Semmi 83% 2327 csillagozás

„Az élet értelmét kerestük. Az iskolában semmi ilyesmit nem tanítottak. Így magunknak kellett utánajárni.” – szavakkal el sem tudom mondani, hogy tanárként ezt a gondolatsort olvasva mit éreztem… Az ilyen könyvek miatt érdemes olvasni. Mélyen megérintett. Biztos újraolvasós lesz nálam. A jelen koronavírusos-karanténos helyzet még erősebbé és fontosabbá tette ezt a könyvet.
Nem titok, engem minden nap foglalkoztat a kérdés, hogy miért élünk. Minden nap átgondolom, mi az a VALAMI, ami miatt jó volt egy nap, érdemes volt felkelni. Ennek a könyvnek rendkívüli ereje van, sokkol, elgondolkodtat, szembenézésre késztet. Örülök, hogy a fülszöveg elolvasása nélkül vettem kezembe a könyvet. Így sokkal többet adott.
Nemcsak hazájában, Dániában, hanem nálunk is botrányt okozott a mű: „Iskolabotrány: Móricz klasszikusa helyett Janne Teller kortárs dán írónő Semmi című regénye lett kötelező olvasmány az egyik budapesti általános iskolában.” – szóltak a hírek öt évvel ezelőtt. Nem tudom, hogy a 12-15 évesek mindegyike érti-e ennek a könyvnek a mondanivalóját. Pláne, ha a könyvben szereplő 8. osztályos diákok tetteit nézzük…
Az biztos, hogy megosztó könyv. De én csak üdvözölni tudom az ilyen írásokat és ajánlani kortól és nemtől függetlenül bárkinek.

Mindig azt gondolom, hogy megoldok majd mindent, mert mindenre figyelek, mindent észreveszek, mindent fejben tartok, tudom, ki hogyan alszik, mit álmodik, hogy ébred. Tudom, hogy melyik szobából hány lépés a mosdó, hogy kattan a kilincs, hogy csapódik az ajtó. Két emelet, 4 szárny, 130 gyerek, csak velem, mindennap az életem. Többet vagyok diákokkal, mint a sajátjaimmal. Ezeket persze nem lehet tökéletesen csinálni, nem lehetek egyszerre mindenhol, nem hallhatok, láthatok meg mindent, akár mennyire is éles a figyelmem. Becsúszhat hiba, ezt tudom, csak túl nagy ne legyen és főleg ne végzetes. Ezek jártak a fejemben (éjjel, amikor dolgozom és olvasom a könyvet) és régen volt már ilyen nyugtalan éjszakám. A Legyek ura jutott az eszembe, meg az Én nem félek. Felkeltem, kb. hajnal 3 óra lehetett, végig mentem minden folyosón, csend volt, nagyon nagy csend. Megnyugtatott. Most jöttem a kollégiumi ballagásról, búcsúzások, élettervek, az álmok valóra váltásának ideje jön. Az Élet értelmének keresése és megtalálásának évei következnek. Egyenként köszöntek el a diákok, többnyire egymástól, az „otthontól”, amit nekünk kell nyújtani feléjük. Ez a könyv járt a fejemben. Most pedig elindulok dolgozni. Ennyit tudok mondani.

Ötévesen állítólag ezt diktáltam az óvónéninek, az ovis ballagási füzetbe is bekerült:

„Én tiszta vagyok, mint az ég.
Én tiszta vagyok, mint a levegő.
Azt nem is látni.
Akkor engem sem látni.
Az a semmi.
Akkor nem is lehet semminek nevezni.
Akkor most megfestem magamat.”

Ez a könyv nem csak ezt az emléket hozta ki belőlem és színezte újra, hanem rengeteg érzést, félelmet, vágyat. Párszor még biztosan el fogom olvasni.

