Ráadás 88% 115 csillagozás

Janikovszky Éva ezt a könyvét 2002-ben írta, és 74 év ide, vagy oda, a szeme még mindig kitűnő. Mert valahogy úgy látja, – és láttatja meg velünk – az élet egyszerű, hétköznapi pillanatait, ahogy senki más. Mosolyt csalva arcunkra, időnként könnyeket. Szívből jövő derűje még akkor is átsugárzik a lapokon keresztül, mikor az idős korról, annak nehézségeiről ír. Novelláinak olvasása erőt ad, hogy könnyebben átvészeljük saját nehezebb pillanatainkat, segít meglátni a dolgok jó oldalát.

Szerettem ezt a könyvet. Igaz, hogy az idősek hétköznapjairól szólnak a történetek, és tele vannak mindennapi, kisebb-nagyobb bosszúságokkal, de nekem nem negatívan jöttek át, hanem sokkal inkább humorral. Jó volt olvasni, mert életszerű, és egyfajta tükröt tár elénk. Nem tudok egyetlen kedvencet kiemelni belőle, mert a legtöbb humoreszk nagyon tetszett. Biztosan újraolvasom pár év múlva.

Novellát olvasni máshogy kell, mint regényt, sőt igazából meg kell tanulni ráhangolódni a műfajra – ezt biztosan leírtam már ide a blogra párszor, és hangoztatom is gyakran. A novella olyan, mint egy piciny üveggolyó, pillanatfelvétel a világról, a szerző szemszögén keresztül, néha tanulsággal megfűszerezve, de sokszor csak rávilágítva az igazságra: élni jó.
„Mert mitől jó egy nap? Attól, hogy képesek vagyunk meglátni a jót. Hogy örülni tudunk. És attól, hogy holnap is lesz egy nap. Lehet, hogy még jobb, mint a mai.”

Nem mindegyik kicsiny írás végén áll ilyen összefoglaló bölcsesség, de szerintem szerethető novellák ezek is Janikovszky Évától, habár azt elismerem, hogy nem minden korosztálynak valók. Elsősorban azt hiszem, azok nem tudnak mit kezdeni ezekkel a felnőtt, csupán csak humoros, nem falrengetően vicces művecskékkel semmit, akik ragaszkodnak a briliáns írónő előző könyveihez, és olvasás közben hajlamosak összehasonlítani. Mint ahogy az ember nem főzhet, süthet mindig egy színvonalon, nem lehet minden nap szépséges szép, maximum csinos, jól öltözött, nem lehet állandóan vidám. Nem igazán értem, hogy miért elvárás, hogy a felnőtteknek szóló novellák éppen annyira kacagtatóak legyenek, mint a gyerekkönyvek?!?
Egyébiránt is, Janikovszky Éva kamaszoknak szóló művei, mondjuk a méltán kedvelt Kire ütött ez a gyerek? már jócskán közvetíti a felnőttség problémáit. Talán csak annyiban más, mint a novellák, hogy pozitív vége van, míg a Ráadás, vagy az Ájlávjú kötetek irományai nem feltétlenül fulladnak rózsaszín giccsbe, megoldatlanok, nyitottak maradnak konfliktus szempontjából, mint az élet.
(bővebben:
http://czenema.blogspot.hu/2017/02/janikovszky-eva-raadas.html)

Bár Janikovszky Évát a kedvenc íróim közt tartom számon és szeretettel emlékszem vissza minden eddig olvasott könyvére, ez a műve számomra egy picikét csalódás volt. Valóban csak amolyan ráadásféle, picit haloványabb gyűjtemény. Szeretjük, hiszen őt is nagyon szeretjük, emlékszünk minden közös mosolyunkra és könnyünkre, kacajunkra és megindultságunkra; ha lehetne, még nagyon sok ráadásra tapsolnánk őt vissza. Azonban nem ez a legjobb kötete, még ha számomra különösen emlékezetes is marad egy-egy benne szereplő írása. A Kis kórházi illemtan – alulnézetből címűből például többször olvastam már fel részleteket egy-egy kollégámnak. Kivétel nélkül ugyanúgy lelkesedtek érte, mint én.

Kedves, aranyos vidám történet. Meglepődtem, hogy ez már nem az ifjúságról szól, amikor olyan jópofák a kiskölykök és mindig van valami jó beszólásuk. Ez már a második gyerekkorban lévő nemzedékről szól. Leginkább a nyugdíjasokat érdekelheti amikor már itt fáj, ott fáj, semmi sem megy már úgy mint régen. Az elvárás a család részéről ugyanaz lenne de senki sem akarja felismerni, beismerni, hogy már nem mennek úgy a dolgok mint régen. Éva a saját tapasztalatait írja meg kortársainak. Aki 70-80 éves annak javaslom elolvasni. Valószínű nagyokat bólintgatnak minden egyes állításra, hogy akár velem is megtörténhetett volna. Az orvostudomány előre haladása sokat segít, hogy jobb életminőségben tudjuk megélni az idősebb éveket. A könyv már több mint 15 éves és ezért már pár új műszaki tárgy napjaink felszerelése lett vagy akkori tárgyak már el is tűnhettek. Ilyen a videó amit már csak elvétve látni de a mikrosütő már egy átlag konyha felszereltsége.

