Ez a könyv két, nem is olyan könnyen elválasztható részből áll. Az egyik egy már-már spektrumtévés* közérthetőséggel papírra vetett áttekintés a hagyományos (vagyis államiság előtti) társadalmak életéről. Ez helyenként kifejezetten tanulságos, gondolatébresztő szöveg, aminek elvitathatatlan érdeme, hogy Diamond, bár nem rejti véka alá e közösségek iránti rokonszenvét, de nála ez az érzés korántsem elvakult. A hagyományos társadalmak avatott ismerőjeként egyértelműen leszögezi, hogy bár sok szempontból érdemes tanulni elődeinktől, de azért a modern államok úgy általában lényegesen jobb életminőséget képesek biztosítani. Világos, hogy egyes új-guineai törzsek varázslatos státuszt biztosítanak a saját nagyszüleiknek, és ez lényegesen szívmelengetőbb verzió annál, mint amikor az USA-ban a nyugdíjasokat szimplán bepöccintik egy szociális otthonba. Ugyanakkor más új-guineai törzsek meg hagyják éhen halni az aggastyánokat, amikor már nem veszik hasznukat – tehát összességében a nyugati modell inkább a pozitív véglet felé konvergál. Másfelől beszélhetünk itt harmonikus társadalmi viszonyokról az amazóniai indiánok társas kapcsolataiban (ahogy Diamond is teszi), de közben érdemes észben tartanunk, hogy amíg a hagyományos társadalmakban az erőszakos elhalálozások aránya az összes elhalálozáshoz képest minimum 3-7 % (virtusosabb etnikumok esetében akár 50 % fölött is lehet), addig a ún. civilizált államokban ez lényegesen kevesebb: még a XX. századi Németország esetében is csupán 0,16 %. Szóval szerzőnk a dicséretben mértéktartó és objektív, ami felüdülés ahhoz képest, ahogy egyes tradicionalisták elképzelik a hagyományos társadalmakat: egy rész nagymama emlékei, egy rész kereszténység előtti, egy rész kereszténység utáni archaikus katyvasz, mindez meghintve Matula bácsival. Így kapunk egy olyan képzeletbeli közösséget, amiben őseink a barantaedzések szünetében rovásírásos széljegyzeteket írnak az apokrif Jézus-evangéliumok homofóban családbarát passzusaihoz**.
A könyv másik része pedig valamiféle életmód, egészség rovat – Diamond az első szálban foglaltakból kiindulva tanácsokat fogalmaz meg boldog-boldogtalannak, hogy miben is kéne tanulnunk a hagyományos társadalmaktól. A könyv első felében az első rész még jobbára felülírta e másodikat, de ahogy haladtam előre, tudósunkban egyre inkább megizmosodott a népművelő, ezzel párhuzamosan pedig én magam egyre ingerültebb lettem. Az író ugyanis mindenkinek, de tényleg mindenkinek tanácsot ad: befektetési bankároknak, gyakorló szülőknek, jogászoknak, meg egyáltalán, mindenkinek, aki eszik. De olyanokat ám, amiket én csak egy homályos-tól a kínos-ig terjedő skálán tudnék elhelyezni. Például: „Pereskedők, ne pereskedjetek! Beszéljétek meg inkább! Ti meg ott! Ne egyetek cukrot, mert cukorbetegek lesztek!” Tényleg? Hogy ez még senkinek nem jutott eszébe! Sokáig vártam a slusszpoént, mert nem akartam elhinni, hogy egy olyan nívós szakember (evolúciós biológus), mint Diamond, ilyen komolytalan oravecznóriságokat akar nekem tudományos szövegként eladni… De úgy néz ki, igen. Az utolsó fejezeteket én konkrétan a mellébeszélés non plus ultrájaként éltem meg.
Azért nem érték nélküli könyv ez, ezt persze le kell szögezni. Egyszerűen az Összeomlás írójától elképesztően nagy csalódás – ezt a csalódást bizonyára még erősíti is az, hogy ez a mű, ahogy telnek az oldalak, annál gyengébb. Ha ez fordítva lenne, kellemesebb szájízzel fejeztem volna be. Én készséggel elhiszem, hogy Jared Diamond majdnem mindenhez ért, de nem ártana, ha Jared Diamond ezt nem hinné el magáról.
* Hogy ez a jelző pozitív, vagy sem, azt mindenki ossza be magának. Mindenesetre ahogy haladtam a könyvben, én egyre kevésbé tudtam tolerálni, hogy Diamond a legalapvetőbb evidenciánál is szükségét érezte, hogy másfél-két oldalon keresztül sorolja a maga megvilágító erejű példáit. Amik helyenként szórakoztatóak voltak – csak jórészt feleslegesek.
** Ami szintúgy egy ordas általánosítás, nyilván. Akit esetleg zavar, az legalább tudja, milyen érzés, amikor óvatosan liberális értékrendemet azonosítják a marxizmussal, az anarchiával meg az egalitarizmussal, és úgy próbálják visszatömködni a torkomba.