Nem szoktam tétlenül állni egy értékelés előtt, és nagyon szeretem az elvontabb vagy szimbolikus tartalmú alkotásokat, legyen az irodalom vagy bármilyen művészet, de amióta befejeztem ezt a könyvet, nehezen tudom hova tenni. Főként azért, mert úgy érzem, sok helyen félre van értelmezve a mondanivalója. off
Nihilista? Egzisztencialista? Nem gondolnám. Alapvetően ki ne kacérkodott volna el a gondolattal, hogy létezésünknek tulajdonképpen semmi értelme. Minek tanulni, olvasni, utazni, ha végül úgyis meghalunk? Akkor – ahogy Pierre Anthon mondja – ne csináljunk semmit, de annak semmi értelme.
Összehordhatnánk az értékeinket a Fontos Dolgok Halmára, de annak a halomnak legfeljebb anyagi értéke lenne, eszmei semmiképp, hiszen az belőlünk táplálkozik, azzal mi ruházzuk fel.
A regény fő mondanivalója számomra az, hogy a kegyetlenség még nagyobb kegyetlenséget szül. A könyvben szereplő tizenévesek ugyanis nem önként szolgáltatták be az életük értelmét szimbolizáló dolgokat, hanem egymásnak választották ki azokat.
Ha én azt kérem egy katolikustól, hogy hordja a fontos dolgok kupacára a közeli templom keresztjét, azzal reprezentálom a vallásossága fontosságát bárki felé? Nyilván nem, viszont az illetőben mély sebeket ejthetek, ez pedig bosszúvágyat táplálhat, ami remekül ábrázolva is van a regényben.
Végső soron pedig egy kis áldozat a bosszútól tápláltan olyan borzalmas dolgokba torkollik – feltéve, ha a láncban senkinek nincs józan belátása –, amit a Semmi című regényben is olvashatunk.
És minél nagyobb az áldozat, a rakás kacat annál értékesebbé válik az adott személy számára.
De végeredményben mi is lesz egy halom vérrel és sárral átitatott, jelentésüktől megfosztott limlomból? Hát kétségkívül semmi.
Összességében jól olvasható, bonyolultabb jelentéstartalommal bíró írás, nem feltétlenül gondolom, hogy tizenéveseknek való, viszont egy olvasást mindenképpen megér.

Sokáig töprengtem azon, hogy mi is akar ez a regény lenni. Vagy mi is egyáltalán, mivé lesz a befogadás során.
Alapkérdése: mi az élet értelme? Ebben semmi új és semmi eredeti. Sokan, sokféleképpen, sokféle célközönség számára írtak már erről, és ha nem is ír, de előbb utóbb mindenki elgondolkodik róla. Kihez szól a regény? A szerző a gyerekkorból kilépő tizenéveseknek szánta – a tanácstalan, kereső-kutató, kérdéseket feltevő, értelmet kereső, gyakran nihilizmusba süllyedő kamaszoknak. Egyféle morális kérdéseket feszegető tanmese, példázat, allegória. Tizennégy éves főszereplőihez mérten néhol túl naiv és gyerekes, néhol meg túl bölcs, filozofikus. Gyakran hiteltelen és abszurd, még akkor is, ha elfogadom a történet saját, fikciós világát, szándékos kiélezettségét, sarkítottságát. Elbeszélője a nyolc év távlatából visszapillantó, tehát húszas évei elején járó Agnes – hideg, szinte részvétlen, tárgyilagos és távolságtartó, az elbeszélt történésekben sem a legmélyebben érintett személy. Középszerű, ahogy narratívája is az, sőt stílusa, Tandori szavaival: „egyszerűnél is szimplább”. Nem tudok vele nem egyetérteni. Az elbeszélő előadásmódja idegesítően lebutított. Tőmondatok és gyakran értelmetlenségekbe fulladó hármas szócsoportok, fokozások halma. Irritáló. Irritálóbb. Legirritálóbb. A miértjét sem nagyon értem. Ez kellene a mai kamaszolvasónak? Csak ezzel lehetne reagálásra késztetni? Hatást elérni nála? Világsikerré lenni? Eladhatóvá válni? Az összetett mondatokra már nincsenek vevők? Ezt azért nem hinném.

