A versekhez hasonlóan a novellák is erősen a komfortzónámon kívül esnek, a gimnáziumban Mikszáth volt talán az utolsó, akitől ilyesmit olvastam. Azt sem szeretem bennük, hogy nem tudok eléggé belemerülni, mert hopp, már vége is, de ami leginkább kiborít, mikor végigolvasom, és nem értem, mi volt a lényege. Borzasztóan utálom ilyen hülyének érezni magam, ráadásul ilyenkor meg vagyok róla győződve, hogy rajtam kívül mindenki másnak tök egyértelmű a csattanó. De igazából attól sem érezném magam sokkal jobban, ha valaki azt mondaná, hogy ja, ennek tényleg nem volt értelme, de milyen jó a világ vagy milyen szép a nyelvezete. Attól meg becsapva érezném magam, hogy elpocsékoltam az időmet valamire, aminek nem volt rendes története, pedig én végig azt vártam, hová fog ez kifutni.
Sajnos ez a novelláskötet is többnyire ilyesmiket váltott ki belőlem. Egy kihíváshoz olvastam el, Kleinheincz Csilla neve volt a húzóerő, aki ugyebár csak szerkesztette, de amitől igazán kedvet kaptam, az a népmese-adaptáció címke, mert pont előtte nem sokkal fejeztem be a Holdbéli krónikák fantasztikus lezáró kötetét. Csak azt felejtettem el, hogy a magyar népmesékkel azért nem igazán vagyok képben, így mint adaptáció, nem nagyon tudtam értékelni.
14 novella található benne 12 különböző szerzőtől és elvileg mindegyik magyar népmesei elemeket gondol újra.
A legkomfortosabb talán számomra a legelső novella volt, az Aranyalmák, ami kb. az egyedüli pozitív kicsengésű történet volt, ahol a népmesei résszel is képben voltam. Ebben a világban úgy köttetnek a házasságok, hogy a sárkányok elrabolják a hercegnőket, aztán mindenféle próbatétel elé állítják az őket megmenteni igyekvő hercegeket, míg végül sikerül minden akadályt legyőzni és egymáséi lehet a boldog pár. Tetszett, hogy a sárkány szemszögéből követhetjük az eseményeket, és hogy ez az egész leányrablósdi annyira a mindennapok része, hogy a sárkány előtte éjszaka együtt iszogatott a királlyal, akinek a lányát másnap elvitte. És persze a csavar is jópofa volt a végén. De úgy voltam ezzel is, hogy tök jó alapötlet, és egy rendes hosszúságú történetként jó karakterekkel tudtam volna szeretni, ilyen rövid idő alatt viszont nem tudtam elkezdeni kötődni hozzá.
Nagyon tetszett Az elhárítók alapötlete is, ami a kis gömböc történetét dolgozza fel, amelyben egy titkos katonai osztag próbálja leleplezni az űrlények megszállási kísérleteit, ám lehet, hogy már sokkal régebben beszivárogtak az emberek közé, csak hagyják nekik, hadd higgyék okosabbnak magukat. Elég jó tippem volt, mire fog kifutni, és szerintem az is lett a csattanó, de biztos nem voltam benne. spoiler Viszont még ha így is van, nekem ez akkor is csak a bevezető volt, hol van a többi része, amiben végigviszik a nyomozást? spoiler Néha azt éreztem, nálam hiányoznak oldalak, annyira nem értettem, hogy lehet ott vége történeteknek, ahol.
Aztán ezután jól összezavart A Gömböc című novella, ami ugyan láttam, hogy másik szerző munkája, mégis meg voltam róla győződve, hogy az előző gömböcös sztori folytatása lesz, pláne hogy ez is ilyen másik bolygón élő lényről szólt, ami hirtelen öntudatra ébredt, pedig eddig növénynek hitték, ami elnyeli az emberek szemetét. Azt hittem, az előzőnek valami előzménysztorija, és alig vártam, hogy összeérjenek a szálak és mindenre megkapjuk a magyarázatot, de szépen hoppon maradtam. Pláne, hogy semmi magyarázatot nem kaptunk, mi a francért támadt rá a gömböc az űrhajósokra spoiler. Még Az elhárítók úgy-ahogy, de ez semennyire nem volt nekem befejezett. Elmondani nem tudom, mennyire csalódott voltam, és percekig ültem döbbenten, hogy nemhogy nem függnek össze, de egyikre sem kapom meg azt a lezárást, amitől elégedett lennék. Felkeltik az érdeklődésem, aztán itthagynak lógva.
