretételében – írja a szerző.

Jared Diamond archaikus társadalmak és néhány jelenkori ország és terület ökológiáját vizsgálva elemzi a társadalmak összeomlásának eddigi és várható okait. Az ökológiát tágabban értelmezi, mint általában szoktuk, az ember környezetre gyakorolt közvetlen és közvetett hatása mellett kitér a közgondolkodásból eredő akadályokra, az egykori és mai politikusok felelősségére, a jelenkori civil mozgalmak és az egyén szerepére is.

Érvelése nyomán egyértelmű, hogy az ember komoly hatással van a bolygó természetes egyensúlyára (és nem az aerosolos desodor a legveszélyesebb), a régmúltban atomjaira hullott társadalmak példája pedig komoly mementó. Magyarországon minden ötödikes történelemfüzet első oldalán ott díszlik a régi rómaiak mondása: A történelem az élet tanítómestere, aztán, ha körülnézünk, könnyen úgy találhatjuk, hogy a döntések sokszor olyanokon múlnak, akik vagy negyedikben abbahagyták az általános iskolát, vagy jó mély zsebekben ringatóznak, netán született ostobák – esetenként pedig mindhárom.

Diamond könyve tudományos igényű ismeretterjesztő mű, amelynek következetesen szerkesztett felépítése, könnyen emészthető nyelvezete és briliáns logikája végigvezeti az olvasót az esetlegesen ismeretlen fogalmak és tudományterületek útvesztőjén. Az Összeomlás kifejezetten szórakoztató olvasmány lenne, ha nem arról szólna, amiről. A szerző mindenesetre igyekszik optimista hangvétellel búcsúzni olvasóitól. Legyünk hát optimisták – ami persze senkit se gátoljon meg abban, hogy a maga területén és hatókörében megtegye, ami módjában áll, és ezt másoktól is elvárja. Akár a legmagasabb szintekig.

Van ugye az a mondás, hogy tanulhatnánk az elődeinktől, de hát mi ignoráljuk azt, viszont Jared Diamond nem (de ő mégiscak a UCLA földrajz professzora), több civilizáció összeomlásának párhuzamait vizsgálja. Ez maga nem lenne újdonság, de ő egyrészt elég távolról nézi, a megszokottól több irányból, a külső ellenségeken kívül nemcsak a társadalom szerkezetét, hanem az ökológiai jellemzőket, klímaváltozást és a szomszédokkal való kapcsolatot is vizsgálja, miközben képes lemenni egészen az egyén szempontjáig is, ha kell. Innen már csak egy lépés persze, hogy tudatosan tegyünk az összeomlás ellen, mert elkerülhető, nem kell a spanyolviaszt újra és újra feltalálni
Diamond bámulatra méltó tárgyi tudással rendelkezik és ténylegesen van tanítái rutinja, nagyon feszes, logikus szerkezetű a könyv, az adatok interdiszciplináris összefüggéseire mindig rávilágít, miközben pont jókor, pont a jó mennyiségben oldja valami személyes élménnyell, történettel, viccel az egész merevségét. Mesél Montanáról, aminek a változásait közelről látja, után régi társadalmakat elemez, amelyek a fénykoruk után megszűntek, többek között a maják, a Húsvét-szigetek társadalma, vagy a vikingek. A harmadik fejezetben pár modern társadalom folyamatait cincálja szét, ruandai népirtás, Haiti és Dominika, Kína és Ausztrália.
A könyv anyagát Diamond tanította egy-két egyetemen (vagy a tananyagból lett a könyv?), és igen, ez oda való, minden egyetemen kellene tanítani, sok kredittel, kemény számonkéréssel, a könyvben leírtakkal minden egyes diplomás embernek tisztában kellene lennie.

