Szalmaláng 88% 253 csillagozás

Nagyon cuki könyv, érdekes, hogy annak idején kimaradt, mert szerintem imádtam volna. Mondjuk Vera rajongása az idősebb férfiak iránt nagyon távol állt tőlem már akkor is, de pont ezért szép, ahogy az események során ő is megérti, hogy mennyire nem jó úton jár. Szóval van benne bőven tanulság, de ami igazán tetszett, az a Janikovszky Évára oly jellemző csipkelődő, kedves humor, ez tette igazán szórakoztatóvá a könyvet. Na meg az az egyszerű, de mégis kellemes, nyugodt életforma, ami ezekből a regényekből mindig sugárzik. Persze egy része nyilván propaganda, voltak ebben is mai szemmel megmosolyogtató sorok, de azért mégis van benne valami nagyon vonzó is.

Ismét egy varázslatos hangulatú könyv . Nagyon szerettem a témát : kamaszkori lángolás, felelősség és felelőtlenség kérdése. És szerettem a korabeli hátteret , még ha kissé ideologizált is a KISZ nevelő célzatú működésével , a szülő külföldi jutalom – tanulmányútjával. A disszidálás, az ország elhagyásának kérdése is szóba kerül. Tanító , nevelő célzattal csokorba szedi az írónő az akkori társadalmat foglalkoztató problémákat. Az értelmiség helyzetét éppúgy, mint az állami gazdaságok gondjait.
E témákról írni nem csak párt – politikai elvárás lehetett. A történetből érződik, hogy Janikovszky Éva kedvvel ír mindenről, hisz maga is benne él ebben a közegben.
Színes, hangulatos lányregény, mely sokunk számára megidézi a felhőtlen, gondtalan ifjúságot.

Alapvetően kedvelem ezt a retro ifjúsági műfajt (nem tudom, hogy eddig létezett-e ez a kifejezés, most már biztosan), és már többször is nézegettem ezt a könyvet, de a fülszöveg elolvasása után mindig visszatettem a polcra. Az alapján nekem valahogy olyan unalmasnak, semmitmondónak tűnt a történet. Örülök, hogy végül sikerült ezt az ellenszenvet legyőzni, mert egy kifejezetten érdekes, kedves, bájos, szórakoztató könyvet olvashattam, a legkevésbé sem volt unalmas.
Verával egy picit nehezen indult a kapcsolatunk, az elején egyáltalán nem tudtam kedvelni, sajnáltam, hogy ő a főszereplő, a barátnője sokkal szimpatikusabb volt. Azóta persze már jóban vagyunk, főleg mióta én is elismertem, hogy azért voltam én is Vera, csak már elég régen, és az ilyesmiről hajlamos az ember megfeledkezni.
Érdemes lenne többet olvasni az írónőtől, nagyon profi a hiteles karakterek megalkotásában, a stílus is gördülékennyé teszi az olvasást, igazi kikapcsolódás. Külön öröm volt számomra, hogy a legtöbb említett helyszínt, utcanevet ismertem, be tudtam azonosítani, hogy hol játszódik a történet.

Kellemes időutazás volt számomra, mert – bevallom – mindig is vonzott a szocializmus kora – már ami az akkor életet illeti. Nem volt az őrült pörgés, rohanás, egymásra-oda-nem-figyelés. Lelki szemeim előtt megelevenedett Szeged, Budapest; Finom, kellemes lányregényt kaptam, nem is vágytam többre.
Sokszor idegesített Vera, de mivel sokszor a mai tinédzserek is az agyamra mennek, ebben nincsen különbség a két korszak között – legfeljebb annyi, hogy ma más hülyeségeket csinálnak. :-)
Azt viszont nagyon sajnálom, hogy a mai tizenévesek életében már talán egyáltalán nincsen meg az a nyugodtság, a pozitív-jó csapatba tartozás; hogy ma 16 évesen többen már ki tudja, hányadik szexuális kalandjukat élik át; hogy hiányzik az igazi beszélgetés.

Nagyon kamaszoknak való könyv. Nem tudom, ha akkor olvasom, mennyiben befolyásolt volna hasonló hülyeségek elkövetésében, mindenesetre már elkövettem őket. Lehet, hogy ezek együtt járnak -kötelező jelleggel- a kamaszsággal.
Az jutott egyébként eszembe, hogy a mai kamasz lányok vajon beleszerelmesednének-e egy magyar karmesterbe? Nem hiszem… Vagyis inkább, nehezen tudom elképzelni. Még a színészeket jobban körberajongják, de a zenészek szerintem már nem annyira érdekesek, a médiában nem szerepelnek annyit (kivéve Mága Zoltánt), mint az ötvenes-hatvanas években. Kamaszkoromban anyum lemezeit amikor hallgattam, nézegettem, nekem mindig Medveczky Ádámon akadt meg a szemem, és Koncz Zsuzsa haján.
Rengeteg lányos butaságot ismer ez az Éva néni! De honnan emlékszik ilyen jól ezekre a tipikus esetekre? Csak nem ő is volt fiatal?
Sajnálom, hogy már csak halála után lettem a rajongója.

U.i.:Agrármérnöknek lenni jó! Pláne, ha hiánycikk… de most sajnos neeem:(

Nem tudom, hogy tetszett volna ez a könyv gyerekként, mert akkor kimaradt, de most felnőtt fejjel nem volt a szívem csücske. Az egy dolog, hogy nem bírom a propagandát, mivel számítok is rá ezeknél a könyveknél, túl tudom tenni magam rajta. Itt már éreztem az erős túlzásokat, ahogy rám tukmálja az írónő, milyennek kell lennie egy lelkes szocialista ifjúnak és mennyire meg kell vetni, sőt kiközösíteni azt, aki tovább is lát annál. Na és, ha megbotlik, látszatra nyújtsuk felé a kezünket, de nem adjuk meg neki a jobb élet esélyét? Nekem ez így nem lesz hiteles.