A történet, bevallom, csalódást okozott – valami többet, valami mást vártam volna. Csak fogytak az oldalak, és egyre értetlenebbül álltam az egetrengető világsiker előtt. Borzasztónak sem volt borzasztó – sőt, sok könyvhöz képest mondhatni langyosan izgalmas volt. Végig vártam, hogy történjen valami. Vagy valami másként történjen. Amikor már csak úgy ötöde volt hátra, tudtam, hogy nem, ez a regény nem fog számomra meglepetést okozni. Minden történése kiszámítható. Talán az utolsó mondata lepett meg, de arról majd később.

Nézzük, mi vezet eddig a bizonyos mondatig…
Pierre Anthon, a nyolcadikos, hippikolónián felnőtt gyerek egyszer csak rájön: az életnek semmi értelme, mert az életben semminek semmi értelme. Egyféle prófétaként kezdi hirdetni meggyőződését, kivonul a közösségből, felmászik egy fára, és „ördögi” rejtekéből a tudás előbb kissé éretlen, majd egyre érettebb gyümölcseivel bombázza osztálytársait. Persze nem indokol, nem magyaráz – ritka kivételektől eltekintve inkább csak kijelent, kinyilatkoztat. A közösség pedig azonnal reagál – mert nem tűri az ellenvéleményt, a tőle eltérőt, a másságot. És mert nem akar látni. A Perre Anthon meggyőzésére tett kísérletek, az erőszaktól a meggyőzésig, mind-mind arra irányulnak, hogy visszatérítsék őt a közösségbe, illetve hogy meggyőzzék önmagukat eddig biztosnak tudott, most önmaguk számára is kétségessé vált igazukról.
Van-e joga valakinek megkérdőjelezni azt, amiben hiszünk…? De mi is az, amiben hiszünk? Ez még fontosabb kérdés. És elkezd alakulni a Fontos Dolgok Halma. Tárgyak és tárgyakká változott érzések – emberi kapcsolatok, hitek… Áldozati oltár, amelyre a kis közösség tagjai felsorakoztatják azt, ami a legfontosabb számukra. De ki dönti el, mi a legfontosabb? Egy ember – egy a közösség által elfogadott szabályrendszer alapján. Nem te, más dönti el, mi az életed értelme, és miről kell lemondanod ahhoz, hogy bebizonyíthassátok ti, közösen, hogy van értelme. Az ember meg hajlamos arra, hogy gonoszságból kérjen áldozatokat, amelyeket később nem akar és nem is tudna kiváltani. Nem, itt nem Isten teszi próbára a hívőt – és így, természetesen, ne várj csodát sem. Dac és bosszú vezérel itt mindenkit, és valami kétségbeesettségbe hajló hit abban, hogy mindennek így kell lennie, mert egyébként… egyébként semmi sincs.

A legyek urától eltérően, a nyolcadikosok csapata nem egy lakatlan szigeten, hanem otthon, városukban, közösségükben és mégis a semmi kellős közepén szembesül az élet elemi kérdéseivel. A felnőttek sehol – nincs ráfigyelés, nincs tanács, nincs útmutatás, nincs gondoskodás – és mégis, hiányukban is jelen vannak: a gyerekek gondolkodásában, tetteiben, értékrendszerükben. Abban, ahogy, ha nem is fogadják el, de nem tudnak elmenni a másként gondolkodók mellett, ahogy tárgyakban próbálják felhalmozni az élet értelmét, ahogy dolgokba vetítik ki az értéket, ahogy kiárusítják azokat – végül önmagukat. Jó lenne azt mondani: vélt önmagukat. De nem, a regény nem ad lehetőséget ilyesfajta következtetések levonására.
Agnes visszapillantva nem alkott összefüggéseket, nem indokol, nem magyaráz, nem értelmez. Osztálytársai vázlatok maradnak, akárcsak tetteik sablonos váza. Mintha üres volna ő maga és elbeszélése – és bennem sem tud érzést felkelteni – legalábbis együttérzést nem.

