Én fogtam hozzá a stoppoláshoz. Jött egy iránytaxi, gyorsan elkaptam a kezemet, a hátam mögé dugtam, és elfordultam az úttól. Hiszen pénzünk nem volt. Akkor jött egy Zsiguli 2-es, egy férfi stabilan tartotta mindkét kezét a kormányon, és csak az utat nézte, a felesége mosolygott, és elutasítóan rázta a fejét. De mögöttük üres volt a kocsi. Egyidőseknek látszottak a szüleimmel, akik mindig felvették a stopposokat. Aztán jött egy egészen semmilyen Audi vagy valami hasonló (nem tudtam megkülönböztetni az autómárkákat, csak apukám Zsiguliját ismertem). Még valami külföldi ócskavas, amiben egy udvarias ember ült, jobbra mutatott a hüvelykujjával, mondván, hogy mindjárt fordulok vissza, különben felvennélek. Rövid, emberséges kontaktus. A következő autó vezetője egészen rejtélyes járókelői gesztussal intett nekem. Mit jelentett ez? Nőjél fel, kisfiam, ne merészkedj el otthonról, amíg nincsen egy saját kis Fordod?
Így beszélgettem az autósokkal, a beszélgetésemnek hosszúsága és fejlődási íve volt, míg nekik csak egy pillanatig tartott. Magával az ezerfejű forgalommal beszélgettem, amit itt feltartóztattam – no lám, egy autó villog nekünk, és elkezd fékezni. Halál már nézte, hova kóborolt el Zombi a réten. De az autó belül dugig tele volt nálunk idősebb degeneráltakkal, biztosan Olainéból; nevettek és gázt adtak, csak szórakozni akartak velünk, és már el is húztak, még azok is, akik figyelmet szenteltek nekünk, el is felejtettek minket két perc, három kilométer múlva.
– Elegem van. Nincs fogás. Próbáld meg te.
69. oldal (Vince Kiadó, 2018)