Jared Diamond tájékozottsága és szakmai tapasztalata mindenképp tekintélyt kölcsönöz ennek a nagy és fajsúlyos könyvnek – ám emellett a szerző hál'istennek írni is tud, a szerkesztője szerkeszteni, a magyar fordítója pedig fordítani, úgyhogy ez a masszív és parttalannak ígérkező szörnyeteg olvasmányos, ha nem is épp kifejezetten szórakoztató.
A téma lenyűgöző: ökológiai szempontú rendszert és módszert találni a társadalmak hanyatlása, eltűnése mögött, mégpedig a legkülönbözőbb földrajzi, történelmi, technikai, kulturális (stb) hátterű civilizációk pusztulásának elemzésén keresztül. Úgy egy tucat vagy még több esetet tanulmányoz módszeresen Diamond, alaposan, ráérősen, kimerítően. Tudományos igényekkel, ám abszolút közérthetően. Akit nem igazán hoz lázba az óceániai szigetek üledékeinek pollenelemzése, viking háztartási hulladékban turkálás vagy a Tokugava-korabeli Japán politikája, nem biztos, hogy élvezni fogja ezt az utazást. A tömérdek adat és elemzés azonban eléggé részletes ahhoz, hogy igazán átlátható is legyen, és ahhoz is elég célirányos, hogy ne váljon parttalanná, hanem egyfajta esszéisztikus fókuszáltsággal tartsa magát a mondanivalója menetéhez. Ez a vonása nagyon rokonszenves, pedig részemről jobb szeretem a tömörséget és a lényegretörést: itt mégis a terjedelem győzedelmeskedett a digresszió fölött.
Amit kifejezetten élveztem a könyvben, az a felfedezés öröme: a tudományos régészeti feltárásé, elvétve egy kis egzotikus vadregényes, Indiánadzsónzos felhanggal. Régóta nyomaszt saját tájékozatlanságom nagyobb kaliberű környezetvédelmi problémák terén, és azzal az érzéssel tettem le ezt a kötetet, hogy képbe kerültem pár olyan dologgal kapcsolatban, amiről eddig semmit vagy nagyon keveset tudtam. Másrészt volt, ami nem lepett meg, sőt, beigazolódott jópár korábbi sejtésem, ami szintén nem kellemetlen.
Viszont két dolog valamennyire irritált, az egyikkel szemben kénytelen vagyok én megértést tanúsítani: ez a szerző és művének amerikai beállítódása, amerikai ember írja amerikai közönségnek, nem mintha hiányoznának nekem a magyar szempontok (Magyarországot egyébként egy alkalommal említi, az 56-os forradalom vonatkozásában, egyébként nem téma). Az viszont, hogy a végkövetkeztetések „óvatos optimizmusa” kiterjednek a profitorientált multicégek vélhető pozitív szerepvállalására, a képviseleti demokrácia választói nyomásgyakorlásának érvényesítésére, egyáltalán: hogy hiszi és vallja, nem adnák el a saját nagyanyjukat egy újabb prémiumért – ezzel valahogy nem tudok közösséget vállalni, szerintem ugyanis eladják. Mindegy, nyilván kell bizonyos szemellenző, ha az ember nagypályás terepen akart dolgozni évtizedekig.
Az utolsó fejezetben pedzegetett végkövetkeztetésektől függetlenül, érdemes volt végigküzdeni, és ritka élmény ilyen jó koncepciójú, összeszerkesztett és gördülékeny tanulmánykötetet forgatni. Az összeomlás (elnézést) kikerülhetetlen.

Adott jó adag gondolkodnivalót. De legjobban mégiscsak azt szerettem benne, hogy azt gondolja, amit én, és mindezt jól összegezte.

És most, a többi könyvét is elolvasva azt gondolom, hogy ez rettenetesen optimista.
Kellett ez most, de azt hiszem, én nem vagyok az.

Ahogy Darwintól A fajok eredete kézzelfoghatóvá tette az evolúció létét, úgy az Összeomlás közelebb hozta az összeomlásunkat, amolyan „hm, nahát, tényleg gáz lesz, ha nem figyelünk a környezetre”-módon. Egy kicsit lassan haladtam vele, de érdekes könyv volt.

Gondolatokban gazdag gazdag könyv, amelyben a szerző azt fejtegeti, miért omlottak össze egyes társadalmak, és hogyan tudnánk elkerülni, hogy ránk ne ez a sors várjon. Több okból következett be a példának felhozott társadalmak pusztulása, de a legfontosabb mindenhol a környezet elpusztítása volt.
A rossz példák mellett Diamond ír jó, követendő példákról is. Ezek egyike a Chevron olajipari cég mintaszerű, környezettudatos kitermelése Új-Guineában. Ez a cég vásárolta fel a Texacót, amelyik Ecuadorban igencsak máshogy viselkedett. Ezt részletesen taglalja Artur Domoslawski: Halál Amazóniában című könyve. A Texaco ellen környezetszennyezés miatt indított per még akkor is folyt, amikor már a Chevron volt a tulajdonos. A Chevron bizony minden lehetséges módon védte érdekeit. Tehát nem olyan szép a menyasszony, mint amilyennek látszik.
Mi fogyasztók viselkedjünk környezettudatosan, hátha sikerül megmenteni bolygónkat. Ellenkező esetben gyermekeink, unokáink rosszul járnak.

Két részre bontanám a könyvet. Azok a fejezetek, amik a régmúlt és mai társadalmak összeomlásáról, vagy össze nem omlásáról szóltak, rendkívül érdekfeszítők voltak. Olvasásuk olyan volt, mint egy világkörüli út, mely a Húsvét-sziget, anaszázik, polinéz szigetek, vikingek, Montana, Ausztrália, Pápua-új Guinea, Kína, Ruanda, maják és Japán mindennapjairól, döntéseiről, történelméről szóltak. Ezen belül ugyan a Montanáról és Ausztráliáról szóló fejezetek igencsak bőlére voltak eresztve, a fejezetek mérete kb. a duplája volt a valódi mondanivalónak. Nyilván amiatt lehetet ez, mert a szerző maga is élt ezeken a területeken.
Az utolsó pár fejezet a tanulságokról szól, arról, hogy mi mit tehetünk azért, hogy pl. a nagyobb vállaltok döntéseit befolyásoljuk. Ezen tanácsok felét egy átlagolvasó magától is kitalálhatja, de oké, szépen leírta a szerző, összeszedve. Azonban ezek után sok helyen önismétlésbe csapott át, olyan érzésem volt, mintha „X” oldalnak meg kéne lennie és szószaporítás folyik. Ezen oldalakon az idegeimen táncolt a szerző.
Összességében azonban nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a művet, azt nem mondanám, hogy alapműről van szó, de aki szeret utazni, szeret más kultúrákról olvasni, annak feltétlenül ajánlható. Nyilván ezen túlmenően némi extra környezettudatossággal gazdagszik az illető, többnyire feltehetően időlegesen.