Ez egy igazi ráadás volt. Merthogy amikor tegnap elkezdtem olvasni, eredetileg pár történet után félre tettem volna, de úgy éreztem kell még egy ráadás belőle, aztán még egy… Mikor este spoiler elővettem újra, megint csak ezt éreztem. Nehéz volt letenni, kellett mindig egy ráadás ezekből a kedves, helyenként szórakoztató, de elgondolkodtató szösszenetekből. Nem is csoda, ha mára csak kevesebb, mint a fele várt olvasásra. Írtam már Janikovszky hasonló könyveiről, hogy szeretem ezeket az életből, hétköznapokból vett történeteket, mert árad belőlük a valóság. Legyen szó egyedüllétről, döglesztő nyárról, kézbesítésről, másokkal való kedveskedésről, kórházról, csalókról, technikai fejlődésről, a mindent elnyelő női táskáról, vagy az öregedésről. Az öregedésről, ami visszatérő eleme Janikovszky Éva ezen könyveinek. A megöregedésről, mely egyikünket sem kerül el. Sajnos! spoiler Ez az élet rendje, kénytelenek vagyunk elfogadni. És igen, egyik-másik történetben már láttam magamat, habár egyelőre a középkorosztályhoz tartozom. De nem kell öregnek lenni ahhoz, hogy bosszankodjunk a telefonos nyomja meg ezt a gombot, nyomja meg azt a gombot szövegen, vagy a vissza nem köszönő eladón, ahogy ahhoz sem kell öregnek lenni, hogy át akarjanak verni bennünket, vagy elosonjon mellettünk úgy a 24 óra, hogy semmit sem csináltunk, és még sorolhatnám.
Kedves Művésznő! Én köszönöm ezt a ráadást, igazán jólesett! És köszönet minden sorért, amit ránk hagyott, legyen szó gyermek-, vagy felnőtt könyvről! Gazdagította irodalmunkat, sőt, a világ irodalmát.

A kötet az öregségről szól, hetven fölött már nem úgy működik az ember, sok minden felett eljár az idő, az ember/író felett is… és úgy tűnik ezt Éva néni is beismerte ezeken az oldalakon, gondolom nem véletlen, hogy az utolsó kötete.
Sok minden hiányzik belőle, és sok minden túl is van írva. Van, hogy szépen öregszik meg az ember, van, hogy kissé unalmasan. Egyik sem baj, csak rossz látni/olvasni, hogy elfogyott a téma, az írnivaló, és csak a hétköznapok egyhangúsága maradt nagyobb hőfok nélkül. Fáradtság van, meg valami olyan érzés, hogy úgy érzi, ő már nem ebbe a világba tartozik… ami viszont még mindig megmaradt, az a stílus.

Az idő eljárt, az élet elmúlt… Mit csináljunk az öregekkel, akik még itt maradtak? Nos, nekem leginkább ez a kérdés motoszkál mostanában a fejemben, mert még nem tartozom az öreg kategóriába, de egyre jobban annak érzem magam, néha-néha már idejétmúltnak. Nos, Janikovszky Éva is egyfajta ráadásnak fogta föl, és próbálta a humoros oldalát nézni, észrevenni és másokkal is azt láttatni. Mi meg még csak mosolygunk rajta, icipici előzetes félelemmel. Majd ha elmúltam 80 – és még élek – újra elolvasom, vajon akkor mit mond majd. Leszek-e én is annyira derűs kedvemben?

Janikovszky Éva mindig képes mosolyt csalni az arcomra, színt vinni a szürke hétköznapokba – amikről aztán mindig kiderül, hogy nem is olyan szürkék. Humorral, békés derűvel ír az idősek mindennapjairól, közben rengeteg igazságot megfogalmazva. Számomra ezek közül talán a legfontosabb, hogy mindenben meg lehet találni a szépet és a jót, csak keresni kell. És mint mindig, most is meg kellett állapítanom, hogy Janikovszky hatalmas űrt hagyott maga után a távozásával… szívesen olvastam volna a Ráadás ráadását is.

Tanfolyam arról, hogyan kell megöregedni – ha már egyszer muszáj. Lehet, néhány éve nem így olvastam volna, de most már nemcsak élvezem, de értem is iróniáját, öniróniáját. Sajnálom, hogy nem lesz több írása. Még taníthatott volna néhány dolgot.