Az elbeszélő picit mintha moralizálásba hajló, de számomra egyelőre értelmezhetetlen tanulságot von le a regény végén – tudom, hogy az élet értelmével nem szabad játszani.
Nem szabad játszani vele mint gondolattal? Nem szabad megkérdőjelezni létét? Nem szabad játszani vele mint tárggyal – amivé végül a regény szereplői degradálták? Nem szabad áldozatként követelni – de hogyan is lehetne, ha nem is tudjuk, mi az? Mert végül sikerült bizonyítani a gyerekeknek, hogy van az életnek értelme? Vagy az az értelme, hogy nem szabad játszani az értelmével, amiről nem tudjuk, hogy mi az, de létezik, bár ezt nem tudjuk bizonyítani…? Tiszta 22-es csapdája. Yossarian a fán. Semmi sincs rajta, meztelen. El kell tüntetni…

„Az egyik nap olyan volt, mint a másik. És bár hét közben nem győztük várni a hétvégét, a végén mindig csalódtunk. Aztán hétfő lett megint, és kezdődött elölről az egész. Ez az élet, semmi több. Kezdtük megérteni, miről is beszél Pierre Anthon. És hogy a felnőttek miért úgy néznek ki, ahogy. És akkor is, ha megfogadtuk, hogy mi sose fogunk rájuk hasonlítani, pontosan ez lesz a helyzet. Pedig még a tizenötöt se töltöttük be.
Tizenhárom, tizennégy, felnőtt. Halott.”

„Ugye milyen sokkoló? ”
Kérdezem magamtól már vagy századszor, mert csak ülök itt az éjszaka közepén, a város java alszik, és úgy érzem minden mindegy….

Azt hiszem ezek a könyvek miatt érdemes olvasni.
Mert tartalmilag mindannyiunknak ugyan azt nyújtják, de érzelmileg milliónyi verzió kerül a felszínre.
Valaki kedveli, és azt mondja minden igaz ami le van írva.
Valaki kiakad rajta, borzalmasnak, hülyeségnek gondolja.
És vannak azon emberek, akik olyannak fogadják el a kötet mondanivalóját, ahogy le van írva, elgondolkodnak rajta, pro és kontra érveket állítanak fel, el is hiszik és nem is, de a legfőképpen megcáfolják.

Ami a személyes élményemet érinti természetesen sokkoló volt a számomra.
Az, hogy ez a történet gyermeki szempontból lett megírva nem jelent semmit.
Ugyanis maga a történés, ami ezt a mély érzést előhozza, nem pedig az, hogy tömegérzelmekkel játszunk, hogy gyermeki oldalról közelítjük meg, a már önmagában is kegyetlen témát.
Persze sokunknak evvel nagyobb a hatás, de ez is egy „vadászat”, hogy a mondanivaló kibelezett formája még jobban üssön, hisz „ártatlan” lelkekről van szó.

Nem az égett bele a lelkembe kik tették, hanem, hogy honnan indult a történet, mivel járt, tehát a megtett ösvény, és, hogy mivé vált.

Elemezhetném oldalakon keresztül, de teljesen feleslegesnek érzem.
Már oly sokan kifejtettétek a véleményeteket, vagy teszitek majd meg, miután volt bátorságotok elolvasni ezt a csepp kötetet.

Számomra három nagyon fontos érték képződött olvasás után.

Az első, hogy bár értem és némiképp igaznak vélem, amit üzen az írónő. Mégis képes vagyok megcáfolni. Mert bár az egyéni értelem elenyésző, de mégis az egyén adja meg majd a tömegek alapját. És mi ez a maszlag, amit leírok? Csak a sokkolás utáni bénultságomban való döcögős nyilatkoztatás. Hogy számomra az élet értelme a kutatás, a gyógyítás, az ismeretlen felfedezése.
Hogy kinek és minek?
Neked és nekem, meg mindenkinek.
Az, hogy élünk, és remélünk.
Hogy valamiért megszületünk és egy életet le kell élnünk, és ha már ezt tesszük fedezzük fel a hol és a miértekre a választ.