Palócz Verát nem tudtam szeretni. Palócz Vera engem idegesített. Habár a karaktere annyira nem volt rossz, tetszett, hogy ő is tud hibázni, butaságot csinálni. Azt nem értettem és soha nem is fogom megérteni, hogy ő és a hozzá hasonlók, ha hibáztak, kaptak még egy esélyt, más miért nem? Na, de így volt ez a szocializmusban és azt hiszem, ez zavar annyira. A szerelmi szál is olyan semmilyen volt és igen, erősen a propaganda került hangsúlyba a történet rovására.

Muszáj volt párhuzamot vonnom az Aranyesővel és Burián Ágival és feléjük billent a mérleg. Ott a propaganda finomabb és Ágnes botlásai mellett is szerethető karakter maradt.

Hihetetlenül bájos, helyenként kacagtató történet. És az is hihetetlen, hogy már hatvan éve jelent meg először! Gyerekként, tiniként kimaradt, de most bepótoltam. Kicsit nosztalgikus hangulatba kerültem. Felidéztem, hogy milyen érzés is volt tizenhatéves középiskolásnak lenni, amikor csak álmodoztunk és mindenért tudtunk lelkesedni, és kb. öt percenként képesek voltunk szerelembe esni. A levonás az epilógus miatt van. Miért? Könyörgöm, miért kellett hozzáírni?

A könyv a születési évemben íródott, tizenévesen kaptam ajándékba a barátnőmtől, aki ma is megmaradt barátnőmnek.
Értékét ez a két tény adja.
A mai korosztálynak elképzelhetetlen ez az internet nélküli „bakizás ” .
A könyv főhőse Palócz Vera, aki megismer egy divatos karmestert, máris szerelemről ábrándozik.
Felüti a budapesti telefonkönyvet , megkeresi Kolozs János címét és levelet ír neki. Igen ám, de nem csak egy Kolozs János létezik és a levél nem a karmesterhez, hanem az agronómushoz kerül…
Kezdődnek a bonyodalmak.
A regény végére tisztázódik minden.
Mai szemmel egy kicsit túlírt, ilyenek lettünk volna ????

Jót mosolyogtam azon, hogy aki nem szerette a Szalmalángot, az leginkább Palócz Verát, a főszereplőt nem szerette. Janikovszky naplójából jöttem rá, hogy „dehát én ezt a lányt ismerem!”:) A Szalmaláng Palócz Verája ugyanis egy az egyben a kamasz Janikovszky Éva.

Már akkor is szerettem a valóban túlzóan drámai lányt, amikor még nem tudtam, hogy az íróját kell keresnem – vagyis véletlenül megtalálnom – benne. De én könnyen szeretem a színházmániás, versszavalós, locsi-fecsi kamaszokat, akik hol egy színészbe, hol egy kétszer annyi idős karmesterbe szerelmesek halálosan.
Imádtam azt a furcsa szabadságot, ami árad a Szalmaláng nyarából. Tudom, hogy egyáltalán nem volt minden jobb régen, de azért ennyi idő távlatából olvasva ezeket a pöttyösöket/csíkosokat, meg úgy egyáltalán Janikovszkyt, hát nehéz elhinni, hogy nem volt nagyon sok minden jobb, mint ma, ebben az őrült, veszélyes, felgyorsult világban.

És persze, hogy szerettem a legutóbbi kiadás – sokak szerint beleerőltetett – utószavát is, ahol az író elmeséli, mi történt a szereplőkkel „aztán”. Vagyis a vége után. Mit nem adnék, ha kedvenc kamasz szereplőimről tudnám, mi lett velük vénségükre!
De legjobban azért a mondatért vagyok hálás, ami engem is tokától bokáig meghatároz manapság: „Végül azért lett könyvtáros, mert olyan reménytelenül sok minden szeretett volna lenni, s úgy gondolta, hogy egy könyvtárban minden benne van.”
– és ez a mondat nem létezne az „erőltetett” utószó nélkül.

Sajnálom, hogy ilyen kevés Janikovszky-regény van, győzném még hosszasan olvasni őket.
És azt is sajnálom, hogy ez itt nem 13-15 éves korom környékén került a kezembe, mert akkor rajongásig imádtam volna.

Szeretek visszamenni az időben.
Amikor mi, kamaszlányok még ábrándoztunk, híres emberek képeit gyűjtögettük és dugdosuk a párnánk alá.
Úgy vélem, az érzelmek igazabbak voltak, persze lehet, hogy csak a nosztalgia bezsél belőlem.
Szerettem a könyv humorát, a régi könyv igazi könyv-illatát, még ha gyűröttek és agyonforgatottak is a lapok.
Jó lenne, ha ma is olvasák a fiatalok, mielőtt belevágnának minden nagyobb dologba.
Kicsit most is jelen van a poltika, kicsi korrajzot is kapunk, de valahogy akkoriban ezek hozzátartoztak a könyvekhez. És ez így volt természetes, így volt jó. Legalább informálódzunk is kicsit, nem csak belefeledkeztünk a szerelembe.
Néha nem árt ilyen könyveket is olvasnom, visszatérít a valósághoz, és nem hagyja elfelejteni a saját kamaszkoromat.
(Az én két legnagyobb kamaszkori „szerelmem” egyébként Alain Delon és Nyilasi Tibor voltak. Delonnak néztük majdnem titokban az esti filmjeit, Nyilasi kedvéért pedig örömmel jártam a focimeccsekre, és ha lehetett, magam is fociztam. Mire nem képes az ember leánya, ugye?)