A Három csomónak nagyon tetszett a nyelvezete, szép ízes szavakat használt, és jó volt az is, ahogy a mai magyar valóságot összekötötte a mágiával, ahogy a csóró, csobánkai cigánylány csak varázslattal tudta maga mellé kötni a gazdag nemesfiút, csak ott is a tanulságot nem értettem, vagy ha értettem, akkor nem tetszett. spoiler
Az Árgyélus és Balga lényegét sem értettem a végén, de ott Balgán nagyon jól lehetett szórakozni, ahogy folyamatosan zsörtölődött, hogy az ifiúr az egy keresztül szalmát nem tud tenni, nélküle már rég éhen halna, stb.
Az Erdőntúl koncepciója kifejezetten érdekes volt, ahogy a valóságshow-k világát keverte a tündérvilággal, ahol abból forgattak műsort, ahogy a kiválasztott fiú megöli a sárkányt, ami ugye normál esetben a történet vége, na de olyankor abbahagyni, mikor a legngyobb a nézettség? Hát ki kell találni még valamit. Gyártani a konfliktust, nem baj, ha átgázolunk az emberen. Vagy ha már nem is marad ember az a valaki. Jó felvetés volt, hogy mivé lesz a hős, miután gyilkossá válik? Azt várnánk, hogy aki a gonosz sárkányt öli meg, az boldog lesz és nem viseli meg a tette, na de a gyilkosság az gyilkosság. Plusz ha beteljesíted a sorsodat, azok után már mi tud előrevinni? Érdekes volt és elgondolkodtató, de ennél is azt éreztem, hogy egyszercsak abbamaradt, pedig az még nem volt a vége.
Kiemelném még a ráadások közül Raoul Renier két novelláját, amik a leginkább kerek történetek voltak számomra, azoknál azt éreztem, hogy ez pont annyi volt, amennyi kellett és helyén volt a tanulság is. A vasorrú bába jól bemutatta, hogy ha elutasítóan viszonyulnak valakihez, jól kiközösítik, még heccből fájdalmat is okoznak neki, csak mert különc, az előbb-utóbb azzá válik, amit gondolnak róla, akkor is, ha egyáltalán nem olyan volt eredetileg. Mondjuk rendesen traumatizált, ami a szerencsétlen macskával történt, spoiler. A Sárkányölő Bende 3 testvérről szólt, akik közül kettő úgy gondolta, többet érnek az öccsüknél, csak mert okosabbak a szájhős izomagyúnál, csak aztán kiderült, hogy bizony neki is lehetnek értékei és bizonyos helyzetekben azok többet is érnek, mint az ész vagy a szónoki képesség.
3 történet volt, a Soha többé nem látom Fülest!, a Sánta farkas és a Névtelen királyok, amik teljes homályba vesztek nálam, ezeknél azt éreztem, se füle, se farka az egésznek, egyáltalán nem értettem, mi volt a lényegük és sajnos végig csak szenvedtem rajtuk.
Ez a kötet sajnos nem azt bizonyította nekem, hogy a novellák nekem valók lennének, de fogok még néhánnyal próbálkozni. Az is zavar, hogy egy novelláskötetet nem lehet félbehagyni, mert attól, hogy 10 nem tetszett, a 11. lehet még zseniális. Azt hiszem, ami másnak izgalmas egy novelláskötetben, hogy sosem tudod, mire számíthatsz, az engem inkább elbátortalanít. És még ha tetszik is egy novella, a vége nagyon el tudja rontani nekem. Mindenesetre ez nem volt egy rossz kötet, csak nem szeretem ezt a műfajt és kevésnek éreztem magam hozzá, illetve eléggé kötődni sem tudtam a történetekhez.