A második, hogy szeretek élni.
Szeretek remélni és hinni.
Az, hogy ennek van e értelme, vagy sem, nem fontos.

A harmadik pedig és talán ez határozza meg létem egy alap pillérét.
Ami igazán fontos az életemben, annak más számára nincs ára, de nekem az életet jelenti.
Ezért, bármily nagy összeg is ütné a markom, ha elveszteném, már nem élnék, tehát a pénznek sem lenne semmi értelme.
Ami igazán fontos a számomra, NEM eladó és soha nem is lesz az.

De azt hiszem, pont ezért szeretem a kis méretű könyveket.
Hisz száz valahány oldallal is lehet eredményt elérni, és gondolkodásra késztetni az olvasót.

Valamint hallottam bizonyos országokban kötelező olvasmány lett a kötetből.
Ez mind szép és jó, de ahhoz, hogy egy ilyen könyv „érték” legyen, ahhoz egy olyan oktatási színvonal is kell, és olyan oktató is, aki a diákot gondolkodásra készteti, és nem engedi elburjánzani a „merész” ötleteket. Ugyanis nem csak pozitív eredménye lehet, hanem bőven negatív is.

De addig is szívből ajánlom minden fiatal felnőttnek, és korosztálytól függetlenül az idősebbeknek.
Végtelen érdekes, tanulságos, és élvezetes.

Természetesen nagy kedvenc!♥

“Semminek sincs értelme.
Ezt régóta tudom.
Ezért semmit sem érdemes csinálni.
Erre most jöttem rá”

Nos elég nehéz egy ilyen nagy mondanivalóval bíró könyv után “megszólalni”. Nagyon érdekes megrázó történet volt egy közösségről, egy osztályról akik próbálták bebizonyítani az egyik osztálytársuknak-Anthon Pierrenek- hogy igen is van értelme az életnek. Nos, mint megtudhatjuk nincs semmi értelme. Hiszen ha belegondolunk miért élünk? Miért kelünk fel mindennap? Miért tanulunk? Hogy egyszer majd elkezdjünk dolgozni? Mi lesz ha már nem dolgozunk, és meghalunk? Akkor mi értelme volt az életnek? Semmik leszünk. Semmiből semmi. Mint láthattunk Anthon nyert, hiszen ő már az elejétől fogva látta hogy semminek sincs értelme. Miközben olvastam a könyvet, nagyon sok dolog jutott eszembe. Például ha összeszedném az én kis Fontos Dolgok Halmazát, akkor mit látnék benne? Mi olyan fontos számomra, amit a világért sem adnék el?
Nos nagyon sokaknak egyszerű rá a válasz. A szeretet, a hit, olyan dolgok amiket nem lehet kézben fogni. Viszont sokan nem gondolnak bele, hogy ezeket is nagyon egyszerűen el lehet adni mint az a könyvből is kiderült. Nem gondolunk bele, hogy egy-egy árulással, a saját hitünk megkérdőjelezésével már semmit sem érnek ezek a dolgok.
Például Henrik elárulta az édesapját azzal, hogy a kígyót beadta a Fontos Dolgok Halmazába és utánna eladta. Tehát a kézenfoghatatlan dolgokat is egyszerűen el lehet adni, és így már semmi értelmük. Sokáig gondolkodtam én valójában ki is vagyok ebben a könyvben? Kinek a helyzetébe élem magam bele a legjobban?
Elise-be? Sofie-ba? Agnes-éba? Anthon-éba?
Anthon. Anthon-nak volt a legtöbb értelme még is semmivé lett. Kimondta a véleményét, elindított egy olyan lavinát amit már sehogyan sem lehetett megállítani mégis a végén semmi lett.
Nagyon szeretem az ilyen regényeket, amik után megkérdőjelezek mindent. Órákig tudnék erről a történetről beszélni, és az értelmét, mondanivalóját keresni.
Ez a könyv volt az amit kerestem.
Minden és semmi egyben.

