Ahol ​a madár se jár 2 csillagozás

Nyelves királykiasszony című típus egyik meséjéből. Az alábbi párbeszéd a hős és a hősnő között zajlik:

„ – Milyen fejér lába van a királykisasszonnak.
– Jaj, nagy tűz van alatta.
– Hát akkor, süssük meg eszt a tojást.
– Nem lehet, mert juk van az üsten.
– Van itt esszeg, avval bé lehet dugni.
– Szart lehet.
– Van az is."

A tündérmesék visszatérő motívuma, hogy az (alvilági) boszorkány adományaiért cserébe a hősnek 3 napig kell szolgálnia. „Szegődj el hozzám egy esztendőre,” – mondja neki a banya – „nálam egy esztendő 3 nap.” A mozzanat a mese időkörén a tavaszpontot, a hajdani évkezdetet megelőző esemény, és arra vezethető vissza, hogy a napistenek tavaszi feltámadásuk előtt 3 napot töltenek az alvilágban, a pokol tornácán, a „mélység vizeit” megtestesítő tengeri szörnyanya gyomrában. (Annyi időt, amennyit a Hold újulásakor távol van.) A legismertebb Héraklész, Marduk, Jónás és Jézus példája.

Az égatya nemcsak a Napnak, hanem mind a 7 planétának atyja lehet (pl. Num-Torum az uráli mitológiában). Ilyen mesei apafigura a Fehérlófia mesék felemás természetű Hétszűnyű Kaponyányi Monyókja, hét sing szakállú embere. A Monyók monyas („mén”) szavunk kicsinyítő képzős (?), tulajdonnév formája, és Hunor és Magor regebeli atyjának, Ménrótnak a nevét idézi fel, amellett az apai szerepkör legfontosabb teendőjére, a nemzésre utal. (Mony, „tojás”, „here”. L. még a Monyók Kapanyélfaszú nevét is.) Hívják „hétszínű” szakállúnak (Erős Jancsi), ami alatt a szivárványt kell értenünk, márpedig szivárvány az égisten attribútuma, Belső-Ázsiában pedig, ahol a Fehérlófia mesék eposzi formái ma is élnek, a „hétszínű szivárványt a planéták járta ekliptika szellemképének” hitték.

A fekete kakas (szoláris istenek, illetőleg Merkúr madara) lélekvezető; a halott napisten csillaglelkét röpíti egyik világból a másikba.

Fatörő pedig attól lesz hétszer erősebb, hogy a szakállt zsebre gyűri. Az a tény, hogy a törpét másutt Monyóknak, Kapanyélfaszúnak hívják, elárulja, mit értsünk hétrőfös szakállon.

A Tejúton jár az urál-altaji népek napistene, ki a világfán közlekedő mesehős alakjában él tovább. A szibériai jakutok legfőbb istennője végső fokon maga a világfa, és az a mi meséink Tündér Ilonája is. A fa teje az ő teje, az élet és a halál vize.

A csillagokra vonatkozóan: a táltosokat „pettyeseknek” ábrázolják; lásd Väinämöinen kék hátú szarvasát, aranylovát, borsópöttyös paripáját (Kalevala, VI. ének, 177–180): a kék hát az eget, az arany borsópöttyök a csillagokat jelképezik. A mesehős éjszakai „holdlovaglására” nézve: a manysik azt képzelik, hogy napistenük éjszaka fehér lovon utazik nyugatról keletre.

„Macrobius túlvilág-topográfiája szerint a Rákban és a Bakban vannak az égi kapuk. Úgy hiszik, hogy a lelke ezeken a kapukon át jönnek az égből a földre és térnek vissza a földről az égbe. (…) A Tejúttól lefelé kezdődik Pythagoras (vagyis sokkal inkább az újpythagoreusok) szerint Dis alvilági birodalma. (…) Miután az első súly már ránehezedik a lélekre, tovább süllyed lefelé a bolygók szféráin keresztül. Ezekben fénytesteket vesz magára, és itt társulnak hozzá azok a tulajdonságok, melyekkel a földön rendelkezni fog: a Szaturnusz zónájában az intelligencia, a következtetési képesség, a Jupiterében a tetterő, a Marsnál a szenvedélyesség heve, a Napnál az érzékelés és képzelőerő; a szerelmi vágyat a Vénusznál, az értelmezési képességet a Merkúrnál, a nemi erőt a Holdnál kapja. (…) Amikor visszaszáll a lélek az égbe, újra leveti mindazt, amit leérkezése során szerzett.” Ez a visszaút az, amit Kardos Tibor az ős-Árgirus vándorlásával azonosít (s aminek végső célja, hogy egyesüljön a tündérrel, eredetileg a Nagy Istennővel, s véle újra nemzhesse önmagát; ezért kap a nemi erőt kölcsönző „ezüst” Hold, s egyáltalán a szerelem a históriában főszerepet).

Az indogermán eredetű Ilona név ui. „szarvasünőt” jelent, és a szarvasmondák állatalakú hősnője (a görög mitológiában a fehér Artemisz Elafiosz) üldözőit a Tejúton csalogatja maga után. Jó nyomon jár tehát Kardos Tibor, amikor hősnőnket a hattyús-almás Nemeszisz (Léda) istennővel is megfelelteti, anélkül azonban, hogy az utóbbiban felismerné a megszemélyesített Tejutat, pedig Nemeszisz-Léda (Létó, Lat, Ladón, Lóthan, Leviathán) alakja nem is értelmezhető másként. A Tejút és az Állatöv téli kereszteződésében (ahol télen jár a Nap) teljesül be Léda és a hattyú násza: a Tejút öle fölött „repül” a Hattyú (Cygnus)csillagkép, hosszú, phallikus nyakát a Tejút hasadéka felé nyújtogatva. A Tejút és az Állatöv átellenes, nyári kereszteződésében a nász csillaggyümölcsei fogódzkodnak össze: ők a tojáshéjból kikeveredő Ikrek.

Róheim Géza szerint Csaba királyfi a lúd (hattyú) képében járó mitikus napisten-ősapa (Lúd fejedelem) mondai mása. Pedig a kiváló néprajzkutató és pszichoanalitikus antropológus nem tudta, legalábbis nem hivatkozott rá, hogy népünk az égi hadak vezetőjét a Tejúton „repülő” Hattyú csillagképben látta! Erről tanúskodnak a „vezércsillagzat” egyes csillagainak népi elnevezései: Hadvezetőcsillag (Deneb = a Hattyú farka, alfa Cygni), Hadhajtó csillag (béta Cygni), Három hadnagy (gamma, delta, epszilon Cygni). Ez a képzet nem vezethető le a görög mitológiából! (Mint ahogy a tejúthasadék egyik régi magyar neve, a Hajnalszakadék sem. Ez az elnevezés a napkultuszt szinkretizáló keresztény szellemiségben fogant, s arra utal, hogy karácsonykor a tejútszárak között kel föl, születik az „Igazság Napja”.)