Janne Teller írt valamit a Semmiről. Arról a közegről, ami úgy veszi körül létezésünk minden apró rezdülését, saját, csökönyösen dédelgetett spoiler külön bejáratú kis világunkat, mintha valóban semmivé akarná tenni mindazt, amit mi az életünknek gondolunk. Amiről úgy gondoljuk, hogy az márpedig VALAMI spoiler.
Teller tudja, hogy ha nem is tudatosan, de mégis folyton ott motoszkál bennünk a kérdés, vajon érdemes-e holnap újra felkelni, folytatni, tovább nyűglődni és nap, mint nap mérlegre tenni cselekedeteinket: volt-e értelme? Ráadásul azt súgja a fülünkbe, hogy ez a Semmi bennünk gyökerezik és átkozottul csábító tud lenni. Saját kérdéseinkben bizonytalanítja el a válaszainkat, észrevétlenül rombolja szét reményteli álmainkat és megkérdőjelez mindent, amit jobb pillanatainkban sziklaszilárdnak érzünk. Most akkor, van-e értelme ennek a nyüves létezésnek, vagy sem? Ez bizony izgalmas kérdés. Szóval ennyi az egész, erről szól a Semmi.
Az írás pedig döbbenetes, a hatása olyan, mint egy övön aluli ütésnek: váratlanul érkezik, megmagyarázhatatlanul teremt maga körül vákuumot és csak sok-sok térdhajlítás után, apró kortyokban, lassan enged újra levegőhöz jutni. A hatás hátterében valószínűleg a gyermek-szemszög állhat… De mindegy is. Ha elolvasod, nem csodálkozol sem betiltáson, sem kötelezővé tételen, nem csodálkozol már semmin… Egyszerűen csak gondolkodsz rajta. Szerintem még hetekig, hónapokig, ha nem egy életen át. Ez egy frontális ütközés. Számomra ez a tipikus „kötelezően szabadon választott” kategória.

Ja, és feltétlenül olvasd el @n értékelését: https://moly.hu/ertekelesek/1434620. Mindent elmond spoiler.

Tandori utószava után elég nehéz bármit is mondani még.
Ez olyan könyv, amelynek a szereplői félnek. A félelem hajszolja őket a lemondásba, az erőszakba, az árulásba. Meg a provokációba.
Mert Pierre is fél, hiszen különben megelégedne a magának kivívott semmivel, és nem lenne szüksége rá, hogy üvöltözzön. Neki a saját igaza a legfontosabb.
Meg tudom érteni, ha valaki ettől a könyvtől is megijed, és racionális kibúvókat keres alóla.

Részletek a blogon:
https://gyujtogeto-alkoto.blog.hu/2020/02/20/janne_tell…

Mit is írhatnék erről a SEMMIről ami MINDEN volt.?
Hihetetlenül elgondolkodtató kötet. Gyerekek, akik bizonyítani szeretnék az élet értelmét, és…. Számomra katasztrofális lett a vége! Nem, nem, inkább az egész könyv számomra katasztrofális. Betegnek hinnéd, de a mélyebb tartalom miatt, érted mit miért tesznek a gyerekek, és a lényeg itt van! Gyerekek. A kis buta, és naiv felfogásuk, de közben az a rengeteg érzelem bennük. Bizonyítási vágy, harag, indulat, düh, bosszú, gyűlölet, gyalázat, megaláztatás… Minden, és SEMMI szeretet. Semmi, de tényleg, egymás iránt semmi.
Viszont a tárgyak, eszmék, lelki értékek, iránt megjelenik, de amint a kupacra kerül értelmét is veszti, vagy mégsem…? Jajjj, nagyon elgondolkodtató, és nagyon el kell olvasni! Tegyétek meg! Olvassátok, a nagy SEMMIT!